"ragyognak messzi, büszke városok"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 8. (622.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lövétei Lázár László
Jékely 100
MÁRTON EVELIN
Történetek bronzból - Beszélgetés Kolozsi Tibor szobrászművésszel, restaurátorral
Király Farkas
Most
Pomogáts Béla
Kalotaszegi elégia
DEREK MAHON
Versei
Oláh András
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 12. - Többarcú nyomor
HOLDASI-SZABÓ ZSUZSA
Versei
KOVÁCS FRANCISKA MÁRIA
Aminek nincs neve
MARTON RÉKA ZSÓFIA
Versei
FÜLÖP GYÖRGY
Egy fényképről, amely Bécs tornyait ábrázolja
Szőcs István
Tudni – rosszindulat dolga?
Cseke Péter
Ízléskultúrák és értékpreferenciák
Bakk Ágnes
Színházak, kocsmák, Dublin avagy Az ír lányok nem fáznak avagy Szilánkos kultúrbeszámoló
Kinizsi Zoltán
Mindeközben a Vadnyugaton...
Karácsonyi Zsolt
A busz csak holnap érkezik
Szántai János
Baj van a recepcióval
Lászlóffy Zsolt
Újraírt zene- és tánctörténet
Májusi évfordulók
 
MÁRTON EVELIN
Történetek bronzból - Beszélgetés Kolozsi Tibor szobrászművésszel, restaurátorral
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 8. (622.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

– Ön elsősorban szobrásznak tartja magát, igaz?

– Így van, és majd megindokolom, hogy miért. 

– Szobrászként milyen anyagokkal dolgozik?

– Főleg bronzzal és kővel. Úgy éreztem, hogy közelebb áll az én világomhoz ez a két anyag. A bronz  nagyon alakítható, úgy értem, önthető, és mivel folyékony, bármilyen formát felvesz. Ha valaki fantáziálni akar, ez az anyag a megfelelő közeg. Két öntési lehetőség van: a homokba való öntés és a viaszvesztéses módszer. Az előbbi esetében csak lapos formákat lehet önteni, plaketteket, domborműveket, ezek homokban is minőségi öntést adnak. Térplasztikát csak viaszvesztéses technikával lehet készíteni.

– Azt mindig tudta, hogy szobrász lesz?

– Igen! Kiskoromban tudtam már, mert amikor az első szobrot megláttam, lenyűgözött.

– Emlékszik, mi volt az?

– Gondolom, nem olyan fontos. De lenyűgözött, és attól a pillanattól kezdve tudtam: ezt akarom csinálni. Az első szobrom túróból készült, de felvilágosítottak, hogy ez nem a legmegfelelőbb anyag. Aztán menetközben kiderült egy csomó minden arról, ezt hogyan kell csinálni és milyen anyagokon keresztül.

– Végigkísérletezett mindent?

– Az agyag a szobrászat legelemibb közege. Először minden agyagból készült el... még az ember is. Mára ezek a lehetőségek nyitottabbá váltak, nem föltétlen szükséges az agyagból való mintázás, de valamikor mindig ez volt az első lépés: az agyag.

– Nehéz volt bejutni az egyetemre?

– Művészeti középiskolába jártam, és hát „próbálgatni” kellett akkoriban. Volt erre minta: aki a fejébe vette, hogy képzőművész akar lenni, az többször felvételizett. Rendkívüli szerencse volt az, ha az első próbálkozás után bejutott valaki. Most már ez könnyebben megy. Több főiskola van, és úgy oszlik meg az arány, hogy a felvételizőnek nem kell olyan szorosan megmérkőzniük.

– Nehéz volt a kolozsvári művészeti életbe, az itteni közegbe beilleszkedni? Szívesen befogadták? 

– Igen, zökkenésmentesen. Ezt úgy éltem meg, hogy már diákkoromban volt kapcsolatom szobrászokkal, elsősorban tanáraimon keresztül. A tanárok és azok a mesterek, akikkel kapcsolatba kerültem, próbáltak segíteni, egyengetni az utamat. Gondolom, ez most is így van. Itt egy szakmáról van szó, és hasonlóképpen, mint egy céhben, ezekben a szakmai szerveződésekben olyanok tömörülnek, akik egymással szimpatizálnak, és amellett, hogy vetélytársak, az érdeklődési körük, az életvitelük azonos, ezért összetartóak. Legalábbis itt, Erdélyben ezt így érzékeltem.

– Elhangzott a „mester” kifejezés. Volt olyan tanára, idősebb pályatársa, akit mesterének tart?

