– A vérgróf előtt is jelentek meg novelláim erdélyi folyóiratokban. Aztán meg több mint tíz évvel ezelőtt történt, hogy Budapesten, a Vörösmarty téren odamentem dedikáltatni Szilágyi Istvánnal az ő frissen megjelent regényét, a Hollóidőt, és miután megkérdezte a nevemet, azt mondta, hogy Erdélyben van egy ugyanilyen nevű író. Aki feltehetően ugyanaz voltam, lévén, hogy addigra már több írásom is megjelent egyebek mellett az akkortájt általa főszerkesztett Helikonban is. Tavaly pedig a marosvásárhelyi könyvbemutatón Vida Gábor kijelentette, hogy nem vagyok már fiatal író. Tényleg nem. Életkoromat tekintve, de talán a megjelent műveimet illetően sem. A vérgróf és a hozzá kapcsolódó események voltak a megfelelő alkalom arra, hogy végre kinőjek ebből a kígyóbőrből. Ennyit az életrajzról, a többiről beszéljen barátunk, a Google.

– Lehet, hogy nagyképű dumának tűnik, ennek ellenére határozottan azt gondolom, hogy az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy ideje legyen. Egyrészt. Másrészt, ha el akarunk érni valamit, akkor azért meg kell dolgozni. Nyilván vannak olykor (nem mindenki előtt) egyszerűbb, rövidebb és talán szerencsésebb utak is, de a munkát hosszú távon akkor sem lehet megkerülni. Már iskoláskoromtól fogva írással akarok foglalkozni. Na meg olvasással. Örülök, hogy ezt többé-kevésbé sikerült elérnem, még akkor is, ha emellett megélhetési célokból hivatalnokoskodom. S igen, van némi szabadidőm is. Ha éppen nem családi vagy társasági életet élek, akkor Beatles-lemezeket hallgatok vagy újabban vívni járok. Az olvasást nem sorolom a szabadidős tevékenységek közé. Az utazást sem. Az utazás és az olvasás tanulás. Olyan ember számára, aki írással foglalkozik, különösen az.

– Annak idején a serdülő Lennonnak azt mondta a nevelőanyja, hogy „a gitározás rendben van, Johnny, de meg is kell élned valamiből”. Nagyjából így kerültem én is a közgazdaság-tudományi egyetemre, amelynek kalandvágyból a politikatudományi szakirányát végeztem el. A történelmi érdeklődés gyerekkorom óta elkísér. Lehet, hogy apámtól örököltem, akinek több mérnöki diplomája is van, ennek ellenére mindig is történelmi témájú könyvektől roskadoztak a könyvespolcai. S ha már úgy alakult, hogy nem valósítottam meg gyerekkori álmaimat, azaz se történész, se régész, se paleontológus nem lettem, a történelmet a könyveimben élem át. Minden alkalommal, amikor ilyet írok, időutazást hajtok végre. A saját örömömre mindenképpen. Remélem, másokéra is.

 

– Nem én választottam, ők jelentkeztek, kéredzkedtek bele a regényekbe. Igazad van, nagyon sok mindenkit választhattam volna, a történet vonala azonban arrafelé tekeredett, hogy egyszerűen beléjük botlott a többi szereplő. Ugyanakkor ebben természetesen személyes vonzalom is tetten érhető, például Manno Miltiádesz figurája már elég régóta érdekel. Saint-Germainé is. Amikor elkezdtem írni A vérgrófot, fogalmam se volt, mi lesz belőle. Aztán egyszer csak sorra megjelentek benne azok a figurák, akik már régóta foglalkoztattak, akiket szeretek. Én meg ismerősként üdvözölhettem őket. Remélem, az olvasók is.

