A kolozsvári és a budapesti Napkelet szellemi öröksége
A magyar újságírás kiemelkedő személyisége, az erdélyi magyar sajtó híres Spectatora (Krenner Miklós) az 1918 utáni helyzetben újjászülető hírlapirodalmat és a szépirodalmat tejtestvéreknek tekintette. Számvetéseiben nemegyszer kitér a kettő viszonyának (váltakozó előjelű) alakulására. A kezdeti évekről szólva kiemelten beszél például arról, hogy a szépirodalomnak is maga a napisajtó volt a szellemi szálláscsinálója. A Keleti Újság emlékezetes irodalmi pályázatait, a Napkelet működését, az Ellenzék Áprily-, majd Kuncz-szerkesztette irodalmi mellékletét azért tartotta példaértékűnek, mert ezek a kezdeményezések – a Tizenegyek fellépését is ideértve – elősegítették az erdélyi magyar irodalom önszerveződését: az Erdélyi Szépműves Céh megalakítását, a helikoni munkaközösség életre keltését, majd az Erdélyi Helikon elindítását.
A Keleti Újság tőkeerős vállalkozásként indult 1918 decemberében, szokatlanul magas példányszámban jelent meg. Szentimrei Jenő 1957-es visszaemlékezései szerint a „vállalat azt sem tudta, mit csináljon a pénzzel”. Marosvásárhelyi, nagyváradi és temesvári kísérletek után felvállalhatta a szépirodalmi lap- és könyvkiadás kockázatát is. A kéthetente megjelenő Napkelet (1920–1922) főszerkesztője az a Paál Árpád volt, aki 1921-ben Kós Károllyal és Zágoni Istvánnal együtt adta ki a máig idézett Kiáltó szó című röpiratot.
És fölkél a nap című beköszöntőjében Paál Árpád bejelenti, hogy „az induló folyóirat az erdélyi sajátosságok kidomborítására törekszik”; ugyanakkor a főszerkesztő-helyettes Szentimrei Jenő kifejti, hogy „a költő és publicista Ady Endre, valamint a prózaíró és irodalomszervező Petelei István hagyományait vállalják”; a lapszerkesztés elveit illetően leszögezik: „A Napkelet a szabad kutatás s a különböző irodalmi irányok és világnézetek szabad fóruma. Nem alkalmaz lelkiismereti kényszert senkivel szemben, s minden irányt szóhoz enged, ha becsületes álláspontot fejez ki, és önmagának mértékével mérve értéket jelent.” (Mózes Huba: Irodalom és művelődés a Napkelet spektrumában. In: Napkelet 1920–1922. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2004. 5–14.) Ebből az alapállásból egyértelműen következett, hogy a folyóirat korántsem kívánt „belterjes” maradni. Amellett, hogy az erdélyi magyar létkérdések megoldására összpontosított, az egyetemes szellemi áramlatok közvetítését is felvállalta. A szerkesztők hittek abban, hogy a részekre darabolt Kárpát-medencei magyarságra a továbbiakban is európai küldetés vár.
A szabadelvűség igézetében a Napkelet írókat toborzott és írókat nevelt az új életkezdetben, irodalmi estjein pedig a közönséget is igyekezett megnyerni célkitűzéseihez. Az 1993 novemberében megrendezett budapesti irodalomtudományi konferencián Pomogáts Béla abban látta a folyóirat legfontosabb szellemi örökségét, hogy „egyeztetni tudott a különféle, egymással is vitában álló irodalmi és világnézeti áramlatok között, és össze tudta fogni a sokféle irányból érkező erdélyi írók táborát.” (In: Szabó B. István és Császtvay Tünde szerk.: Feltáratlan értékek a magyar irodalomban. ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet – MTA Irodalomtudományi Intézet, Bp., 1994. 314–320.) Meglepőnek tűnhet, de sem Mózes Huba, sem Pomogáts Béla nem tesz említést arról, hogy ugyanezen a címen 1923 és 1940 között Budapesten megjelent egy másik, hasonló című folyóirat is. Holott ez is feltáratlan értékeket rejtegetett, és rejteget ma is.