– Mindenkit képeznek valamilyen módon, persze lehet valaki autodidakta, de akkor is vannak mesterek. Nem sorolnék listát, mert az a kockázata, hogy valaki kimarad. Szerintem mindenkitől lehet tanulni, egyik mestertől egyfélét, a másiktól másfélét. Úgy gondolom, mindenki tapasztalatát lehet hasznosítani, és ez így is van rendjén. Ha összeáll valamilyen szakmai meghatározása annak, hogy számomra mit jelent a szobrászat, és melyek azok az utak, amelyeket fel lehet vállalni, akkor itt ebben az egész közegnek van szerepe, nem lehet kizárólagosan valakit illetni azzal, hogy ő a Mester, tőle tanultam és kész. Ez összetettebb dolog. Kollegáktól, sőt a diáktoktól is lehet tanulni. Akárcsak a szóbeli, a plasztikai nyelvezet is nagyon színes. Ha belegondolunk, előfordul, hogy ritkán hallunk bizonyos kifejezéseket, és amikor halljuk őket, a felfedezés erejével hatnak. Vagy vannak népi, elfeledett kifejezések, fogalmazási stílusok. Nos, ez ugyanígy működik a plasztikai nyelvben is, és ha az embernek van érzékenysége, akkor felfigyel a különböző megoldásokra, attól függetlenül, hogy ezek milyen irányból érkeznek. 

– És az a nyelv, amit Ön használ, mit szeretne kifejezni, átadni?

– Ha nyelvről beszélünk, akkor megszólalásról is beszélünk. Az irodalomban is úgy szokott lenni, hogy azok írnak, akiknek van mondanivalójuk. Ha nincs mondanivaló, nincs mit leírni. A képzőművészet esetében a mondanivaló képi, tárgyi formát ölt. Én tárgyakat szeretek készíteni. Tárgyakat, amelyekkel szívesen eljátszadozom. Ha tárgyi, plasztikai síkra akarom lefordítani mondanivalómat, akkor kicsit másképp mutat, de lényegét tekintve ugyanaz. Olyan tárgyakat szeretnék létrehozni, amelyek a fantáziámban élnek, ösztökélnek, kísértenek vagy jelenésképpen eszembe ötlenek. Ezeknek nyilván formát kell adni. Az, amit valamiért nem tudok megvalósítani, megmarad terv és vágy formájában, s mindaddig nem hagy nyugton, ameddig meg nem testesítem. Ha sikerül, akkor megszabadulok ettől a „kísértéstől”. Persze ennek az a buktatója, hogy mindig újabb és újabb kísértések jönnek...

– ...és nincs rá fizikai idő, hogy ezeket mind megvalósítsa?

– Nem csak erről van szó. Meg is kell találni a módját. Nem egyértelműen születnek a dolgok: ki kell találni, melyik az a legalkalmasabb forma, amelyben egy bizonyos ötlet meg tud nyilvánulni. Tehát küzdelem van a háttérben. Előfordul,  hogy a félkész művet szét kell zúzni, mert nem az lett belőle, aminek indult. Ekkor újabb és újabb próbálkozások következnek. Úgy érzem, ez egy kézműves munka. Közvetlen kapcsolata van a fizikai anyaggal,  tehát elsősorban  kézműves technikákkal lehet  létrehozni.

– De hát „közvetlen kapcsolata” van az Ön szellemével is. Mindennel, amit Ön olvas, érez, tapasztal...

– Igen, de a végkifejlet egy kézműves módszerrel létrehozott tárgy. Az irodalomban is lehet emlegetni egyfajta kézművességet, hiszen régebben kézzel írtak. De az irodalomban ez a kézműves rész elenyésző, nálunk hangsúlyosabban van jelen. Ahhoz, hogy az ötleteimet valakinek meg tudjam mutatni, ahhoz előbb valamilyen anyagból létre kell hoznom őket. Az anyaggal meg kell küzdeni. Ismerni kell, és tudni azt: mire képes, mit enged meg és mit nem.

– El szokott „bújni”, amikor dolgozik? Zavarja, ha mások is jelen vannak a műtermében?

– Nem feltétlenül. Van, amikor nem látszik, hogy folyik a munka. Például amikor az ember ábrándozik. Vagy gyűléseken vázlatozik. Bármilyen munka kivitelezésére fel kell készülni. Ennek több mozzanata van, nem csak az, hogy bezárkózom. Ebben a folyamatban az egyedüllét már nem lényeges. Természetesen jót tesz időnként, de nem ez a legfontosabb.

– Számít Önnek az, hogy visszajelzést kapjon a közönségtől? 

– Fontos. Főleg fiatalkorban az. Egy bizonyos kor után, amikor az ember elkezd „becsontosodni”, már nem annyira. Ekkor a leglényegesebb az, hogy a művész attól a bizonyos „kísértéstől” meg tudjon szabadulni.  A visszajelzésben az a jó, hogy kiderül: az anyagba átültetett gondolataim másoknál is megjelennek. Ha másoknál nem jelennek meg, akkor csak engem foglalkoztatnak, és az nem kellemes. Talán azt is mondhatnám: „általános és örök érvényű” gondolatokat is találhat az ember, de ez nem föltétlenül szükséges. Lehetnek ezek játékos, az örök érvényesség szempontjából könnyed dolgok, amelyek megfordulnak az ember agyában, de ezekre is érdemes figyelni.

