Sok mindent nem lehet kimondani. Valami megtörténik, véletlenül vagy szándékoltan, valami hirtelen, hosszasan, hidegen vagy forrón, és már bennünk él tovább a mozdulat, a hang, a szorítás, az ölelés, a pofon, a csók ott visszhangzik a vérünkben, sejtjeink és szöveteink között, és nincs neve. Arca van, de nincs neve. Hiszen arca van a gonoszságnak, arca van a jóságnak, a képmutatásnak, a gyűlöletnek is ugyanúgy, mint a szeretetnek, ragaszkodásnak. Látjuk, érezzük, mindennél jobban, de nem tudjuk megszólítani. Mit mondjunk neki? Mit mondhatnánk? Te ölelés, még bennem élsz, tudom, ki vagy, kitől kaptalak és miért. De ölelés az sokféle van, millió és milliárd ölelés kering vérben, véremben, légáramban. Te mégis különleges ölelés vagy, most is érezlek, hisz bordó, fekete, kék, szürke és fehér volt a reggel, amikor tőle kaptalak. A fehér csupron, amelyben kávé gőzölgött, ott állt két kis piros szív mozdulatlan: ők voltak igazán néma tanúi a nevenincs pillanatnak. 

Galóca, szorítja csuklóját a Rózsa, ragaszkodón, bár arcuk neve: semmi. Szívükben azonban ezernyi illat. Illata időnek, emberfeletti kéknek, fonálon himbálózó kis póknak, mely mint az égi öröm, meglátogatja őket. Kortalan szenvedélyek, örök teljesség nélküli percnyi teljességek.

Persze, semmin se csodálkozz, nyílik a nő arca, nyakán póráz, a férfi tekintete: üres, közönyös. Itt már szerepek, játékok, dominancia a tét és aprópénz a lélek. 

Öröktől fogva minden mozdulatlan, látszólag mozdul csupán, a semmi határán, hol macska hátán ül a nő, cinkos és kerítő, Krisztus arca kőben él, fel nem menthet, csak szemlél, a férfi itt már háttal áll, tüzet nyújt, a nő rágyújt, de arca rezzenéstelen.

Kegyelemi állapot a szerelem, hírnöke fehér ló, szerelem rabja a nő, afrodiziákum a szép, az erő, az égi tudás, de kár, hogy a beteljesülés újra csak percnyi. 

Most napraforgók égnek, lángol a megfosztottság érzése bennem, távolban egy kiemelkedő ereklye a láthatáron, és tisztít a tűz, bűnhődik a lélek, újrateremtődik a világ. Súlyosodik füstben, kézfejen a boldogság kék madara.

Nemesebb lélekkel lépni tovább, menni az úton, mi egyelőre, úgy tűnik, látható. De, hogy faragatlan a férfi, és erkölcse sincs, a lelke is éppolyan durva. A kis rongybaba: emberivé teszi majd, érezni tud, szeretni lesz képes. Kár: illékony ez is, csak a pillanat emlékezete örök. 

Most meg a nő, már félelmét legyőzve, áll mint idomár a férfi ölében, ki mint medve, erőtől duzzadó. Most húst kínál neki, szerelmet, hisz reméli, együtt bátrak, hatalmasak és sebezhetetlenek lesznek. Átlép fölöttük újra az idő.

Kalitkába zárva a nő, jelez szerelmi szenvedéseket. De mindenkor hinni kell, vagy legalábbis: elviselni a hitet.

Vörös függöny előtt állunk, lelkünk díszes színpadán, mely démonoktól és veszélyektől talán megóvni képes, előkészülünk az életre. 

Közel az éghez, nagyon közel vagyok. Lábamnál tüzes láva, hajamon jégvirágok nyílnak. Ő most hiába szorít, én itt nem maradhatok.

Zuhanok most vagy emelkedem, magam sem tudom, de karom szárnnyá válik. Szívkihagyás: a végső szabadság közel, védelmet, biztonságot remélsz. Elszakadok most Földtől, Anyagtól, legyőzöm a Teret és az Időt. Pillanatokra talán megtart egy ölelés, egy ölelés, amely ezernyi színben játszó, kívülről mégis sötétnek, hidegnek tűnő. Mindketten hittünk benne.

Egyensúlyra vágyik a lélek, a bölcsesség és az érzelem, az értelem és a vágy egyensúlyára. Ő most mégis víz alá nyom engem, kapaszkodom, nem veszíthetem el egyensúlyomat, pedig törékeny, most nagyon törékeny. 

Kezében hangszer, lábánál kisvasút, dob, mackó, trombita, autó, ólomkatonák: kellékek, egy időtlen játszma alkatrészei. Valami elmúlt, valaki újra kinőtte régi önmagát, a férfikor fordulóján. Mint színes lepkék, elszáll fölöttünk is az idő.

Bűnben égünk, mégis tiszta érzésekre vágyunk. Fehér bárány, fekete bárány, megtenni, hallgatni, vagy feladni, elutasítani és megtagadni kéne? Titoktartás mellett.

Minden változó: táncoltatott fabáb a férfi, mint nő, olyan bájjal teli, a nő lesz a csábító férfi.

Illúziók, tévhitek fogjaiként élünk a jelenben, gumicsónak decemberben a havon, és benne egy rendőr áll, kezében bilincs, a nő egy flamingó hátán lovagol éppen, cipősarka pedig mint óriási tű, sebet ejt az idő burkán. 

Némelykor pedig arcul üt valami megmagyarázhatatlan bizonyosság, az időkön, tereken, anyagon átívelő érzés: ő most szenved, ugyanúgy érzem én is. Azonos hatású, azonos mértékű a fájdalom, bűnből vétetett, nevenincs terhet hordozunk.

Aztán újra bezárulsz, már érzed, mozgástered a falakon belül esik, önmagadon belül esel, egy fehér játékmackót szorongatsz, imádság sem érdekel, hiábavaló a létezés. Könyörög a férfi.

Tempus temporis... melyik időszámítás szerint létezünk? A nő arcát félig álarc fedi, bőrödbe akasztott zsebóra méri a hamis időt. 

A kábulatból egy reggeli kávé mindig felráz, négykézlábra ereszkedik a test, a lélek követi útját, pókhálós falak között jól esik az első slukk, koffein és nikotin, az éberség illúziójának két angyala talpra ráncigál, itt vagyok.

Lehetek számodra kedvelt személy, kedves, vagy kedvesed, meztelen testemnek most egyetlen dísze a szárnyam, mellyel repülni vágyom, madárrá válok, csak érted. De nem érte meg.

Hiszen férfi és nő: épp annyira gátolják egymást, mint amennyire stimulálják. Mint: börtönben szabadnak lenni, fagyponton elégni, havazásban állni felhevült testtel...

Kézcsókot adsz, meghajolsz előttem, a tenyeredben ülhetek, mint parányi tündér. Milyen meghitt pillanat: tudod, a hízelgés a fegyver, én hagyom, jóleső.