Jékely Zoltán elégikus költő volt, líráját emlékek és álmok szövik át, jellegzetes gesztusa a búcsú, lelkiállapota az elvágyódás, a múltba révedés, a világ iránt érzett testvéri szánalom, a megrendülés mások mostoha sorsa miatt. A múltban kutatva, emlékeken merengve, álmokba merülve fedezte fel önmagát, személyiségének titokzatos benső tájait. Az önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, a múlt fölé hajló figyelem akár szándékos lehetett. A vallomás azonban mindig ösztönös volt, megnyilatkozásait a pillanat kegyelme és kényszere hívta ki. Jékely olyan természetesen írt verseket, akár a romantikusok és a szimbolisták, hangjában semmi mesterkéltség, annál több elemi erejű őszinteség található. Nem szerette a „laboratóriumi” költészetet, a formakereső kísérletezést, noha a formának, akár a formateremtésnek is, fölényes mestere volt. Hangpróbák nélkül énekelte a legváltozatosabb dallamokat, műfordításaival igazolta, hogy milyen eredendő művészi biztonsággal tudott bánni a legravaszabb formákkal és újításokkal. Nemcsak természetessége avatta költővé, akár a fogalom romantikus értelmében, hanem hangja is, a „bel canto” szárnyalása, zengése, önfeledt dallama. Abban is a romantikusok és a szimbolisták rokona volt, hogy legfőbb eszközének a muzsikát választotta. Verlaine híres „art poétique”-jét fogadta el: „De la musique avant toute chose”; a zene példájában a művészi tisztaság elvét kereste.

Első kritikusa, Szerb Antal az éber emlékezetben látta költészetének kulcsát. „Különös összeállítású lélek – állapította meg – már az érzékszervei is úgy alakultak, hogy költő legyen belőle. Húszegynéhány éves, és máris csupa emlék, csupa múlni nem akaró régi borzongás, csupa továbbélő gyermekkori félelem. Költészete zarándoklás egy elveszített birodalom felé.” Valóban a múlt szűnni nem akaró vonzása, a képzeleten és álmokon elhatalmasodó nosztalgia szabta meg az első versek világát és szemléletét. Jékely ifjúságának gyötrelmes élménye a kiűzetés volt, az, hogy gyermekkorának játékos világát, varázslatos természeti környezetét, magát a gyermeki derűt el kellett veszítenie. Attól fogva, hogy családjával Erdélyből Budapestre költözött, nyughatatlan vágyódással tekintett vissza gyermekkorának elhagyott tájaira. Gyakran álmodott az elveszített otthonokról, versek sorában idézte fel a gyermekévek enyedi tündérkertjét, a kollégiumi diákéletet, az erdélyi természetet (Álom a sétatérről, Elhagyott lakások siratása, Nagyvakáció az enyedi kollégiumban). Természetélménye az erdélyi tájból eredt, a budai kertekben, a zugligeti sétányokon ennek a tájnak az érett színeit, barbár pompáját kereste (Így jött az éjszaka, Városvégi gesztenyefasor, Séta alkonyat felé). Álomban és képzeletben Enyeden és Kolozsváron bolyongott, emlékképekből, hangulatfoszlányokból, a múlt töredékeiből próbálta életre kelteni elveszített otthonát. Az „otthonvesztés” máskülönben is hagyományos témája a magyar költészetnek, olyan erdélyi költőkre gondolok, mint Dsida Jenő és Szabédi László és olyan magyarországiakra, mint Radnóti Miklós vagy Nagy László. Ennek az otthontalanságnak a szorongató érzését erősítették meg Trianon vagy a második világháború tragikus tapasztalatai.

A fiatal Jékely Zoltán a természetes környezetéből kiszakított ember magányában élt, igazi otthonát nem találta meg a nagyváros forgatagában, sem az irodalom belső ellentétektől szabdalt világában. Az ifjúság mulandóságát, a szerelem tünékenységét panaszolta, az elmúlás szorongató képeivel viaskodott. Korai költészete elégikus jellegű, a verscímekben sem véletlenül szerepel annyiszor az elégia, Jékely valóban az elégiához közelítette a dal műfaját. Merengő, nosztalgikus és elégikus közérzete szabta meg a forma és a hangzás poétikai karakterét.

A múltba révedő elégiákat az egykori valóság gondosan megőrzött képei teszik elevenekké, az 1935-ben keltezett Nagyvakáció az enyedi kollégiumban is mozgalmas életképekre alapozza a nosztalgikus hangulatot. A szülőváros nevezetes „oskolájára” emlékezve először Bethlen Gábor emlékét idézi fel, az iskolaalapító fejedelem márvány domborművére céloz, amelyet 1922-ben a kollégium alapításának háromszázadik évfordulója alkalmából helyeztek el az iskolaépület udvari falán. Ebben a vonatkozásban Jékely Zoltán verse Áprily Lajos A fejedelemhez című ünnepi költeményére utal. Áprily ódája ünnepélyes hangon szólította a fejedelmet: „A századok felhőiből tekints ránk, / dédelgető sugárral, mint a nap.” Jékely ezzel szemben elégikus bánattal ábrázolta a márványba vésett fejedelmi képmást: „Csak néz maga elé a kúriára, / mintha a földön látna valamit: / talán azoknak lábnyomát vizsgálja, / kik egykor vígan futkorásztak itt.” Az elmúlás mindig felidézett képzete borítja árnyékba a régi iskolát: a gyermekkor emlékekben őrzött színterét. Ezt az elégikus hangulatot bontják meg a diákévek mozgalmas, valószerű képei:

Rekedtes nóta szól a háztetőről,

Káló, a vén kéményseprő dalol;

lehet, nem is seper, csak kormot őröl

s a váll-lapáttal néha zakatol.

A kéménynél lebegve áll Tyukász,

öreg kupás-cserepet idomít;

üti a kővévált, tört kulimász,

a nagy tető cserép-billentyűit.

A folyosón csákóban festeget

egy létralábú mázolósegéd,

döngő dalától a fal is remeg

s úgy visszhangozza, mint kísértetét.

Az igen érzékletes és konkrét képeknek bizonyára megvan a maguk tárgyi és életrajzi háttere. Káló, a vén kéményseprő, Tyukász, a cserepes vagy a létralábú mázolósegéd a gyermekkori világ legendás alakjai lehettek, akikre kíváncsi figyelemmel, egyszersmind némi borzongással nézett fel az egykori kisdiák, hiszen mások voltak, mint az otthoni környezetben megismert és megszokott emberi alakok. Ők az emlékezetben nőttek tovább, a múló évek során mind több mitologikus fényt kaptak. A gyermekkor titokzatos világának legendás alakjai voltak. Költői felidézésük mítoszba billenti át a valóságot, egyszerre kelti életre az enyedi diákévek valóságos környezetét és tündéri légkörét. A költemény ezt követve ismét az elmúlás elégiájához hajlik vissza, a költő az elnémult régi zsoltárra, az enyészetnek átadott iskolai füzetekre emlékezik. Ebből a múltra révedő szemléletből születik az a Jékely költészetéből jól ismert érzés, amely egyszerre foglalja magába az életvágyat és a haláltudatot. A költemény záró képsora ezt az érzelmi kettősséget tükrözi:

Jer, kiskomám, puffantsuk jó magasra

sáros labdánkat: mint sötét pecsét,

üljön nyoma a tetőről araszra,

s ne marja le se jég, se víz, se év!

Legyen ott akkor is, mikor a labdánk

már régesrég elvitte a patak,

legyen ott akkor is, mikor hanyattág

fekszünk ki tudja hol a föld alatt…

Érzékletesen konkrét élmények mozaikjából bontakozik ki a versek mágikus erejű hangulata, valamint az emlékképeket záró lírai meditáció. Ez a módszer Apollinaire „szimultánista” technikájára emlékeztet, amely a valóság egyidejű jelenségeinek és folyamatainak költői összevillantása révén fejezte ki a világ természetes gazdagságát és költőiségét. Jékely jól ismerte Apollinaire költészetét, ennek több darabját, a nevezetes Búcsú (L’Adieu) című verset például (Radnóti Miklós mellett) ő is tolmácsolta magyarul. Apollinaire az érzelmek romantikájával vette körül a dolgokat, minthogy a romantika – a francia költő szavai szerint – „rajongva magasztalja az életet”. Jékely Zoltán elégikus költeményei ugyancsak elvégzik ezt a felmagasztalást: az életre figyelnek, az életet ünneplik, még ha meditatív vallomásaikat haláltudat hatja is át. Ebben az elégikus dalban, e szorongást és boldogságot egymásban tükröztető költői formában jelenik meg a fiatal Jékely költészetének egyik jellegzetes változata.