Új közízlés felé című betájolásában Horváth János, a kor tekintélyes irodalomtudósa, aki 1923–1926 között a tulajdonképpeni lapszerkesztést is végezte, óvott a nyugati irányzatok utánzásától; voltaképpen a nemzeti történelem és irodalmi hagyományok folyamatos megjelenítését igényelte. Minthogy érmelléki származású volt, figyelme a Partiumban és Belső-Erdélyben születő alkotásokra is kiterjedt. Ennek szemlézését a folyóirat indulása előtt Napkelet-szerkesztőnek kiszemelt Kuncz Aladárra bízta, 1924-től pedig elsősorban Hartmann János, illetve Farkas Gyula foglalkozott az erdélyi irodalommal. Kuncz erdélyi lapszemle-sorozatát 1924–1925-ben Makkai Sándor folytatta.
A Nyugat-szerkesztő Schöpflin Aladár 1940-es visszatekintésében elismeréssel írt arról, hogy – a Horváth János által meghonosított szerkesztői gyakorlatnak megfelelően – a Napkelet mindvégig kiemelt fontosságúnak tartotta a kritikai rovat életben tartását. „Ez a kritika – állapította meg – mindenkor irodalmi szempontok szerinti volt…” (Búcsú a Napkelettől. Nyugat, 1940. 10. 378–379.)
A Napkelet megjelenésének ötödik évfordulóján az író-főszerkesztő Tormay Cécile életképesnek ítélte a kezdeti elképzeléseket: „Folyóiratunk hívott és befogadott minden értéket, amelynek magyar tájban élnek a gyökerei… […] A csonka ország és az elszakított tájak alkotó erejének eggyé foglalásában megteremtette a szellemi integritást a szétszakított magyar föld felett.” (Öt év. Napkelet, 1928. 1. 1–2.) Ezen a programon a tízéves évfordulón sem kellett változtatni. Ugyancsak Tormay Cécile tollából idézzük: „Hídnak lenni nemzedékek és letépett tájak között, mesélőnek lenni az omlások zajában, ébren tartónak a csüggedésben, hajnalvárónak az éjszakában: ez volt az elmúlt évtizedben a mi feladatunk.” (Tíz év. Napkelet, 1933. 1. 1.)
Máig tartja magát az a vélekedés, hogy a Napkeletet a Nyugat ellensúlyozására hozták létre. Tény, hogy a szépírók számára az utóbbi folyóirat jelentette a belépőt a Parnasszusra. Az is közismert, hogy a Nyugatban Szerb Antal búcsúztatta Tormay Cécile-t 1937-ben, Schöpflin Aladár pedig 1940-ben a Napkeletet. Szerb Antal mindenekelőtt azt emelte ki, hogy az induló író „nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is, a nyugati irodalmak rajongója és követője”. Schöpflin szóba hozza ugyan, hogy a Napkeletet eredendően a Nyugat ellensúlyozására hozták létre, de nyomban hozzáteszi: Tormay Cécile előkelő szellemétől távol állt az efféle konfrontáció. Politikai jelszavak hangoztatása helyett a folyóirat elsősorban irodalmi fórumként kívánt hatni. Tónusa előkelő és írókhoz méltó volt – állapította meg a Nyugat-szerkesztő. Hozzáfűzte: a Napkelet irodalmi szempontjai lényegileg nem különböztek a Nyugat elvárásaitól. Voltaképpen az történt, hogy a Nyugat ellenlábasának szánt folyóirat átvette annak irodalmi szellemét. „A különbség inkább csak az volt – emelte ki Schöpflin –, hogy a Napkelet szigorúbb volt a társasági illem megtartásában.” Végső következtetése: „Céljait tisztességes írói eszközökkel szolgálta”… (Búcsú a Napkelettől. Nyugat, 1940. 10. 378–379.)
