Wilfredo Lam: A dzsungel

  

Lam dzsungelének démonai egyetlen 

képzőművész által ábrázolt szörnyetegre 

sem emlékeztetnek, teljességgel hiányoznak 

Borges Képzelt lények könyvének felsorolásából, 

nem utalnak Hieronymus Bosch rémeire,

egyáltalán az emberi szellem 

írott, festett, rajzolt, megmintázott, elképzelt

fenevadaira, dúvadaira, bestiáira 

sem hasonlítanak, mintha tényleg a vad, 

párás, miazmás őserdei légkörben tenyésző 

növényzet teremtette volna őket! 

Lábaik, kezeik – ha ugyan lábak és kezek? – 

pálcikaszerűek, s mintha az elburjánzó, 

terrénumait állandóan kiterjesztő ősvadon 

hatalmas fakoronáinak, átláthatatlan, áthatolhatatlan

ágazatainak folytatásai lennének, 

mintha nem is válnának teljesen szét 

az ide-oda libegő, sustorgó, sziszegő, 

mozgásukban követhetetlen, 

az egész világot behálózó és gúzsba kötő indáktól. 

Furcsa, geometrikus ábrákra emlékeztető, 

sokszögletű fejük az árnyak közé vész, 

szemük fenyegetően meg-megvillan. 

Hány szemük van? Ezt sem lehet megállapítani, 

s azt sem, hogy szemek-e ezek egyáltalán? 

Szemük helye vészjóslóan villódzik, 

sziporkáznak a balsejtelem lüktető pontocskái, 

jelezve a veszélyt. Némák. Szájuk nincs, 

vagy ha van, tört mínuszjel. 

Eddig a dzsungel titokzatos, fenyegető, 

kifürkészhetetlen mélységeiben rejtőzködtek, 

de most mintha jelt hallanának, parancsot, 

kilépnek a megváltatlan homályból, 

az ágakon, indákon, lombkoronákon, bozótoson 

hozzuk elérő, tébolyító napfényre 

és a dzsungel szélén gyülekeznek, 

fenyegető veszélyt jelenítve meg, 

amire nincsen szavunk, mint ahogy 

az őserdő szörnyeinek leírásához sincsen.

Kétségbeesett leíráskísérleteink 

a csőd beismerésének elodázását jelentik, 

öntudatlanul is időt szeretnénk nyerni, 

noha a múzeum látogatóinak megdöbbentő, 

számomra teljességgel felfoghatatlan 

közömbössége sugallja, hogy egy 

festményről van szó, csak egy képről, 

s rájuk mindez nem úgy hat, mint rám! 

Végtelen naivitásukban nem érzékelik 

a festmény koncentrálta, minden pillanatban 

robbanással fenyegető veszélyt.

Nagyon sok az ázsiai, kínai, japán, vietnami, 

tajvani, szingapúri turista, s Lam dzsungelére, 

őserdejének ugrásra kész bestiáira 

nem is figyelnek fel, 

teljességgel közömbösen hagyja őket. 

Csivitelnek valamiről, érthetetlen derűvel 

és végtelen sorokban vonulnak a műalkotások előtt. 

Kihívásaikkal szemben védtelenek.

Nem is sejtik, hogy ezek a geometrikus fenevadak

bármikor kitörhetnek a festmény teréből, 

fákat, indákat, bozótosokat, férgeket 

hurcolva magukkal, hiszen egyszerűen 

képtelenek elválni tőlük, össze vannak velük nőve! 

S ha kitörnek, bármelyik pillanatban bekövetkezhet,

feltartóztathatatlanul magukkal sodorják 

az ősvadon sűrű, nedves kipárolgásait, 

miazmás fertőző légkörét! Nincs megállás. 

Nincs erő, ami megállíthatná őket. 

Elfoglalják a Modern Művészetek Múzeumát, 

New York metropolisát, Amerikát, az egész világot.

Rettegek, de képtelen vagyok elfordulni 

a rettenetes festménytől. A dzsungel növényzetének 

mértan-bestiái minden mozdulatomat követik, 

megbabonáznak. Egy rémálomba hurcolnak magukkal, 

egy álom útvesztőbe, amelyből nincs kijárat, 

ahonnan nem lesz visszatérés. Elveszek.

