– tiltott tárlat –
*
Felragyognak egyenként
a káosz spórái.
Kaput keres a rend,
döngetni valót, nyílni képeset,
kenetlen zsanérok nyelvén nyikorgót.
Menekül hangjától élet, szerelem.
Ködöt lehelnek a gépek,
a testvérnek hittek, a mindenre jók.
Roppan az érc, a kő, a fa. Az agy.
Gügyögnek, gagyognak a spórából lettek,
átszövik a rétegeket innen oda s tova.
Fékez a fény az ablak előtt, megáll.
Karnyújtásnyira a világosság
a kartalanok kontinuumában.
Összerogynak a felhőket karcolók. Azok, ők.
*
Könnyekkel dörzsölik be talpukat,
útra azután kelnek.
Mögöttük beomlik a föld,
mögöttük leszakad az ég.
Vízbe fúltak, elesettek
kísérik közben, kísérik végig.
Névtelen csillag fénye
perzseli őket,
hámlanak az emlékek pörkei.
Könnyekkel kenik be testüket,
sóval találkoznak az idegek.
Szemükből új cseppeket
vajúdik a sajgás,
tagjaikon csorogva
újabb kínt teremt.
Magából építkezik a fájdalom.
Megpihenni nem lehetséges,
omlik a föld, szakad az ég.
Hátranézni nem érdemes:
rombolnak az építők,
a tizenkettő,
az akárhány.
*
Nincs többé, nincs a préda.
Kilépett a madár az álomból, hol
vadászták sárkányszárnyú cápák,
türelmes szörnyek serege.
A kitartás a cápák sajátja.
Aludna, csak
álmodna mindkoron.
Ébredésére vár a madár.
Köröz a közelmagasban.
Rá fordul, célba veszi, zuhan.
Szeli a léget,
sikít és jajong.
Csőre sziréna,
dühe a horizontig árad.
Csőre hosszú, hegyes.
Átdöfi a koponyát?
*
Akár az apró állatkák a vakolatban,
téglák közti malterbéli manőverekben
észrevétlenül,
áttetszve, mint a celofán,
eljön, megérkezik.
Gyémánt prizmák költöznek
a koponyák üregeibe.
Bomlik a fény,
dereng milliárd részlet.
Kúszik, akár az állatkák
a bőr rétegeiben,
mint emberek a föld rétegeiben,
sziporkázó kristályokat,
rozsdázhatatlan fémeket keresők.
Aztán befurakodik
a habarcsba, bőrbe.
Hamv a malterba:
másnap áttetszőbb,
erősebb lesz a váz.
Napról napra fakul,
celofánodik a gazdatest.
Apró állat lesz,
vadászatra indul
nem soká. Ra.
*
Elfolyó csillagkép a csalódás.
Ezer szobor szakállán kicsapódva
indul a porba,
helyére húzza a gravitáció.
Forró Nap kellene?
Langyos Hold a kiábrándulás.
Csöpög az égből az amorf sors.
Számolhatatlanok
a kísértethajók
fantomkapitányai.
*
Marad, ahogy volt, fagyosan és forrón.
Önmagába fordul, robban a gőz,
kígyózik, gyíkkodik, szalamandrul.
Ravasz ravaszok várják
a meghúzást, a kattanást,
pukkanást a semmibe,
a lövés mámorát.
Zselé a test, fullasztó
tintahal, polip, nautilus.
Átfoly(hat)nak rajta a könnyek,
illúziókat romokká roncsolók.
Csak a jelen idő marad
megengedett.
*
Békésen süllyed, mint a felhő.
Fehéren, habosan,
alig hömpölyögve.
Keselyűlelkű sirályok várják.
Hozd, hozd el hozzánk
a halált, a hullák bőségét –
buggyan a madárbeszéd.
Vér síkos ízére várnak
a madárnyelvek szemölcsei.
Feszesen süllyed,
csak épp, csak éppen.
Szélkötelek végére vett
fészkek, bolyok gyülekeznek,
bőrökbe zsúfolt hús és vér.
Keselyűlelkek fehér tollburkán
arannyá játssza magát a fény.
Hajnal és alkony, folyton, semmi más.
Lusta dallamban táncol alá,
bálnaének ringatásában.
Mígnem keselyű és arany lesz minden,
semmi más.
*
Felgöngyölődtek, ím, az utcák.
Betonszalag-aszfaltcsík-gombolyag ez itt.
Süvít lukain át a lég,
bizarr melódiák a létezés.
Virágformák a repedések
sikolyok csapkodta falak vakolatán.
Néhol sejtek osztódnak minden irányba,
a korhadás fényének láthatatlan erőművei.
Burjánzó szertelenség ez itt.
Zenét süvölt a fekete lég.
A csontok, a csontok
jóslásra jók.
Mondhatna jövendőt, ha volna ki.
Mondhatna jövendőt, ha volna…