Irodalomtörténeti tény, hogy Trianon után a Nyugat is jobban odafigyelt az erdélyi tehetségekre. Attól kezdve, hogy már nem kellett tartania a megszűnés közvetlen veszélyétől, hozzáláthatott az erdélyi „hídfő” kiépítéséhez. Az erdélyi munkatársak névsora nem éppen terjedelmes, de annál beszédesebb: Berde Mária, Dutka Ákos, Gaál Gábor, Hunyadi Sándor, Jakab Géza, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, Jékely Zoltán, Kuncz Aladár, Mihály László, Nagy Dániel, Reményik Sándor, Szemlér Ferenc, Szentimrei Jenő, Tabéry, Tamási. Már itt felfigyelhetünk arra, hogy Berde, Jékely, Kuncz, Nagy Dániel, Reményik, Tamási egyben a Napkelet favoritja is.
Berde Mária első írása 1906-ban jelent meg a Pesti Naplóban. Dutka Holnapos volt, Ady és Juhász Gyula társa a közös nagyváradi indulásban (1908–1909); Kuncz már az első világháború előtt a Nyugat állandó munkatársa; Jakab Géza, Jancsó Béla, Mihály László, Tamási az 1923-ban színre lépő első erdélyi írónemzedék tagjának számított. Helyesen látja Filep Tamás Gusztáv, hogy az új erdélyi nemzedék – Ady, Móricz és Szabó Dezső hatására, Kuncz inspirációjára – elsősorban a Nyugatban kereste elődeit. Szerzőként Reményik csak egyszer szerepelt a folyóiratban, de Babitstól kétszer kapott Baumgartner-díjat; Tamási négyszer; Berde Mária, Jékely, Kós Károly, Szentimrei, Tompa László egy-egy alkalommal.
A kolozsvári Jancsó fivérek már 1926-tól jelen voltak az Osvát-szerkesztette folyóiratban, Tamásira alighanem Németh László hívta fel Móricz Zsigmond figyelmét. Aki, Osvát halála után, nemcsak Tamási elbeszélő-művészetével akarta „életszerűbbé” tenni a Nyugat prózáját, Babitscsal együtt szerepet szánt a Baumgarten-díjas fiatal írónak a folyóirat erdélyi népszerűségének a növelésében is. Miként a Babitsnak írt leveleiből kiderül, Tamási nagyon megfontolta már azt is, hogy ő maga mivel jelentkezzék a Nyugatban – „amelynek helyzetét és programját” 1930 februárja óta egyre világosabban látta –, azt pedig ugyancsak, hogy kiknek a kéziratáért vállalhatna kezességet Erdélyből. Döntéséről ekképp értesítette Babitsot: „A Pannóniában megígértem volt Móricz Zsigmondnak, hogy küldök egy névsort, amely körülbelül az itteni gárdát jelentené, amelyet jó volna bekapcsolni a Nyugatba is.” (Nagy Pál szerk.: Tamási Áron: Ölelő szeretettel. Palatinus, Bp., 2008. 102–103.)
Schöpflin Aladár a Napkelet érdemei között tartotta számon, hogy „elsők között karolta fel az erdélyi írókat”. Hozzáfűzte azonban: „nem mindig egészen gondos válogatással, de ezek nem sok idő múltával elmaradoztak”. Kezdettől állandó munkatársként tüntetik fel Áprily Lajost, Berde Máriát, Gyallay Domokost, Kuncz Aladárt, Reményik Sándort és Walter Gyulát.
A költők közül Reményik folyamatosan jelen volt a lapban; 1924 és 1935 között összesen 69 verssel szerepelt, amihez hozzá kell vennünk még az 1923-ban Végváriként jegyezetteket (3) is. A mennyiségi arányok rendjében Áprily követ-kezik az 1923 és 1931 közötti 25 költeményével, Jékely 20-szal (1932 és 1940 között). Nem hiányzik a Tizenegyek antológiájában induló Mihály László, Jakab Géza és Finta Zoltán sem. Közülük a Budapesten élő és Napkelet holdudvarához tartozó Mihály László publikált a legtöbbet: 1924 és 1940 között 14 verset, 65 kritikát és tanulmányt, illetve Pasquino álnév alatt 42 rövid jegyzetet adott közre.
A Napkelettel szembeni fenntartásait nem titkoló, fiatalon elhunyt Sipos Domokos versét és prózáját egyaránt becsülték: 1925 és 1928 között 5 elbeszélése jelent meg. A prózaíróként számon tartott Berde Mária több verssel volt jelen, mint elbeszéléssel. A folyóirat adja közre folytatásokban Gyallay Domokos Vaskenyéren című történelmi regényét, amelynek olvasói fogadtatása minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy a Rákóczi vezette szabadságharc előzményeit átélhetővé tevő – ma is számon tartott – alkotás 1926 és 1934 között négy kiadást érjen meg (Kolozsvárt, Kassán és Budapesten). Bár nem hiányzik a lap hasábjairól – időrendben – Molter Károly (1 elbe-szélés), Makkai Sándor (1 elbeszélés, 3 tanulmány, 2 kritika), Kolozsvári Grandpierre Emil (2 elbeszélés, 4 kritika), Bözödi György (1 elbeszélés, 1 kritika) prózája sem, a legtöbb elbeszélést Tamási (8 elbeszélés, 1 színdarab 1924–1933 között), Kacsó Sándor (5 elbeszélés) és Szentmihályiné Szabó Mária publikálta (3 elbeszélés 1932–1937 között). Ha azonban ehhez azt is hozzátesszük, hogy Szabó Mária néven 11 elbeszélése jelent meg 1927–1931 között, akkor a mennyiségi arányok lényegesen megváltoznak.
Érdemi súlya azonban itt is Tamásinak van, akárcsak a Nyugatban. És ez minden bizonnyal Németh László szigorú tehetséggondozásának tudható be. Nyirő prózája jobbára kritikai megjegyzésekben részesült, nem vált olvasói élménnyé a Napkelet hasábjain.
Ezek szerint aligha kétséges, hogy a Napkelet elsősorban a Pásztortűz munkatársi gárdájára alapozott (az Áprily, majd Kuncz szerkesztésében megjelenő Erdélyi Helikon csak Bánffy Miklós hazatérése után, 1928-ban indult). A kapcsolatépítésben szerepet játszhatott az is, hogy:
a) Erdélyben a Napkelet lapcímnek eleve jó hangzása volt; b) ezt az sem „írta fölül”, hogy a Keleti Újságot irányító – a Romániából 1922 végén kiutasított – Ignotus a napilap megmentése érdekében kezdeményezte a magát egyre inkább önállósító irodalmi melléklet megszüntetését; c) Molter Károly 1922 végén még úgy tudja, hogy a Tormay Cécile nevével fémjelzett „előkelő szépirodalmi lapot” Laczkó Géza és Kuncz Aladár fogja szerkeszteni; d) a Napkelet indulása előtt Budapesten tartózkodó Reményik felkérte Áprilyt, Balogh Endrét, Berde Máriát, Moltert, Nagy Emmát, Olosz Lajost, Tompa Lászlót, hogy a Pásztortűznél dolgozó Walter Gyula közvetítésével küldjenek „lehetőleg meg nem jelent” kéziratot a budapesti Napkeletnek; e) később már az sem volt gond, hogy a kolozsvári Napkelet egykori szerzői, illetve a Pásztortűz későbbi munkatársai egyidejűleg jelen voltak Tormay lapjában, mert a főhatalomváltás után a magyarországi kiadványok „nehezen, illetve kis példányszámban jutottak be Erdélybe, olvasóközönségük között alig volt átfedés”; f) a két folyóirat hasonló – keresztény, nemzeti, értékőrző – olvasói ízléskultúrának és érték-preferenciáknak igyekezett megfelelni; g) és ehhez az érdekegyeztetés személyi feltételei is adottak voltak: az a Reményik és Áprily a budapesti Napkelet közkedvelt szerzője, aki meghatározó személyisége a Pásztortűznek is; h) mindezt nem hatálytalanítja az Erdélyi Helikont szerkesztő Kós Károlynak az a kései – irodalomtörténeti távlatból megfogalmazott – kijelentése, miszerint a Pásztortűz „nem volt és nem lehetett az új fiatal erdélyi irodalom fóruma”.
*Részlet egy hosszabb
tanulmányból.
