ilyen a költészet
így megy horizontálisan végig a világon
a sötétszürke tornyok között
hogy ez a szürkület vagy alkony
ugyanazon a parton tartson:
fent
ahol az angyalok már mindörökké
és itt lenn
mintha kőből lenne minden
párkányok és egyforma léptek között
ezen a téren
galambok érkeznek a házakról
egy-egy rebbenésben
és mind e holtak elevenében
egy lány köszöni meg
hogy engeded hogy késsen:
semmiség – mondod
és eltűntök egy betonrésen
-----------------------
megállhatnál mellettem a bicikliddel
mint egy nyáron
az érzékek sokadik napján
száraz és kifogyhatatlan
és ugyanúgy az egyetlen napoknak látszik
tőlem se maradhatott el mindaz
ami most neked mint egy város világít
és elfogadja a szemed fényét
odaadod neki magad
ugyanolyan jó lesz neked
mint amilyen nekem lehetett
nem is lesz rá szavad
de a káprázaton túl
nyitva minden ház ajtaja
dombtól dombig
saját magad nyitott kapujában állsz
-------------------
a tavasz
örömöt hoz az embereknek –
felfedezed
hogy egy csillag közeledik a házainkhoz
és meleged lesz
az erdők zöld hullámai
a folyók barna hullámai
és végig az ablaksorok és az ég –
a nap
amelyet egyetlen ablak ver vissza
----------------
a kivilágított buszmegállótól messzire emlékezel.
azzal a szűrt fénnyel
összekeveredik a hajnali utcák érintése
valami nagyvárosi álommal
és annyi mindennel
hogy akármibe fogsz is
látni fogod bárhonnan
---------------------
hajnal. hófehér utak.
mi sehol sem vagyunk
mert alszunk –
még nem aludtuk ki az álmainkat
dél. most már tudok a fájdalmadról.
nagy-nagy szerelem volt
de már nem haragszol
a csúcsforgalom és a rétek
mint az égben
egymás mellé értek
----------------
igazi, mély örömöt
nem a postás hoz
fel a dombon
a házad felé
az életből nem lehet kimenni a szabadba
nyugdíjba menni
és amikor már senki nem gondol rád
akkor élni a legkönnyebben
elhúzni a függönyt
és meglátni újra a földi fényeket
nem lehet lesz –
de visszatérni a kezdetekhez
észrevenni hogy semmi nem történt
a boldogság talán épp ez
-----------------------
a kereszt az utak mentén
júliusi hőségben
a reménytelen férfitesttel
búzaföldek aranyában
mindenre vigyáztam
a blokkok között
ugyanolyan csend van
minden délutánban
nem érintheti senki
az utcák magányát
és ezt a boldogságot
ami túl mindenen át-átjár
-----------------------
reggel kilenc óra tájban
ti még alszotok
de az én fülemben már
Mozart Requiemje szól
átérzése mindennek
hogy fel szoktunk kelni
hogy fürdőszobákon keresztül kell
eljusson hozzánk a hang
életről halálról
elérhetetlenek vagyunk a szépség számára
egy reggelben
ami még ezen a világon van
---------------------
tíz éve várlak, hogy visszajöjj
és lemossad a házak falait
vagy csak épphogy érintsd
mint egy naplementével
de a nyitott erkélyajtó
hajnalban a fehér függönyökkel
nem nyílik a te országodba –
saját magammá kell lennem
hogy itt éljek ahol a füvek és a fák
mindennek lángoló sorsa van
és a neve a legszebb;
néha csak úgy ámuldozok –
üdvözlet a fellegeknek
------------------------