 

* Vaszilij Bogdanov alaposan megkésett amerikai útjuk elején, az volt, hogy szeretett volna végre elzarándokolni barátja, Kazimir Malevics festményeihez, New Yorkba, a Modern Művészetek Múzeumába. Hét elején mentünk, mert én kísértem el, s egy végtelen napot töltöttünk a múzeum termeiben, nagyapa végignézte barátja itt őrzött remekműveit, aztán sétálgattunk a múzeumban, egyszerre, számomra felfoghatatlan gyorsasággal az egyik múzeumi alkalmazotthoz fordulva, az iránt érdeklődött, hogy melyik teremben van kiállítva Wilfredo Lam kubai festőművész A dzsungel című festménye. Megdöbbentem, eddig sem a festőről, sem a képről nem hallottam. A középkorú hölgy is meglepődött kissé, de gyanútlanul elvezetett bennünket a festményez. Nagyapa még súgva megvallotta évek óta megbabonázza ez a festmény, amelynek egy silány reprodukcióját láthatta egy szovjet scifi magazinban, s azóta sem hagyja nyugodni. De máris ott álltunk a festmény előtt, múzeumi kísérőnk szánakozó mosollyal hagyott magukra bennünket, s nagyapa órákig állott a festmény előtt, amelyet én először nem is fogtam fel, utána rémleni kezdett valami, az indák és a mértani szörnyetegek zöldes körvonalai lassan, fenyegetően elváltak egymástól és hirtelen hatalmába kerített valami fenyegetés, a festmény áttekinthetetlen teréből áradó rettegés. Otthagytam nagyapát egyedül, meditáljon és visszamentem Malevics képeihez, rajzaihoz, hogy bensőségesebben megismerkedhessek velük. Órák teltek el, gyors jegyzeteket is készítettem, aztán visszamentem Lam festményéhez, amely előtt magányosan és rendíthetetlenül állott nagyapám, s körülötte ázsiai turisták csiviteltek, akik későbbi versébe is belekerültek, melynek első változatát, néhány nappal múzeumi látogatásunk után adta ide nekem, figyelmeztetve, hogy ez még nem a végleges szöveg, s valóban többször is átírta, de mindvégig elégedetlen volt vele. Van, amit lehet, mondotta, és van, amit sajnos nem. Ezt a festményt nem lehet leírni, ha le lehetne írni, meg sem kellett volna festeni Én arról beszéltem, mert közben utánanéztem Lamnak, hogy valószínű meszkalin előidézte vízióról van szó. Nagyapám lemondóan nézett rám és legyintett. Hát nem mindegy? Azóta is előttem van szomorú arca. – Tatjána Bogdanova

                   Gino Severini festménye

Fehér bohóc ül, szembe velünk, fekete 

álarcban bizonyára szemünk tükrében 

szemléli magát, ölében gitár, körülötte  

meghitt, tarkára pingált falak. A széltoló, 

Párizsból való hazatelepedésük előtt, 

1925 sugárzó tavaszán látta először 

a festményt, s érezte Pierrot jelenlétét. 

Az álarc mögül rászegeződött tengerkék 

szeme, mintha akart volna tőle valamit.

Egész éjjel nyugtalanul hánykolódott, 

Léna azt is hitte, meggondolta magát, 

már nem akar hazatérni, de ő bevallotta, 

a fehér bohóc nyugtalanítja, mintha 

akarna tőle valamit. „Bolondság – nevetett 

a felesége csiklandósan és hozzásimult – 

Tőled csak én akarok valamit, hercegem, 

s hogy mit, azt te is nagyon jól tudod.” 

Másnap mégis visszament a kiállítóterembe, 

a bohóc képe eltűnt, bizonyára valaki, 

egy műgyűjtő, vagy valamelyik állami 

közgyűjteményt megbízottja már meg is 

vásárolta. De a fehér bohócot nem tudta 

elfelejteni, évtizedekig kísértette, s most, 

nem kis meglepetésére, egy New York-i 

múzeumban láthatta viszont. Pierrot 

az évtizedek során, vele ellentétben, 

mit sem változott, de ahogy egészen közel 

ment hozzá, mintha megvillant volna kék szeme. 

