Délibáb
Fájsz nekem
mint a reszkető láz
hűségtelen sivatagban
mint kit szomja kúthoz űz
és a mérgező víz rabjává teszi
fájsz nekem
mint varjaknak
ha hiába keresik az életetadót
mert az eső nem jön hogy tisztára mossa
igen fájsz nekem
mint az éjszakának elválni a nappaltól
mélykék egyesülésben
Szeress nagyon
Szeress nagyon
Hogy érezzem nem volt hiába
Szeress nagyon
Hogy lássam
A felhő elválik az égtől
Szeress nagyon
Hogy tudjam
Az univerzumnak van alja
Ahová leesve is érezném
Hogy messze a kék bolygón
Szerettél és szeretsz még nagyon
Téglagyári kérelem
Ne tegyél kivetett reggeli kutyáddá
Ha már hűséges szukáddá kefélt a világ
Nyomtatott álmaim
Porhanyós sikátorokban
Papírformaszerűen elvérzik
Emlékét rajongásodnak
S csak egy kiáltás visszhangzik
A városi mellékvalóságban:
Ne hagyj el!
– Hagyj el –
Üt arcul a téglafalak igazmondó echoja
Miért hazudsz? – ostorozom a bamba sorfalat
Azt kértem ne hagyj el
De a téglafal mindenttudóbb nálam:
El kell hagyj
Hogy utánadmenjek
El kell hagyj
Hogy a narratívát felfűzhessem szitált fonalamra
El kell hagyj
Hogy értsem a sikátor visszhangmagányát
Hagyj hát el!
Hogy sétálva az éjszakában
Mint sáros piszkos érmét megtalálhass
Zsebre rakhass
Megtisztíthass
Az örökkévalóság kapujában belépődíjként megtarthass.
Groteszk
Kis csótányok szaladnak a szavakban
Porszemek ütnek tanyát képek helyett a polcodon
Való világ?
A fal
Mögötte maszatos tükörben
Csúf öreg vihog vissza rád
A halálnak is van humorérzéke
Neked álarcot ölteni