– Igyekeztem konkrétan is utánajárni bizonyos dolgoknak, de amiből a leginkább merítettem, az a korabeli irodalom. Aminek volt olykor némi zsurnáljellege is, elvégre a korabeli írók nagy része hírlapírói tevékenységet is folytatott (vagy fordítva), a kettő gyakran keveredett, időnként nem is tudták eldönteni, hogy most éppen cikket írnak-e, avagy novellát. Ugyanazt a dolgot olykor kétféle módon, szépirodalomként, folyóiratban, és tényanyagként, napilapban is el lehetett sütni. Ennek a lenyomata ott van a korabeli prózában, az a hangnem, a stílus kétségkívül hatott rám. Mint ahogy, elárulom, megtörtént az is, hogy valódi eseményeket ültettem be a regénybe. A trilógia harmadik részében például van egy tüsszentőporos tréfa, ami valóban megesett, mégpedig ugyanott és nagyjából ugyanolyan módon, mint a regényben, csak éppen más szereplőkkel. Az ilyesmit tudnám még sorolni. Ugyanakkor nem föltétlen kell ehhez történelmi regényt írni. Az újságokban rengeteg olyan történet van ma is, ami irodalmi nyersanyag lehet. Van olyan drámaíróverseny, amikor egy újságcikkből kell drámát írni. Ez más műfajokkal is működik.

– Kutatásokról azért nem beszélnék, mert nem vagyok történész, és nem akarok abba a hibába se esni, hogy az én amatőr és didaktikus módon megszerzett ismereteimet valamiféle kutatási eredményként állítom be. A harmadik kötetben van egy hangsúlyos középkori szál, ami Vlad Ţepeş alakja köré szerveződik, innentől fogva pedig végképp megkerülhetetlen volt a magyar–román közös múlt, ami olyan szimbolikus elemekben is tetten érhető, hogy például mind Mátyás király, mind Drakula Erdélyben született. Erdély ráadásul a kettejük kapcsolatának afféle ütközőzónája is. Párhuzamosan olvastam román és magyar szerző tollából született történeti munkákat erről a korról, roppant érdekes volt látni, hogy mi fedi egymást, és mi hangzik időnként másként a különböző nézőpontok szerint. S azt remélem, egy kicsit többet megtudtam a középkori román fejedelemségek kényszerpályájáról is, hogyan próbáltak talpon maradni a környező nagyhatalmak fenyegető közelségében, és hogyan packáztak velük ezek a nagyhatalmak. Beleértve a magyarokat is.

– Pontosítanék: nem feltétlen szimpátiát, netán unszimpátiát emlegetnék. Amikor először jártam Kolozsváron, kisebbnek láttam és meghittebbnek. De ehhez az is hozzátartozik, hogy annak idején több napon át lógathattam a lábam a városban, tavaly tavasszal viszont egy fárasztó könyvbemutató turné utolsó, ám nagyon emlékezetes állomása volt Kolozsvár. Rohanásban voltunk, egyik nap itt, a másik nap ott, reggel Kolozsvárról is sietve távoztunk, hogy odaérjek akkorra Budapestre, amikor a gyereket kiteszik délután az óvodából. Valahogy úgy éreztem, hogy az elmúlt tíz év alatt egy harsány balkáni nagyváros lett belőle, és a „balkáni” jelző jelen esetben egyáltalán nem pejoratív értelemben értendő. Lehet, hogy azt kellene inkább mondanom, hogy multikulturális, ami megint csak messze nem negatív, sőt. Annak idején a történelmi várost láttam benne, most viszont egy élő, nyüzsgő, harsány organizációt. Ismételten hozzáteszem, hogy ez egy pillanatnyi benyomás volt, a következő nyilván másról fog szólni, és remélhetőleg alaposabb is lesz. Egyébként nemrég olvastam Cserna-Szabó András regényét, és jó volt ismerősként találkozni benne a kolozsvári helyszínekkel.

