A látvány, ami elénk tárul, a világ peremét mutatja, egy olyan világét, amely minden prófécia ellenére: él és működik – még a peremvidéken is. A történelemnek nincs vége, a Nyugat minden alkonya ellenére – újra és újra felkel a nap, és az örök körforgásban ismét szokott helyére ér a két bolygó hollandi, a két csavargót játszó színész: Vladimir és Estragon.

A Prágai Nemzeti Színház társulata e hónap közepén Kolozsvárra látogatott, Samuel Beckett Godot-ra várva című darabját játszották Michal Dočekal rendezésében.

Újra bebizonyosodott, hogy a színház jóval több, mint egy adott drámaszöveg, kanavász, vagy előre megírt mozgássorok, hang- és képhatások összessége, mert az éppen akkor és úgy, szemünk előtt lezajló színházi esemény önmagáról is szól. Nem csupán az előre megadottat ülteti át egy előadás terébe, de magáról a színházról, mint művészetről is beszél. Arról, hogy hol tart manapság a színház, miként lehet magas művészi színvonalon, a korábbi stílusirányzatokat nem lecserélve, de megnemesítve és új egységgé formálva a mai közönséget erővel és lendülettel megszólítani, egy olyan darabbal, amit hatvan évvel első bemutatója után, éppen a szerző születésnapján volt alkalmam megtekinteni.

Samuel Beckett szövege az értelmezések számtalan variációját rejti magában, kulturális utalások sokaságát; az európai civilizáció által az idők során felmutatott értékek töredékei, nyomai bukkannak fel újra a szereplők beszédében és az előadás egészének világában is.

A prágai társulat előadásában Vladimir (David Prachař) és Estragon (David Matásek) ilyen értelemben a korábbi szerepek töredékeiből építi fel azt az alakítást, amit éppen akkor, a közeledő este, illetve az éjszaka fényei közepette láthatunk a színpadon. Történik mindez, hol bohócosan vidám, hol tragikomikus, máskor értelmiségi tudálékossággal komolykodó és szenvelgő regiszterben, feszes, minden pillanatban erős színészi jelenlétet megkívánó stílusban, mert e feszesség és pontosság, a váltások gördülékenysége is szükségeltetik ahhoz, hogy egyértelmű legyen: a bizonytalanság, az eldönthetetlenség drámája zajlik a színpadon.

A továbblépni és ezáltal fejlődni képtelen szereplők újra és újra önmaguk felé fordulnak, saját esendő testi mivoltuk felé. A nagyvilág díszletei mögötti világban járunk, egy olyan világban, ahol működnek még a (fűzfákat ábrázoló) fényreklámok a buszmegálló hátterében, de maga a buszmegálló a lassú pusztulás látszólag visszafordíthatatlan folyamatát mutatja.

A nagyvilág díszlete mögött vagy annak peremén elhelyezkedő világban Vladimir a hajdani gavallért alakító színészt játssza el, Estragon egy hajdani értelmi fogyatékos szerepét újítja fel, miközben újra és újra kilépnek a szerepből, „abbahagyják” és néhány pillanat múlva „újrakezdik” az „előadást”.

Nem véletlenül jelent meg annyi idézőjel az előbbi mondat végén, hiszen a prágaiak játéka meghagyja a maga eldöntetlenségében, idézőjelbe helyezi az adott világot, amelyben az adott szituációból való kilépés és visszatérés (a csavargó és a színész szerepének felvállalt és jelzett váltogatása) az egyetlen lehetőség arra, hogy játsszanak, és e játék ismétlődései által mégiscsak létezzenek a szereplők.

Pozzo (Ondřej Pavelka) és Lucky (Jan Kačer) ugyanezt a színháziasságot, a szerep eljátszottságát előtérbe helyező játékmodort hangsúlyozza. Pozzo a Hamlet Színészkirályának magabiztosságával lép színre, míg Lucky a világot békésen elfogadó prófétát, szentet formálja meg. Az alakítás kétértelműsége (el-játszottsága) akkor lesz teljesen nyilvánvaló, amikor Pozzo az előadás második részében, kimérten és magabiztosan nyúl földre hullott kalapja után, amit nem is láthatna vaksága miatt.

A néző azonban jól láthatja, hogy az előadás rendezője visszafogott, de mégis egyértelmű jelzésekkel mossa egybe a különböző világsíkokat. A drámában szereplő fa a fényreklám keretében bukkan fel, de végül nem a fényreklám zöldül ki, hanem a buszmegálló fémváza, az előadás második felében, annak felső részébe szúrt zöld fűzfaág által. Amikor Estragon éppen Megfeszítettként pózol a buszmegálló egyik székére állva, Vladimir a buszmegálló fémvázáról leszerelt neoncsővel suhint a levegőbe, mintha ő lenne a Csillagok háborújának egyik lézerkardos szereplője. A különböző világok és kulturális utalások egybemosása mellett, okán – megváltozik maga a világ is.

A második részben a buszmegálló peronjának egy részén munkálatok folynak, pontosabban és az előadás világához illően, egy éppen félbehagyott betonöntési munkálat tárul a szemünk elé. Mint az előadás minden apró részletének, e változásnak is jelentése, szimbolikus üzenete van. Nem csupán azt jelzi, hogy valami mégiscsak változik a világ peremén (egy szép napon a busz is megérkezhet, ha már dolgoznak a peronon, és ki tudja, talán éppen Godot száll le róla), a változást más síkon is előrevetíti.

Mert, mintha csak véletlenül, minden „bűnös” szereplő (Vladimir, Estragon, Pozzo) bezuhan az éppen szünetelő munkálatok meszesgödrébe. Meghalnak, valami hirtelen érkező kór áldozataivá válnak, talán éppen a pestis gyűri le őket – erre utal, hogy a „szent”, a „szerencsés” Lucky védőmaszkban ül a gödör peremén. (Az ujjászületést jelzi a ruháktól való megszabadulásuk, hogy a szereplők egy szál pelenkában jelennek meg.) Ám kiderül, hogy jelzés, meg-idéző jel volt ez is. Folytatódik az előadás.

Amikor a Godot üzenetét hozó kisfiú másodszor is megjelenik a színen, felmerül egy olyan értelmezési lehetőség – a kisfiú hangsúlyosan civil, a játék világán „kívülről érkezőt” idéző megjelenését látva – mely szerint Godot-nak talán a civil világból kell érkeznie, hogy Godot, akiről folyamatosan szó esik az előadásban, talán éppen a nézőtéren ül, megtörténhet, hogy Godot, e némiképpen isteni lény, mi magunk vagyunk, a nézők összessége. A színészek ránk várnak, hogy újra eljátszhassák szerepüket.

Az előadás végén Vladimir és Estragon indulni készül és: marad. Mi, nézők, tapsolunk és távozunk, de megmarad az érzés: nem hiába vártunk jó előadást a Prágai Nemzeti Színháztól, az meg is érkezett.

Prágai Nemzeti Színház. Samuel Beckett: Godot-ra várva. Szereplők: David Matásek, David Prachař, Ondřej Pavelka, Jan Kačer, Vojtěch Lavička, Vlastimil Kaňka. Rendező: Michal Dočekal; díszlettervező: David Marek; jelmeztervező: Hana Fischerová; dramaturg: Lenka Kolihová Havlíková.