Felismert, döbbent meg a széltoló és sokáig 

mereven, mozdulatlanul nézte a bohócot, 

próbálta elképzelni fekete álarc alatt az arcát, 

de sehogyan sem sikerült. Pierrot visszanézett, 

s mintha tényleg akart volna valamit, de nem bírt 

megszólalni és hősünk rájött, hogy egy másik 

szerepet, másik sorsot kínált fel akkor, ott neki, 

ötvennégy esztendővel ezelőtt. Ő lehetett volna 

a párja, az ikertestvére, a hasonmása, a fehér 

bohóc és minden, az egész kurva, zátonyra futott 

élete másképpen alakulhatott volna, ha akkor 

megérti mit is akar sugallni Pierrot. De süket volt, 

vak volt és érzéketlen, nem fogta fel az üzenetet, 

s most már fehér bohóc sem lehet soha. 

Ez a vonat is elment. Nézte még egy ideig 

szomorúan a bohócot, s akkor Pierrot hirtelen 

megmozdult, fölemelte a gitárját és játszani kezdett 

valami andalító menüettet, aztán meghajtotta fejét, 

leengedte gitárját, közvetlen mozdulattal vette le

álarcát és a széltoló döbbenten ismert fiatalkori 

önmagára. Igen, kétségtelen ő volt az. A művész 

kétségtelenül őt festette meg Pierrot maszkjában. 

De hol találkozhattak és mikor? Malevics, vagy a 

futurista olasz festők környezetében? Ezt már 

képtelen volt kideríteni. Nézte hasonmását 

és hallgatott. Nem tudott elválni tőle, 

a múzeum zárásáig maradt, viselkedése már  

az őröknek is feltűnt, aggodalmasan köhécseltek 

a háta mögött, de korára való tekintettel 

elnézően viselkedtek, nem zavarták meg.

* Severini festménye, saját bevallása szerint mindég is izgatta nagyapámat, s akkor sem nyugodott meg, amikor a képtárban végre viszontláthatta. Hogy miért, kiderül a versből, amelyet Amerikában írott ciklusába, az Egy széltoló vallomásaiba illesztett, akárcsak Hopper, a divatos amerikai festőművész Napozók című képe ihlette, különös költeményét, amelyben a nyolcvannégy éves, életét egy diktatúrában leélő öregember felfedezi a szabad világ, a fogyasztói társadalom polgárainak iszonyatos magára maradottságát, elidegenedettségét. – Tatjána Bogdanova 

 

 

                      Edward Hopper festménye

Öt széken napozó alak: egy kiolvashatatlan 

arcú nő, egy hátradőlve meditáló gentleman, 

egy arcát napnak kitáró hunyt szemű hölgy, 

egy másik úr, kalapban, ettől dölyfösebnek 

tetszik a többinél s megközelíthetetlenebbnek, 

végül egy nekünk háttal forduló, olvasó férfi. 

Nem lehet eldönteni újságot, regényt olvas, 

esetleg színes magazint, de nem is fontos. 

Szinte süt róla a magányosság, beíratlan sírkő 

a háta. „Íme, Amerikából jelentjük – vigyorog 

a széltoló a washingtoni képtárban, meglepett, 

szőke unokája felé fordulva. –  Elkészült a 

kifulladt civilizáció sírköve.” Barátságtalan, 

erős fény-árnyék hatás teszi vibrálóan 

kétértelművé és borzongatóvá a festményt. 

Rideg és nyomasztóan zord. A magukba záruló 

alakok jelenetének iszonyú némasága 

nyugtalansággal tölti el, elfordulna, 

de az öt magányos alak újra meg újra 

kényszeríti, hogy nézze őket, értelmezze 

kilátástalan egyedüllétüket, szomorú sorsukat.  

„És nemtudni mi lesz – fordul Tatjána felé 

a széltoló – ha váratlanul mégis felhők 

takarják el a napot? Mihez kezdenek akkor 

kiszámíthatatlan szabadságukkal a flegmatikus, 

s önhibájukon kívül az árnyék iszonyatos

birodalmába kerülő napozók?”