– Nem hiszem, hogy a művésznek az lenne a dolga, hogy állandóan „súlyos” látvánnyal sújtsa a nézőt.

– Valóban nem. Nehéz készakarva súlyos dolgokat felmutatni. Születhetnek ezekből a csekélységekből nagy gondolatok, ha többen figyelnek rá. Itt a ráfigyelésről van szó. De nagy gondolatok is elsekélyesedhetnek idővel. Szemtanúi vagyunk annak, hogy a kommunizmus nagy gondolatai eltörpültek. Holott valamikor  országokat és nemzeteket mozgattak. A gondolatok jönnek-mennek, hangsúlyt kapnak vagy nem kapnak hangsúlyt, ez nem tőlünk függ.

– Feltételezem, hogy voltak alkotói korszakai – ha egyáltalán így nevezi... 

– Korszaknak is lehet nevezni. Szerintem ez az ember korával behatárolható. Más gondolatok foglalkoztatnak egy fiatalt, másfajták egy érett vagy tragédiát megélt embert. Vannak különböző élethelyzetek, amelyek kihatással vannak a fogékonyságra,  érékenységre.

– Volt olyan időszak az életében, amikor nem tudott dolgozni? 

– Van ilyen. Magam sem tudom megmagyarázni, mi az oka. Talán olyankor nincs elegendő késztetés. Mindig kell valamilyen késztetés.

– Említette a „kísértést”: van-e olyasmi, amit nem sikerült „megtestesíteni”?

Nem vettem leltárba. De minden ilyen gondolat bizonyos mértékig régi, váza lehetne egy életműnek. Úgy tartják, amikor egy idős mesternek visszatekintünk az életművére, láthatóvá válik, hogy egyes gondolatok, érdeklődési területek túlsúlyban vannak. Egyfajta fogékonyság végigköveti az életművet. Ettől lesz egyedi. De az alapgondolatok mindig megmaradnak.

– Mi foglalkoztatja most?

– Azt, hogy most mi foglalkoztat, csak tárgyakban tudnám megmutatni, látványként kellene megélni. Nem arról van szó, hogy nem lehet körbeírni, de ahogy egy ízt, ezt is „kóstolni” kell. A borbírák tudásukat szavakban is kifejezik. Ez egy óriási erőfeszítés, hogy ízeket szavakkal írjunk le, és mégis az a legjobb, ha ezt az ízt mi magunk érezzük, az információ egyenes úton jut el hozzánk. Ugyanez van a látványnál is. Minél tehetségesebb egy író, költő, annál találóbban írja le a naplementét, az éjszaka csendjét. Ahhoz, hogy ilyesmit megjeleníthessünk, tehetség kell. És még így is, ez a fajta élmény mindig alulmarad annak, amit az ember maga megtapasztalhat.

– Hol lehet látni a munkáit?

– Tervben van egy kiállítás, talán ősszel kerül rá sor Kolozsváron a Quadro Galériában.

– Ön egyetemi tanár, ez az első számú megélhetése, emellett vannak  megrendelései?

– Magánszemélyektől ritkán. Inkább különböző szervezetek, társaságok szoktak emlékplaketteket rendelni.

– Kész műveitől mennyire tud megválni? Ad el belőlük?

– Megválni nem nagyon akarok. Ezek mind gyermekeim. De volt, amikor ebből éltem, például a forradalom utáni időszakban szobrokat adtam el. Olyan nagy volt az árkülönbség, hogy a nyugatiak aprópénzért vásároltak itt műtárgyakat. Visszás helyzet volt, de működött. Amióta a válság tart, nemigen tudtam műtárgyakat eladni. Ezzel nem csak én vagyok így, mindenki megérezte a gazdasági válságot.

– A restaurálással hogyan került kapcsolatba? Szobrászként tudja, hogyan lehet egy szobrot restaurálni. De hogyan lett ebből „mellékmunka”? Vagy ez nem „mellék”?

– Ezt én sem tudom. Úgy indult, hogy mielőtt munkahelyem lett volna, nyolc évig restaurálásból éltem. Rokonszakma: egy szobrot ugyanazzal a módszerrel kell kijavítani, mint megalkotni. Újabban ezt külön tanítják, de sajnos Romániában nincs különválasztva. Nálunk csak falképrestaurátor-képzés van. De a rongálódott műalkotásokat is rendbe kell valakinek tennie, és ki lenne megfelelőbb annál, mint aki ismeri a szakmát? Valószínű, hogy amikor lesz restaurátorképzés, akkor ezt a munkát már nem a szobrászoknak kell végezniük. De egyelőre szobrot kell menteni. 

