Zaklatott későújkori művelődéstörténetünk bővelkedik, sajnos, a nagyszerű emberek – írók, tudósok, művészek – életét megkeserítő, pályájukat derékba törő kisszerű történetekben. Az állami cenzúra, a politikai, ideológiai alapú be- és letiltások, elhallgattatások felelősei, szürke eminenciásai közül néhányan talán még ma is meginterjúvolhatók, ámbár körük egyre szűkül, és az élő tanúk megfogyatkozásával lassan örökre elvész a higgadt (vagy kevésbé szolid) számonkérés lehetősége.
A kompromittálás ténye és az évszám egybeesése közös például Dmitrij Sosztakovics és Paul Hindemith esetében, jóllehet egymástól függetlenül, különböző „sugallatok” alapján jelenthette ki Sztálin és Goebbels, hogy előbbi formalista, utóbbi pedig elfajzott zenét komponál; mégis – a sors iróniája? – a különböző színezetű diktatúrák szinte hajszálpontosan azonos időpillanatban bélyegezték meg a két alkotót: Hindemith művei 1936-ban kerültek hivatalosan is tiltólistára, Sosztakovics ugyancsak 1936-ban vált első ízben kegyvesztetté. Igaz, a Sosztakovicsot és családját ért második megbélyegzés, amely 1948-ban, a Zsdanov-rendelettel lépett életbe, jócskán túltett az előzőn: a rehabilitáció feltételeként rendszerhű alkotásokat várt el a zeneszerzőtől.
Az anyai ágon erdélyi származású Lajtha László 1947–48-ban családjával Londonban élt, ahol felkérésre filmzenét írt T. S. Eliot Becket Tamás vértanúságáról szóló verses drámája alapján készült filmhez. (Egyébként itt kezdte el komponálni A kék kalap című kétfelvonásos vígoperáját is, amelyet majd’ fél évszázaddal később, 1998-ban, a Kolozsvári Magyar Opera társulata mutatott be először.) Bár újabb szerződést ajánlottak neki, az ötvenhat éves mester, aki korábban – nem mellesleg – a Magyar Rádió zeneigazgatója volt, majd rövid ideig a Magyar Néprajzi Múzeum vezetőjeként is működött, és akit 1947-ben a nemzeti Zenede (a mai Bartók Béla Zeneművészeti Szakköszépiskola és Gimnázium elődje) igazgatójává, egy évvel később, 1948-ban pedig főigazgatójává neveztek ki, hazatért Magyarországra, ahol az újdonsült hatalom azon nyomban megpróbálta rávenni, hogy – más vezető személyiségekhez, neves művészekhez hasonlóan – foglaljon állást a letartóztatott és később koncepciós perben életfogytig tartó fegyházra ítélt Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek ellen. Egykori népzenegyűjtő munkatársa, dr. Erdélyi Zsuzsanna visszaemlékezése szerint „Lajtha nem hagyta magát megzsarolni [...] a művész-tudós 1948 utáni teljes szakmai ellehetetlenítésének [...] az volt az oka, hogy ő nem írta alá a Mindszenty elleni nyilatkozatot.”1
A hatalommal való nyílt szembeszegülése miatt Lajtha 1949-ben állás nélkül marad. Műveit nem játsszák, a megélhetése is veszélybe kerül. Hiába kérvényezi, még akkor sem engedik kiutazni a második otthonát jelentő Párizsba, amikor 1955-ben tagjai közé választja a Francia Akadémia. Tizennégy évig nem kap útlevelet, nem láthatja Nyugaton élő fiait és azok családját.
De vajon ki lehetett az a buzgó kartárs, aki aktív szerepet játszott abban a bizonyos aláírásgyűjtésben? A tíz évvel fiatalabb Szabó Ferenc, aki Lajthát nyíltan „a nyugat-európai kozmopolitizmus és formalizmus”2 követőjének tartotta, és aki a Vörös Hadsereg főhadnagyaként revolverrel az övén járt-kelt a Zeneakadémia folyosóján? Netán egy még fiatalabb kolléga? Talán már nem is lényeges, mégis ide kívánkozik egy megkésett „gyónás”: „A hittanórákon csak a »polgári csökevények« maradtak az osztályteremben; mi több, megszerveztük, hogy aláírásokat gyűjtünk Mindszenty József hercegprímás bűnössé nyilvánítása érdekében. Én vállaltam, hogy a megválasztott kis küldöttséget elvezessem a közeli hivatalok, üzletek, intézmények vezetőihez, alkalmazottaihoz. Senki sem tagadta egyetértését […]; súlyos következményei is lehettek volna, hiszen a prímást (akit őszintén szólva nagyon utáltam) a népbíróság halálra ítélte; ezt később életfogytiglanra enyhítették.”3
Ma már elmondhatjuk: nem igaz, hogy „senki sem tagadta egyetértését”. Meglehet, ennek „köszönhető”, hogy Lajtha László korábban ismeretlen remekművét, A négy isten ligete (Le bosquet des quatre dieux) című, Aristophanész-ihlette egyfelvonásos balettjét csak nemrég mutathatták be a budapesti Művészetek Palotájában – a mű keletkezése után mintegy hetven évvel és ötvennel a szerző halálát követően.
Jegyzetek
1Vö.:Solymosi Tari Emőke: Lajtha, az ember. A közelgő kettős évforduló elé. In Parlando, 2011/5.
2Szabó Ferenc véleménye az I. Magyar Zenei Hét végén. In Új Zenei Szemle, 1951. december, 13. Idézi Solymosi Tari Emőke: Lajtha László, a nemzeti és nemzetközi mester. http://lajtha.hagyomanyokhaza.hu/index.php?menu=517
3Petrovics Emil: Önarckép – álarc nélkül. Misszilis Levélkiadó ’89, Kaposvár, 2010, 142.
