Versenyfutás az ára,
uccu, fussunk utána...
A tudás – hatalom!... nem ismerem e mondás eredetét, szerintem azonban ez a magyarázata annak a mélysárga posványnak, ami a „tudományos élet” körül szörcsög és ami, ki hinné? – még a művészetek varázsligeténél is kísértetiesebb... Mennyi minden van, mennyi szép minden, mennyi szent minden, és mind a másé, de ezek közül a legfájdalmasabb, ha a hatalomból nem részesülünk – és épp ennélfogva az a legellenszenvesebb, ha valaki „tud” valamit, ugye?
Kritikus pályámon tapasztaltam, az olvasók nem azt látják egy bírálatban, hogy helytálló-e vagy sem, hanem: „megint valaki fölébe akar kerekedni”. Ha ugyanis valaki azt írja útirajzában, hogy egy bengáliai bozótban egy éjszaka együtt aludt tizennégy tigrissel, és nem bántották, azt szeretném megkérdezni, hogyan tudta a sötétben megszámolni a tigriseket, „akik” még napvilágnál is az álcázás és rejtőzködés művészei? – de a szerző nem hasznos ismeretek megszerzésének óhaját ismerné fel kérdésem hátterében, hanem azt, hogy szemtelenkedem és fúrom!
Lemondtam a kérdve-kifejtő módszerről és direktben állítottam: például, több mint negyven éve írtam egy szerény cikket egy hetilapban, arról, hogy a Bécsi Képes Krónikának nevezett mű azon oldalán, melynek fejrészén Károly Róbert ül, páncélos lovagok és íjász-kardos lovasnomádok kíséretében, felismerhető több egészen más típusú írással kitöltött kazetta s éppen a kúnfajta vitézek alatt! Jobb híján el is neveztem labirintus-, azaz tömkeleg-írásnak, s próbáltam kapcsolatba hozni az ókelta ogamikus írással is. Mikor azonban az oldalrészlet kinagyított fényképét kezdtem mutogatni tudós professzoroknak, meglepődve kérdeztek vissza: hogy hol? – mondod, a bécsi stb.-ben? Ezt onnan te fényképezted ki? Ki mondta neked, hogy ezt tedd? Hogy... és utána csak hallgattak és félrenéztek. Félrenéztek több mint négy évtizeden át, a mai napig, senki egy bűt vagy bát se! Időközben még láttam néhány hasonló típusú írás-szerűséget különböző múzeumi tárgyakon, sőt Tolsztov orosz tudós könyvében – a Régi Horezmben – bőven, példa „szövegeket” is... S akkor egy homályos sarokból megszólalt egy kövér, idősödő tanárnő: a te tudós ismerőseid azért nem akarnak tudni Tolsztovról, mert magyarul egy Molnár Erik nevű történész akarta futtatni, őt pedig nem szerették a kollégái, mert fölényeskedőnek, hatalomvágyónak tartották; – inkább vigye az ördög az egész Horezmet!... Igen, el is vitte... negyven év alatt egy vak hang visszajelzést sem kaptam; pedig többeknek névre szólóan is elküldtem cikkem.
Nyilvánvaló, mindezt most öndicséret gyanánt írom: olvastam ugyanis egy nagy művész jelentését, – akiről még bár az sem mondható el, hogy valamennyire is cinikus lett volna, – miszerint az új tárgyilagosság követelménye: ne csak ellenfeleinket szidalmazzuk, hanem magunkat is kell dicsérnünk, (vagy fordítva, de egyre megy)... és pontosan ezt nem tettem a Selyemsárhajó c. könyvemmel.
Olvastunk ugyanis vitacikkeket arról, hogy a Júlia Szép Leány székely népballada a középkori keresztény vallásosság terméke, az apáca-zárdába vitt leány, Jézus menyasszonya stb. témakörbe tartozna. Nekem azonban feltűnt két dolog, aminél e vitatkozók nem időztek el; a „szép” leány, vajon nem afféle, mint a szépasszony, aki viszont mitológiai lény? Amolyan átmenet a tündér és a boszorkány között? Másrészt, ki a leányát sirató anya? Démétér; a lány Perszephoné? Aztán: hogy néz ki a mennyei kérő, a Fodor Fehér Bárány? A Napot s a Holdat szarva között hozta, a fényes csillagot a homlokán hozta, mennyi szőre szála, annyi csillag rajta? Ez bizony, noha Égi Bárány, nem Krisztus-ábrázolás, ez bizony Óegyiptom, és egyáltalán, a Régi Kelet... Írtam egy-két cikket erről, aztán semmi; írtam erről egy kis könyvet is. Egy-két fiatal irodalmár (pl. a Bertha testvérek) örvendeztek neki, Vargyas Lajos azt üzente, hogy várjak csak, mert ki kell fennie jól a kést, amivel szecskába vág; aztán szegény meghalt; Faragó József írt egy tanulmányt a Mennybe vitt leányról, ami időutazás téma, lásd Einstein; és akár lásd Kodolányi: Vízöntő stb. Faragó megkérdezte, de csak szóban, Kákay egyiptológust: elképzelhető-e, hogy óegyiptomi motívum megjelenjék a magyar folklórban? Kákay azt felelte: Egyiptom jó három ezer évig a világ felénk eső felének kulturális nagyhatalma volt; miért ne? Aztán még megjelent két kiadásban, egyik bővített, de a folklorista társadalom nem vett tudomást róla: minket nem érdekelnek céhen kívüli fogantatású művek!
Ám a tárgyi néprajzosok sem vették tudomásul egynémely megfigyelésemet: pl. a torockói „kaputelefon”, vagyis a kiskapu félfájára faragott, tizenkét osztatú téglalap alakú kapudísz, fent, és pálmalábra emlékeztető vésett kúpok lent... 1954-ben úgy értesültem, hogy 1932-ben faragták az utolsót s a neve egyszerűen csak „dísz”. Mindkét alakzat – s egy harmadik „gereblye”-szerű húsvéti-tojás díszítmény – ősi írásjel: nemcsak a szumír, hanem az óelámi ó-ó-ábécében is fellelhető, jónéhányszor fényképeztettem, közöltem, emlegettem írásban-szóban, de sem szakmabeli néprajzos, sem műkedvelő torockiánus nem harapott rá: azóta pedig a puszta semmi int, amerre nézek... már ami „tudományos pályám” diszkalifikációit illeti.
Sajnos, ez a mentalitás: az oktatás és a tudomány-népszerűsítés mondvacsinált versenyhelyzetekbe erőltetése, éppen úgy, mint a művészetben, az együttműködés helyett csak a rivalizálást fejleszti, senki sem bolond, hogy „pontot” engedjen át másvalakinek – ingyen! A világ nyertesekre és vesztesekre való szakadatlan felosztása felhígítja az értékrendeket, bárénekesnők, futballisták, divatbiológusok nevei ragacsos masszában tapadnak össze és oltják ki egymást világméretekben az olvasói tudatban; mit várjon akkor valaki a maga kis lokális, vidéki újdonságai iránt? Legfennebb abban reménykedhet, hogy egy barátja vagy profi futtató, vállalni fogja a laudációt könyvbemutatóján. A laudáció töve: a dicsér jelentésű laudet ige lódít szavunknak felel meg! Ez is nagy felfedezéseim közé tartozik!
Az új tárgyilagosság elvárásainak próbálok ezentúl eleget tenni: nemcsak kritizálni fogok, hanem laudációkat tartandok enmagamról is, Kodály Zoltán apai humorának szellemében. Ami pedig Bartók Bélát illeti, ő azt tanította, hogy a verseny a lovaknak való!
Elgondolkodtató, az utóbbi félévszázad során csak egyetlenegyszer hallottam ezt idézni! (Egy kolozsvári magyar operaénekestől.)
Befejezésül csak annyit, hogy ne kérdezősködj, mert mindig félre fogják magyarázni: ne faggasd a gyűjtőt, miért pont Iksz falut hagyta ki gyűjtőútján, mert hátha éppen ott kergették meg üzletelés vagy menyecskeügy miatt? Egyszer a világ legszelídebb, legjámborabb és legtörékenyebb alkatú kutató zarándokát, Jakabos Ödönt, amikor egy fényképet mutatott, amelyen hatalmas termetű, fekete arcú, villogó szemfehérű indiaiak között ült egy vasútállomás peronjának cementjén, megkérdeztem: nem volt-e félelmes dolog ilyen alakok közt éjszakázni? Azt felelte: hát bizony eleinte féltek tőlem, de aztán látták, hogy nem bántom őket s megnyugodtak!
Vajha én is mesélhetnék ilyesmiket...