– Azzal hogy a Mátyás-szoborcsoportot vagy az aradi Szabadság-szobrot restaurálta, betekintést nyerhetett Fadrusz János, Zala György műhelytitkaiba. Találkozott olyan technikai, művészi megoldással, ami meglepte?
 
– A restaurálás mindig meglepetéssel jár. Nem nyilvánvaló első látásra, hogy mi az, ami rongált állapotban van. Ez a kockázat. Ez minden esetben így van: ha egy ingatlant javítunk, akkor sem tudhatjuk pontosan, mi van a vakolat alatt. A szobrok esetében is vannak ilyen meglepetések. A különféle technikai megoldásokba csak akkor láthat bele az  ember, ha az illető tárgyat darabjaira szedi. Ha a műtárgy minden részletét át tudja vizsgálni, teljesebb képet alkothat. Ha csak a felületét vizsgálhatja, akkor az információ is felületes. Ez érvényes a technikai megoldásokra és bravúrokra egyaránt. Például a Fadrusz alkotta lovasszobor több mint ötven darabból van összeillesztve, és az illesztések szélei úgy vannak elkalapálva, hogy kívülről nem észlelhető, hogy ez a szobor ilyen sok darabból áll. Ennek a módszerét a helyszínen lehet látni, közelről megvizsgálva a műalkotást. Mindez rejtve marad azok előtt, akik lentről szemlélik a szobrot. 

– Szeret-e olvasni? 

– Függ attól, hogy éppen mi az érdeklődésem iránya. Szeretek olvasni és szeretek informálódni. Köztéri megrendelések alkalmával fontos, hogy az illető történelmi korról vagy az adott személyiség életrajzáról, koráról be tudjam szerezni mindazt az információt, ami egy teljes kép kialakításához szükséges. Az olvasásnak van egy meditatív oldala, de ott van mellette az információszerzés, és ez már a munkához tartozik. 

– Ez fordítva is működik? Valamely olvasmánya megihlette?

– Igen. Többször „megvádoltak” azzal, hogy bibliai, mitológiai témákat választok. Mitológiai témák esetében a szöveg cselekménye döntő befolyással van az elkészítendő műre. Annyira döntő ez a befolyás, hogy másképp nem is értelmezhető, csak akkor, ha a befogadó is ismeri ugyanazt a szövegrészt, történetet. Példaként említhetem Káin és Ábel című munkámat, amelynek megértéséhez nyilván kell ismerni, a háttértörténet. Vagy a görög mitológiából Perszeusz: az értelmezéshez tudni kell, ki volt Perszeusz, mit tett, milyen kalandokba bocsátkozott. 

– Milyennek tartja az erdélyi művészeti közeget?

– Minden kapcsolatban áll mindennel. A képzőművészeti élet egészsége szoros kapcsolatban van testi és lelki egészségünkkel, ha jól vagyunk, akkor az is jó, amiről mesélünk. De mindez hányatott, mert ilyen az erdélyi történelem. Mindig is ilyen volt, kalandokkal teli. A kalandok folytatódnak, és ennek tükröződnie kell a képzőművészetben is.

– Ezek szerint nem tartja sértőnek, ha „erdélyi művésznek” nevezik.

– Miért lenne sértő? Ezt lehet lokalizálni, tágabb-szűkebb értelemben, a szülővárosomra, házszámomra. A dolgokat meg szokták nevezni, és ebben a helyszín kijelölése is fontos.
 
Kolozsi Tibor 
1965-ben született Gyergyóditróban. A kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem szobrászat szakán szerzett diplomát, 1990-ben. Pályafutása során tucatnyi egyéni és csoportos tárlaton vett részt Romániában, Európa több államában. Szabadtéri alkotásai, mint például Szilágyi Domokos költő mellszobra Szatmárnémetiben, Bocskai István erdélyi fejedelem egészalakos szobra Nagyszalontán, a Kerlési csata (1068) emlékműve az azonos nevű Beszterce megyei településen, illetve Kiss Ernő honvéd altábornagy, aradi vértanú mellszobra Pécsett tekinthető meg. Munkáját több díjjal jutalmazták, többek között 1992-ben a Romániai Képzőművészeti Szövetség Ecce Homo díját, 1997-ben a Barabás Miklós Céh és az Artexpo, 2000-ben az  EMKE Kolozsvári testvérek-díját  vehette át, 2011-ben pedig Munkácsy Mihály-díjjal tüntették ki. Ő vezette az aradi Szabadság-szobor, illetve a kolozsvári Mátyás király emlékmű restaurálási munkálatait. Tagja a Román Képzőművészek Szövetségének, illetve ügyvezető alelnöke a Barabás Miklós Céhnek.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében