"ragyognak messzi, büszke városok"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 8. (622.) SZÁM — ÁPRILIS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lövétei Lázár László
Jékely 100
MÁRTON EVELIN
Történetek bronzból - Beszélgetés Kolozsi Tibor szobrászművésszel, restaurátorral
Király Farkas
Most
Pomogáts Béla
Kalotaszegi elégia
DEREK MAHON
Versei
Oláh András
Versei
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 12. - Többarcú nyomor
HOLDASI-SZABÓ ZSUZSA
Versei
KOVÁCS FRANCISKA MÁRIA
Aminek nincs neve
MARTON RÉKA ZSÓFIA
Versei
FÜLÖP GYÖRGY
Egy fényképről, amely Bécs tornyait ábrázolja
Szőcs István
Tudni – rosszindulat dolga?
Cseke Péter
Ízléskultúrák és értékpreferenciák
Bakk Ágnes
Színházak, kocsmák, Dublin avagy Az ír lányok nem fáznak avagy Szilánkos kultúrbeszámoló
Kinizsi Zoltán
Mindeközben a Vadnyugaton...
Karácsonyi Zsolt
A busz csak holnap érkezik
Szántai János
Baj van a recepcióval
Lászlóffy Zsolt
Újraírt zene- és tánctörténet
Májusi évfordulók
 
Szántai János
Baj van a recepcióval
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 8. (622.) SZÁM — ÁPRILIS 25.

  Mottó: Mi ez? Rendszerkritika?
  Fejlődésregény? Önreflexió? 
  Nem! Transzilvénien trash!

2012 kulcsmomentum az erdélyi, romániai magyar filmkészítésben. Nevezetesen azért, mert a hazai magyar filmvilág két jelentős alkotója, Lakatos Róbert és Bálint Arthur elkészítette az első erdélyi trashfilmet. A társrendezőkként első alkalommal együtt dolgozó páros közös gyereke egy harmincegy perces kisjátékfilm, a címe Személyi figyelő, és Nagy Koppány Zsolt azonos című, elegáns, finoman metsző humorú novellája alapján készült. Ám ezzel a gyerekkel valami baj van, legalábbis vájtfülű-vájtszemű magasművészeti szempontból. Ha tetszik: szörnyszülött.
A történet első ránézésre egy láthatatlan emberről szól, aki a Hivatal kiváló beosztottjaként más embereket figyel meg, illetve végez velük, amikor úgy hozza a felsőbb utasítás. Az alkotók ügyesen kezelik a láthatatlanság problémáját: a „nem látjuk” elvből faragnak képi világot. Ezt szellőztette meg a média, mint „a tárgyak nézőpontját”. Ez érzésem szerint helytelen, irodalmi alapú meglátás. Elhangzik ugyan, hogy láthatatlan hősünk könnyedén látszhat tükörnek, mosdó-, avagy vécékagylónak, de hát egy leleményes technikai trükk és egy szubjektív nézőpont még nem jelent tárgyiasságot, sőt ellenkezőleg. (Megjegyzendő: a láthatatlan ember igen gyakran jól látszik, sokkal gyakrabban, mint mondjuk Robert Montgomery filmje, az Asszony a tóban tükrén által.) A hős „helye” a film terében a szörnyetegé. Azé a szörnyetegé, akit a horrorokon, thrillereken, egyéb hasonműfajú filmeken szocializálódott néző kiválóan ismer. A film ideje szintjén viszont, ha tetszik, baj van ezzel a szörnnyel. Ugyanis a néző már a negyedik percben, vagyis kábé a film egynyolcadánál megpillantja. És tudjuk: a horrorszörny sokkhatásának egyik alapfeltétele a láthatatlanság. Elindulhatnánk ugyan a sokk helyett a szüszpansz meg a thriller irányába, de a filmet Hitchcock sem vállalná szívesen, mivel, nos, hiányzik belőle a klasszikus történetvezetés. Ami, megjegyzem, megint nem baj. Tehát eddig ez van: a Személyi figyelő kicsit horror, kicsit thriller, de ez sem, az sem.
És hogy a horror, a thriller fogódzói így kiszaladtak az elérhető távból, nézzük, milyen értelmezési lehetőségek kínálkoznak még a néző számára. A filmben többször is felbukkan a Hivatal, amelynek megbízásából hősünk megfigyel és gyilkol. Tulajdonképpen a Hivatal az igazi Láthatatlan. Csak ilyen szavak alakjában jelenik meg: hivatal, megfigyelés, tartótiszt, jelentés. A szerzői, társadalmi töltetű vagy egyéb artfilmeken szocializálódott néző azonnal felkapja a fejét: aha, akkor ez az opusz itt a titkosszolgálatok rendszer- és váltásfeletti öröklétéről szól, a Nagy Testvér mindig figyel, és ha úgy van, kegyetlenül, illetve pontosabban: érzelmek nélkül lesújt ránk. Na de az ilyen filmek általában komplex motivációs hálót vonultatnak fel, komplex társadalmi és ideológiai környezetbe helyezett cselekményszálak mentén haladnak a zárt vagy nyitott vég felé. A Lakatos-Bálint duó esetében viszont ilyen komplexitásról nem beszélhetünk. Halljuk ugyan, hogy egy szép lány veszélyes bérgyilkos, aki zongorahúrokkal és a fenekéből kihúzott tangákkal gyilkol, de kábé ez minden, amit megtudunk róla. A többiekről szintén. A filmben, megkockáztatom, nincs is társadalom. 
Van még egy aránylag könnyen adódó értelmezési lehetőség: az önreflexív személyiségfejlődés. Hősünk ugyanis nem James Bond-i kvalitásai miatt válik valamely (a néző számára ismeretlen) eszme, világnézet, diktatúra vagy demokratikus hatalom kiszolgálójává. Hanem azért, mert annyira jelentéktelen, szürke kis nímand, hogy az emberek észre se veszik. A megfigyelő az önmagán végrehajtott alapos és kegyetlen reflexió folytán halálos tőkét kovácsol az általa képviselt hiányból. Ezzel az értelmezéssel viszont az a baj, hogy erőtlen. Mégpedig a képekhez viszonyítva. A dolgozatban átlag négy percenként adódik egy hulla (tehát 31 perc alatt hét). Van, akit közösülés közben hátbaszúrnak, van, akinek a torkán lenyomnak egy tejesüveget, van, akinek a koponyáján megy át a kés, van, akit halálra ráz az áram satöbbi. Márpedig az önreflexív szöveg lemarad a vérben tocsogó képsorok mögött. A sorozatgyilkos genealógiája szintén komplex motivációsort igényel, ha nem is társadalmi vagy ideológiai, de pszichológiai szinten. És ha lemarad a lélektan, megmaradnak a véresen egyszerű képek. Igen, itt a Coen testvérek Véresen egyszerű című filmjére gondolok, amelyről nagyjából ezt írja a szakma: túl véres, hogy művészfilm legyen, túl művészi, hogy exploitationnak nevezhessük, továbbá humoros, de nem annyira, mint egy vígjáték.
És akkor: mi a fene ez a Személyi figyelő? Susan Sontag híres-hírhedt esszéjéből kiindulva: camp. Közelebbről pedig trasher, slasher, B-film, és ennek kavaréka. Honnan jött? Hát ahonnan John Waters, Hershell Gordon Lewis, George A. Romero, Russ Meyer vagy Roger Corman. És végül: miért? A camp-világszemlélet egyik alapvetése: egyfajta esztétizmus. Vagyis a világot esztétikai jelenségként érzékeljük. Innen máris adódik, hogy nem annyira az a fontos, ami a vásznon történik, hanem ahogy történik. A Lakatos-Bálint szerzőpáros az ahogy világában alkot nagyot. A camp nem lehet túl jó, túl fontos. A mindenféle irányzatú kritikusok mondhatják a maguk elefántcsonttornyából, hogy ez a film rossz. Mondhatják, hogy semmi sincs kidolgozva, a képeken kívül. Mondhatják, mert a film mindenről akar szólni, csak a „jóról” nem, még akkor is, ha a rendezői szándék nem ez volt. A túlzott, a más imádatának képeit látjuk, ami szintén campes jellemvonás. És ami mögé hiába kerül mindenféle szöveg, a campes képek ereje elsöpri az artos hangokat. Egyetlen problémát azért hadd említsek meg, az említett rendezői szándékkal kapcsolatban. Lakatos Róbert és Bálint Arthur ugyanúgy járt a Figyelővel, mint Stanley Kubrick az ő Ragyogásával: műfajfilmet akart készíteni, ugyanakkor igyekezett megőrizni a művészfilm kilimandzsárói havát. Nos, ez egyik esetben sem bizonyult jó döntésnek, a recepció szempontjából legalábbis. Bár ettől még mindkét film kiváló, a maga nemében. Már csak a nemet kell tisztázni. Apropó, a camp másik lényeges jellemvonása: a kétnemű stílus diadala. És akkor a campes következtetés: meggyőződésem, hogy nem a filmmel, a recepcióval van a baj. Lakatos Róbert és Bálint Arthur megtanult filmet csinálni. A nézőnek annyi a dolga, még itt, Trenszi-Trenszilvéniában is, hogy megtanuljon receptálni. 

Személyi figyelő, színes, magyar-román film, 2012, 31 perc. Rendező és forgatókönyvíró: Lakatos Róbert, Bálint Arthur. Író: Nagy Koppány Zsolt. Operatőr: Bálint Arthur, Bán Attila, Bántó Csaba. Vágó: Böjthe Alex. Szereplők: Boros Lóránd, Györgyjakab Enikő, Kovács Ferenc, Marosán Csaba.  




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében