Mindég, amikor olyasmiről hall az ember, mint a minap is, hogy tudniillik Szent, azaz I. István magyar király alapfoglalkozása a juhászat volt, és az ortodox vallásfelekezethez tartozott, hogy etnikai hovatartozásáról most ne is szóljunk: magában hozzáteszi, „persze, azért vannak rendes történészek is”; mint ahogy én is hozzáteszem magamban, ha édes anyanyelvünk titkairól van szó: persze, azért vannak rendes nyelvészek is, azonban nem szoktam leírni, nehogy ismétléssel vádoljanak –, bár úgysem olvasta senki előző írásaimat, de ha igen, úgysem emlékezik rájuk…

Igen, nem olvasnak vagy nem emlékeznek azok, akik időnként álmélkodva felkiáltanak az ilyen értesülésektől, hiszen egyáltalán nem újszerűek; hiszen olvashattunk már arról is, nem olyan régen, hogy Árpád vezér fia azért nem lehetett magyar, mert fekete szeme, haja, és finom kezei voltak! És ha ehhez hozzávesszük, hogy a turul madaracska neve nem más, mint a vulturul szó (románul: a sas) lekopott alakja – amiről már a múlt század harmincas éveiben tájékoztattak játszópajtásaim – akkor felesleges még egy kissé is szaporábban lélegezni. Egyébként a köznapi történ-eszelősség sokkal kedvesebb, mint a szaktudományosság. Majdnem nyolcvan éve annak is, hogy megtudtam, a Magyar Államvasutak monogramja, a MÁV, egyesek szerint annyi, mint: Menj Ázsiába Vissza, mások szerint pedig a szenvelgő-siránkozó álhazafiság felkiáltása: Mein Armes Vaterland, azazhogy „szegény hazám!”

Leggazdagabb képzeletűek a szlovák nyelvészek és történészek, de ezt most hagyjuk, különben is, biztosan köztük is vannak rendesek. Mi sem panaszkodhatunk, de minálunk fellelhető egy nemzeti specifikum: nemcsak kodóink vannak, de ellenkodóink, önleto-ink is, azaz magyarkodók, szittyás- és turánKodóink mellett még bővebben tenyésző önletojócskázóink is! Egyik vezéreszméjük, hogy magyar nők képtelenek világraszóló nagy tehetségeket világra hozni, ezért mindenki, aki számít tudományban, bűvészetben és művészetben, sőt politikában is, az vagy izé, vagy más izé… Kedvenc példatárunk a Hunyadiak és kora… (Történetesen abból a korból származik Albecht Dürer a német művészettörténet egyik legnagyobb alakja – apja Ajtósi-ként vándorolt ki német földre. Amikor ezt „meséltem” egy jeles művészünknek, úgy értelmezte, „persze, mert előbb Dürer ősei bejöttek Németországból, ide Gyula mellé, aztán meg kimentek”, az elképzelhetetlen volt számára, hogy egy oly nagy művész etnikailag is magyar származású legyen, bár ő maga is leírta.) 

Nemrégiben egy fiatalember azt kérdi tőlem, „végül is Mátyás király milyen nemzetiségű volt?” Hm, hát nem ismered Arany János versét, hogy Szilágyi Erzsébet levelét megírta? Persze, téged az a tanárnő tanított magyarra, aki később megkapta a Mater Patriae – helyi idióma szerint Muma partriei – címet, tehát azt sem tudhatod, hogy ez a Szilágyi Erzsébet valóban létezett! És méghozzá nem is az itteni Sălăjanok közül származott; családja egy dél-magyarországi Szilágy helységről nyerte nevét. „Igen, de az… de az apja, Hunyadi János, az…! … izé? … nem!”

Nem!... 1446-ban, a júniusi pesti országgyűlésen, amikor kormányzóvá megválasztják, a kormányzói esküt magyarul teszi le: egyik legszebb nyelvemlékünk e szöveg, nem tanultátok? „Ízé, nem tanították, de miért ne tette volna le magyarul?” Azért, mert abban az időben mindenki reggeltől estig latinul üdvözölte egymást és a papokat; a törvényeket, rendeleteket latinul adták ki, az ország nyugati felében és történetesen akkor Pesten is, nagy volt a „német jelenlét”. Tehát, ha valaki a számára és a jelenlevők számára a legfontosabb aktust magyarul „ejti meg”, az csak jelent valamit.

Egy másik, nem hallgató, hanem egyetemi tanár, az átlagos értelmiséginél sokkal magasabb műveltségű személy, valóságos világfi, egy ízben magyarázni kezdte: az is érzékelteti Hunyadi román származását, hogy a vajda szó vele kapcsolatban jelen van, Vajdahunyad nevében… Hát, ami Vajdahunyadot illeti, feleltem, abban az időben csak a Hunyad, Hunyadvár nevet viselte, majdnem 300 évvel később ragasztották hozzá a Vajda- tagot. Viszont Hunyadi Erdély vajdája is volt, valójában; a vajda szó egyik eredetije, a vojevod, már 950 táján (tehát elég korán) felbukkan a magyarokkal kapcsolatban, voevode alakban, Lebéd vezér rangjaként! Szlávul azt jelenti, hogy hadvezér. Később kormányzó „herceg”, „főispán”, „hajósgazda”, „cigány elöljáró”. Állítólag ez a voevod szó kopott vajda alakura. Más felfogás szerint (pl. Fábián István), a vajda az eredeti alak, ami finnül voito: győztes, hódító, (el)foglaló jelentésű; ????? – akkor a voevod népetimológia lehet? Volt egy román politikus, a nevében mind a két alakot viselte: Vaida-Voievod. Románul talán a vodă alak volt a legelterjedtebb.

Erdélyből, az 1003 és 1553 közötti időből több mint 101 vajda nevét ismerjük; az első („Erdélyi”) Zoltán, az utolsó (Dobó) István, rengeteg a Lackfi, Csák, Csáki, Szécsényi köztük, egész különös nevűek is akadnak pl. Legforus, Smaragd, Rafain, de csak egy Drágffy Bertalan került.

Hanem a legrettentőbb ellen-kodóval egy természettudomány-szakos, fölöttébb művelt, tevékeny és szigorú tanár alakításában találkoztam. Kinizsi Pál származásáról, a róla szóló mondákról, anekdotákról csörgedezett vita egy hírlapban, s ő hozzászólt! A szokásos mesék után – hogy tudniillik molnárlegény volt, aki egy malomkövön nyújtott át egy pohár vizet Mátyás királynak, aki erre rögtön kinevezte temesvári prefektusnak stb., a mi tanár barátunk is elmondta, hogy Kinizsinek, ugye (nem is szerb vagy rác, hanem) „szláv” katonái voltak, akik a dandártábornokot knyáz-nak, azaz hercegnek szólították; hallván ezt a magyarok, örvendezének vala, és ebből faragták a Kinizsi, olykor a Kenézi nevet! Annak a körülménynek e felfogás szerint, hogy Kinizsi Pál Kinizs nevű faluban született, Abaúj megyében, nincs semmi jelentősége! Amit pedig valószerűsít az is, hogy e megye székhelyén, Kassán jelentkezett Pál katonának, későbbi apósa, Magyar Balázs csapatába. Mikor kifejtettem nézetemet az ilyen színvonalú tudományosságról, egy tanárnő megfedett, „mégsem lehet így beszélni egy egyetemet végzett emberről!” Gyerekeinket viszont rá lehet bízni, hogy nevelje hajlandóságukat a „tudományos gondolkodás” iránt?

Ez azonban meg sem lepett, hiszen nyilvános és rendes egyetemi tanárt is ismertem, aki Kolozsvár nevét a szláv eredetű helynevek csoportjába utalta. Azért, mivel a város határában csordogál egy Plecska nevű patakocska, egy Tóthfalu nevű helységből, le azon, Fenes irányába. Ez pedig szláv név, és ez döntő! Hogy az adott tágabb és szűkebb térségben folydogálnak Szamos, Sebes, Körös, Aranyos, Almás, Lápos, Kapus, Nádas és hasonló típusú névvel megjelölt vizecskék, ezek nem számítanak, mivel csak magyar nevek! S ezért nem is vehetők figyelembe.

Egy nagyon fiatal barátom viszont imád szórakozni a DART nevű játékkal, ez egy kézzel hajítandó rövidke nyílvesszőcske. Mondom neki, hogy ez bizony dárda; „na ne!” feleli. Mondom, hogy a daróc is szúrós, sőt lehet, hogy valaha szarvast is jelentett, a durva, a tőr, és a törni, a derce darál, dörzsöl mind ebbe a szócsaládba tartoznak, meg hogy a baranyai Dárda nevű helységet hívták Tordának is, de ő mindehhez csak azt az egy megjegyzést főzi, hogy na ne! Én viszont azt mondom, e fiúból nem pap, hanem egyetemi tanár lesz! Na igen!