– Karácsony Benőt a gimnáziumi magyartanárom adta először a kezembe. A Napos oldalt és A megnygugvás ösvényeint egy időben rendszeresen újraolvastam. Most, hogy megkaptam tőled e-könyvként, úgy is el fogom… Bő tíz évvel ezelőtt pedig, amikor regényt írtam Báthory Zsigmondról, elég sok erdélyi emlékiratírót is olvastam. Igazából nem tudnék, nem is akarnék konkrét személyeket és figurákat kiragadni, ehelyett azt mondom inkább, hogy nagyon érdekel az erdélyi irodalom, a jelenlegi és a múltbéli egyaránt. Van egy olyan, nehezen megnevezhető árnyalata, amely az úgynevezett anyaországi prózában nincs jelen. A hegyek, az erdők, a medvék, a mítoszok, aztán a különféle nációk, kultúrák keveredése és az ebből fakadó tolerancia, a különböző nézőpontok megélése és megértése mély nyomot hagy mindmáig az erdélyi irodalomban. Jut eszembe: a világon először az 1568-as tordai országgyűlés hirdette ki a vallásszabadságot. Ez egy világtörténelmi jelentőségű esemény, amire az erdélyiek mindörökké büszkék lehetnek. Nem is értem, miért nincs ez jobban benne a köztudatban. 

Az e-könyv-olvasót kellemes és olykor hasznos dolognak tartom, egyfelől amikor az ember még megjelenés előtt álló könyvek belíveit olvassa recenzionálás céljából, másfelől nyaralások és utazások idején. Egyébként viszont most, hogy több mint egy éve van e-book-olvasóm, sőt már a másodikat nyüstölöm, egyre inkább az a véleményem, hogy ez a sok kütyü mind-mind átmeneti korszakot jelentenek csupán. Sérülékeny, nem mindig megbízható, kiszámíthatatlan, szeszélyes, ingatag informatikai és elektronikai eszközökre nem lehet civilizációt építeni. Ha pedig mégis ilyenekre épül, az a civilizácó meg is nézheti magát egy idő után. Jön egy nagyobbfajta, egy igazán nagy napkitörés, olyasmi, amilyen legutóbb a 19. században volt, és oda a wifi meg a GPS. Életveszélyes mindent ezekre építeni. Nem beszélve a különféle formátumok ütközéséről, az illesztési és konvertálási problémákról, a húsz évvel ezelőtt digitalizált dolgok használhatatlanságáról, mint ahogy a ma digitalizált dolgok is használhatatlanok lesznek húsz év múlva… Hosszasan tudnám boncolgatni a kérdést pro és kontra, itt a helyszűke miatt elégedjünk meg azzal, hogy most éppen vannak e-book-olvasók, meg van internet és okostelefon és GPS, de ezek nem lesznek örökké, bármennyire is ezt harsogja a piac és a média. Majd lesz helyettük valami más. Könyvek és katedrálisok ellenben mindig voltak és lesznek.

– A felmenőim között leginkább zselléreket és cselédeket lehet találni. Állítólag minden magyar családnak van erdélyi kötődése, én viszont ilyenről a mi esetünkben nem tudok, leszámítva azt, hogy lenyűgöz Erdély, és mindig szívesen utazok oda. Ezt a Benedek-rokonságot többen megkérdezték már, egyszer egy újság is megírta, akkor el is határoztam, hogy igazodom a feltételezésekhez, és legközelebb azt fogom válaszolni, hogy igen… Egyébként nem, nem vagyok Elek és Marcell rokona. Genetikai és vérségi értelemben semmiképpen nem. Szellemi értelemben szeretnék a rokonuk lenni.

– Nem tervezek letérni. Persze régebben se terveztem, időnként mégis megtettem. E téren legutóbb a Beatles-tagok feloszlás utáni életét igyekeztem elmesélni, mert két évvel ezelőtt egyszer csak rájöttem, hogy arról az immáron négy évtizedről a magyar szakirodalomban alig esik szó. Most, a közeljövőt tekintve nincsenek ilyen mellékvágányos terveim.

– A Vér-trilógiának vége, de már javában benne vagyok egy másik történetben, annyit talán elárulhatok róla, hogy Magyarországon fog játszódni, az úgynevezett ötvenes években, és a futball sok és fontos szerephez jut majd benne.