És megkezdődött a tanítás. A Miatyánk első sorait többször hangosan elismételtette velük, kórusban mondták fegyelmezetten, aztán a pap megkérte őket, hogy a kiosztott papírdarabokra írják le a megtanult szöveget, mindegyikük elvégezte valamikor a négy elemit, a betűkre még emlékeztek.

– És most válasszuk ki a ruhákat – mondta a pap –, jöjjenek velem. – Magát pedig arra kérem – fordult a volt kóristához –, hogy javítsa ki a leírt szövegeket, lesz bennük hiba bőven.

Kivonultak a konyhába, ahol több kupacban elő voltak készítve a használt ruhák, de egyik sem volt szakadt, még foltozott sem, tiszták voltak, sőt, illatosak. A lábbelik a fal mellett álltak felsorakozva, tisztára pucolva. És megkezdődött a válogatás. Mindenkinek jutott megfelelő méret, ruha is, cipő is, csak a ragyás képű nem keresgélt magának való öltözéket, nézte a papot.

– Szeretnék négyszemközt beszélni magával – mondta a papnak –, átmehetnénk a szobába?

– Persze – mondta a pap –, semmi akadálya.

A ragyás képű intett néhány társának, s a pappal együtt átmentek a hálószobába.

– Na, édesem – mondta a ragyás –, ne izguljon, rendben lesz minden. – Intett a társainak, azok lefogták a papot, leráncigálták róla a ruházatot, az ágy végéhez állították, majd hasrafektették a lepedőre. – Nézz oda, milyen gatyórosze van, életemben nem láttam ilyet – csodálkozott a ragyás, és letépte a papról az alsóneműt.

A papnak eszébe sem jutott, hogy segítségért lehetne kiáltani, imádkozott, először csak magában, aztán hangosan is. Négyen erőszakolták meg egymásután. Aztán otthagyták a hálószobában, s kimentek a konyhába. Öten papi öltözékben ültek a konyhaasztal körül, a többiek a földön kuporogva várták a volt kóristát, hogy jelt adjon az indulásra. A ragyás és társai is kiválogatták a nekik való öltözéket, maradt még elég bőven. Nagyon elégedettek voltak mindannyian, különösen, hogy volt idejük teljesen kiüresíteni a lakást, csak a bútorok maradtak a helyükön, a rengeteg könyv és a zongora melletti asztalkán tartott kották, ez utóbbiakra senki sem tartott igényt. Az összeszedett tárgyak ott voltak mindegyikük keze ügyében, bőröndökbe, dobozokba, ládákba, műanyag zacskókba becsomagolva, ketten meg lepedőkbe kötötték a holmikat, szállításra előkészítve. Aztán megjelent a volt kórista is.

– A pap hol van? – érdeklődött.

– Visszavonult – válaszolt a ragyás arcú –, nem érezte jól magát. – Ez egy úriember, mindegyikünknek adott valamit – mutatott az előkészített csomagokra.

– Semmi baj – mondta a volt kórista –, holnap majd visszajövök, hogy megköszönjem a jóságát, megmutatom neki a Miatyánkokat is, sajnos, kivétel nélkül csapnivalóak. De majd írni is megtanít benneteket, gondolom. 

– Nagy örömmel jövünk bármikor – mondta a ragyás képű –, legközelebb biztosan meghív ebédre is bennünket, úgy láttam, hogy szeretne több időt is eltölteni velünk.

Egy fél évig tartott a nyomozás. A rendőrség minden bokrot átkutatott a sétatéren, kora hajnalban átfésülték a park melletti tömbházak lépcsőházait, mindenhol megfordultak, ahol a lakás nélkül élők éjszakára meghúzódtak, amíg hosszú hónapok keresgélése után végre találtak egy vackot, ahol egy pokróc alól előkerült öt könyv, az első oldalakon a pap kézjegyével, a pap könyvtárában tartott könyvek mindegyikéhez hasonlóan. A volt kórista vacka volt. Tizenkét év börtönre ítélték, erőszakos nemi közösülés és rablás bűntettéért, a pap többször hangoztatta, hogy lehet a koldusok mindegyikét hibáztatni, de a volt kóristát semmiképpen, a könyveket ő adta neki kölcsön olvasásra, és biztosan visszahozta volna, de a bíróság nem vette figyelembe a pap által vallottakat, a bűnjelek – a volt kórista vackán talált könyvek – perdöntőknek bizonyultak. A vádlottat hiába faggatták, nem adta ki a társait, viszont megköszönte a büntetést, és Istennek is hálát adott, hogy hosszú időre lakást kapott, és a napi háromszori étkezés is megoldódott végre. És feltételezhetően nem fog megfagyni télen, s kánikulában sem fog felfőni az agyveleje. Énekelve vonult be a börtönbe.