A dubliniak segítőkészek, akkor is, ha valaki magába roskad a buszon, akkor is, ha rossz oldalra néz a gyalogosátkelőnél. Ezért soha nem is dudálnak, ha valaki piroson megy át. Ez az előzékenység pedig nem csak bennszülöttekre jellemző, hanem a bevándorlókra is.

A repülőtéren megérkezéskor már rögtön számtalan megérthetetlen, de mágikusnak tűnő felirat áll az eligazító táblákon: nem csak angolul írnak ki mindent, hanem írül is. A Tolkien által megalkotott nyelvhez hasonlító, kicsit tündérmesés, de mégis nagyon szép és anakronisztikusnak ható ír (gael) feliratok, főleg mikor a repülőtéri várótermet, a helyi érdekű busztársaságok nevét vagy a Project Arts Center elnevezésű kulturális központot is ezekkel jelölik, varázslatosan hatnak, az idelátogató úgy érezheti: van egy titkos nyelv, amelybe ő soha nem láthat bele. Pedig az írek számára igazából már nyűg ez a nyelvi eszköz. Baile Átha Cliath azaz Dublin városának lakói sem gondolják ezt másképp, hiába büszkeség és hazaszeretet. A harmincas, tekintélyes testalkatú, de joviális színész, Odee, két hangos kurjongatás között bevallotta, hogy bár az iskolában mindvégig tanulják ezt a nyelvet, „igazából senki nem szereti és nem is használja, mert a mesterséges nyelvkonzerválásnak nem ez az útja”. Aztán visszatér az üdvrivalgáshoz: egy helyi nőbandának szól, akik tízéves slágereket dolgoznak fel és óártatlan arckifejezéssel énekelnek. Helyi szinten hatalmas sikerrel. Declan, a drámaíró, hasonlít kicsit a kocsmai íróügynökökre. Nagy érdeklődést mutatva kérdezget mindenkit, foglalkozási területről, majd az első adandó alkalommal lecsap ügyfelére és legszívesebben azonnal a nyakába sózná legújabb drámáját vagy rendezői tehetségének kiaknázatlanságát. Középkorú, kicsit kopottasan öltözött kopasz férfi, akiről az ember nem tudja eldönteni (egyrészt a gyönyörű szép ír kiejtés miatt), hogy valóban érdemes-e kipróbálni a vele való munkát vagy inkább nem. Bár ha érdemes lenne, nem kínálgatná, de a beszélgetőtárs mégis megsajnálja. 

A színházi női alkotók és rendezők másmilyenek: barátságosak, könnyen leszólítanak, akár a női „nem-hagyjuk-társainkat-petrezselymet-árulni” felkiáltással lépnek oda és vonják be hölgytársukat a társasági életükbe. Ezek az általában rövid hajú, harcosabb típusú ír nők nem nőiességükkel törődnek, az öltözködésükre láthatóan kevés figyelmet fordítanak, de más problémákkal intenzíven foglalkoznak: közélet, politika, szociális finanszírozási abszurdumok képezik leginkább beszédtémájukat. Mindezekről, főleg a harmadik sör után rendkívül pörgő nyelvű párbeszédeket folytatnak, külföldiek számára követhetetlen gyorsasággal –  igaz, valaki mindig lefordítja „lassított angolra”: szidják a rendszert és magukat. Magukat azért, mert valahol mélyen ősrégi szégyen nyomasztja őket, talán már meg sem tudják mondani, miért. Úgy érzik, ez a szégyenérzet akadályozza őket tulajdonképpen maradandó dolgok megalkotásában.

Persze a rengeteg kivándorlóról is megemlékeznek, akik Amerikába vagy Ausztráliába utaztak a végletes szegénység és a Nagy Ír Éhínség elől. A város szinte összes busza a Drum Belly című előadást hirdeti egy kalapos, kicsit Tom Waits-re hasonlító figurával a plakáton. Az előadás az amerikai ír maffiáról emlékezik meg, arról, hogy miképpen védték meg magukat az olasz maffia csínyjeitől és arról, hogy bandán belül, hiába az évtizedes barátság: nincs bocsánat. A tarantinósan megrendezett előadás nagyon sok monológot tartalmaz – mindegyik arról szól, hogy a szabályok betartása minden barátság feletti törvény. A jelenetek között ugyanakkor nem ír népzene szólt, hanem Iggy Pop és Creedence Clearwater Revival, amely az egész produkció ritmusát adja, viszont nem áll közel a bemutatott világhoz. A Drum Belly, amellett, hogy képet ad arról, hogy a hatvanas években mennyire nehéz sorsuk volt az otthon maradt íreknek, olyan érzetet kelt, mintha a kivándorolt írek kolonizálnák New Yorkot. A dublini színházak viszont nem csak „kifele”, hanem befele is figyelnek. Rádiójátékot mutatnak be, amelyhez nem elég terem és hangtechnika, az igazi élményhez más kiegészítőket használnak. Az egyik leghíresebb ír színház, a PanPan Theatre Beckett egyik rádiójátékát hallgatatta meg nézőivel, a dublini Trinity College színháztermében. Az önéletrajzi ihletettségű All That Fall kiváló technikával, de mindenféle hangmixelési újítás nélkül készült. Mégis elvarázsol a tér és a világítás: a nézőtér hatvan, fából készült hintaszékből áll, a gyermekszobák autós világát idéző hatalmas szőnyegen körkörösen helyezkednek el. Szemben hatalmas reflektorok, amelyek a megfelelő pillanatokban agyonvakíthatják a közönséget – valójában egy rádiójáték installációnak is nevezhető a produkció. Ez a fajta installációszerűség viszont nem is annyira meglepő (tekintve, hogy az ír színház a hagyományos Sztanyiszlavszkij- és Shakespeare-i típusúnak tulajdonított előadásmódot részesíti előnyben), mivel Dublin egyik legmodernebb hídját is Beckettről nevezték el.

Előadás utánra már megtelnek a kocsmák. Nem kell különösebb képzelőerő: szinte mindegyik faborítású, sötét, rengeteg sörcsappal ellátott szórakozóhely, ahol a csapos türelmesen próbálja magyarázni az újonnan érkező fogyasztóknak, hogy a Guinessen túl is van élet, sőt többféle ’pale ale’ is van, tessék választani. A dublini csapos viszont nem a szélesebb, szakállas, öblös hangú típusú férfi, hanem a rövid hajú, izmos, szőke és nem túl barátságos. A női csaposok viszont mindig barátságosak, bár nem olyan biztos a kezük, néha ki-ki loccsan a sörhab vagy a whiskey. A középkorú és idősebb generáció is ugyanolyan szívesen jár szórakozóhelyekre, mint az ifjabb nemzedék. Csak kicsit korábban távozik 

A fiatalabb vendégek között viszont feltűnően sok a lány. A vastag combú, 7 fokban is harisnya nélkül, hatalmas tűsarokban kopogó fiatal, aki már este tízkor sikítozik a tömény italtól. Éjjel háromkor a Temple Bar környéke videoklippek forgatagára emlékeztet: mindenki kiözönlött a kocsmákból (mivel azok éjjel háromkor zárnak), viszont aki csak tud, gyorséttermekbe és török „falodákba” igyekszik, ahol félórás sorok állnak. Utcazenészek, éjjeli turista fotósok, pókerbárt ajánlók, mellékutcában sorban állva csókolózó párok láthatók minden négyzetméteren. 

Persze a belvárosi Temple Barnak is megvannak a kulcsfigurái: elég egy-két napot bóklászni a városnegyedben és máris jobban megismerkedhetünk azzal a piros keretes napszemüveges, hosszú szakállas, állandóan mosolygó, de kissé ápolatlan úrral, aki mindenkihez odafordul és karját széttáró mozdulattal a leszólított hogyléte felől érdeklődik. Aztán beül egy kocsmába. Barátja viszont bottal jár és németül tart csendes beszédeket a háborúról. Néha leesik a kalapja. Valaki mindig lehajol, és felveszi.