A kisváros mint minden évben, így most is lázas készülődésben égett, minden lakó, legyen az gyermek, vagy éppen felnőtt, lelkes izgalommal várta a halloween éjszakáját, mindenki úgy és ott vette ki részét az ünnepi előkészületekből, ahogy azt ideje, munkabírása, és kreativitása bírta. Ahogy az egész világon elterjedt ez az ünnep, úgy a kisváros sem tehette meg hogy nem vesz róla tudomást, és figyelmem kívül hagyja, azért sem, mert a kisváros lakóinak jelentős száma büszkélkedhet kelta ősökkel és felmenőkkel, hovatovább erős kelta gyökerekkel. Mind a mai napig őrizték, terjesztették, és nagy becsben tartották a hagyományokat, amit a legjobb tudásukkal és a legtisztább szívvel ápoltak. Már csak azért is kijárt egy kis lazítás és önfeledt ünneplés és ereszd el a hajam, mert a kisvárosban az utóbbi hetekben ítéletidő tombolt és szedte az áldozatait az utakon, a házakban. Katasztrófa idő követett katasztrófa időt, a lakók még csak fel sem ocsúdtak az első megrázkódtatásból, máris jöttek az újabb és újabb, a korábbiaknál mindig ijesztőbb, és még nagyobb aggodalomra okot adó hírek, a létező összes csatornán. A tévé-csatornák szinte negyed óránként szakították meg a legélvezetesebb brazil szappanoperákat vagy a jósok, a látók és a médiumok elmélyülését, a legfrissebb és az esetek döntő többségében bosszankodásra okok adó híreikkel, hogy a kiküldött tudósítók beszámoljanak a több órája vagy napja az utakon veszteglő mind nagyobbra és hosszabbra duzzadó autósorról, ahol családok fagyoskodnak és bíznak a jó istenben, a szerencsében és talán utolsó sorban a katasztrófa védelem embereiben, akiknek a soha nem látott és tapasztalt, rendkívüli időjárásra adott reakciója, hogy finoman fogalmazzunk, nem egy gyors reagálású hadtest képét idézte fel a kisváros rokonokért aggódó polgáraimban, akik nem győzték átkozni a sorsot és az időjárást.

Hiszen már régen a jobb és elviselhetőbb idő beköszöntére készült mindenki, amikor a szó szoros értelmében leszakadt az ég és lakásaiba száműzött sok-sok ezer embert, vagy láncolt oda a gépjárműve kormányához. Egymást érték a balesetek, a dugók, mind több lett az elzárt települések száma, ahol a hó több méterre is feltornyosult, köszönhetően a viharos erejű széllökéseknek. A vezetékek vagy elszakadtak, vagy az őket tartó oszlopok dőltek el. A lakások nagy részében nem volt se áram, se víz, se gáz, se semmi. Panaszaikat a fagyoskodó és gyertyákkal világító, hidegélelmen élők egy-egy rádióadónak sírták el. Később persze jöttek a hihetetlen és megkönnyezni való történetek, az önfeláldozó önkéntesekről, a segítőkészségről, hogy ki, hol, kinek és milyen elképzelhetetlen módon segített, miközben lehet, hogy ő maga is segítségre szorult, még pár órával vagy perccel azelőtt. De minden jó, ha vége jó, eltekintve a helyreállítási munkálatok hosszas elhúzódásától, a magyarázkodásoktól, a kioktatásoktól, és sokak hülyének nézésétől. A vihar elvonult, a kisváros lakói fellélegezhettek. Az élet visszatért rendes kerékvágásába, és mindenki készülhetett az esztendő napos felének ünneplésére, ellenpontozva az utóbbi időszak sötét napjait. Kihajtottak a gyümölcsfák, teremni kezdték a szebbnél szebb és ízesebbnél ízesebb gyümölcsöket, amit a háziasszonyok nem győztek kötényeikbe vagy kosaraikba gyűjteni, hogy aztán finomabbnál finomabb süteményeket kreáljanak belőlük a gyermekeknek, miközben már azon kellett törniük a fejüket, hogyan és miként is látnak hozzá gyermekeik jelmezének megvarrásához, összeállításához. A korábban hótakaró fedte kertek zöldbe öltöztek, a lakók nem győzték csodálni és dicsérni a szomszédok kiskertjét. A gyümölcsfák és kertek istennőjének csak hálát lehet mondani és rebegni.

A holtak tiszteletére a kisváros lakói egy-egy erdő szélén vagy tisztáson szép számmal összegyűltek, magukra öltve ősi jelmezeiket, amelyeket az év más napján szépen eldugva őriztek egy-egy faláda alján, vagy a padláson, jól elzárva a kíváncsi gyermekek elől. Amíg a fiatalabbak az igazak álmát aludták, a szülők ördögűző rítusokba kezdtek, szertartás szerint, ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva. Tudták, hogy a szertartásra nagy szükség van, minden eddiginél nagyobb létjogosultságot nyert a rítus, amit sokszor talán még ők maguk is megmosolyogtak, de hát engedve a hagyományoknak, évről-évre elvégezték azt, a kisvárosba látogató szép számú turista kíváncsi szeme előtt, akik nem kevés bevételt és hírnevet hoztak a kisvárosnak. A kisvárosban ahogy turistákból, úgy a halottak rosszakaratú és félelmetes szellemeiből is akadt, és nem is kevés. Ez utóbbiakat mind egy szálig ki kellett űzni a városból, olyan messze, hogy legfeljebb csak egy esztendő múlva érjék vagy érhessék el a kisváros határát, hogy aztán újból a fejükre koppintsanak, száműzve őket a sötét föld alá. Akadt tennivaló nem is kevés, az állatáldozatokon túl, a közös imádságon át, az össztáncig, hiszen az ártó és csúf szellemek, azok közül is a romlottak és a gonoszak, nem átallottak eltépni a pokol láncait, és meglátogatni az élőket. És azt talán mondanom sem kell, hogy az alvilágból, a rút fertőből nem az ördög jó kívánságait szerették volna ilyenkor felszínre hozni és tolmácsolni. Kiűzésük kőkemény munkáját a lakók nem bízhatták holmi tévés parafenoménekre, táltosokra, mágusokra, és nagymesterekre, mert egyrészről azok mind sarlatánok, hozzá nem értő, gyorstalpalókon szerzett áldiplomás kóklerek, akik abból élnek, és talán nem is kis lábon, hogy sokakat megtévesztenek, megvezetnek, és már elnézést az erős kifejezésért, de hülyének és palimadárnak néznek.

A kisváros lakói ki is kapcsolták ezekben a napokban a tévét, ahogy a rádiókat is, hogy elvégezzék mindazt, amit mások nem végezhettek el helyettük szakszerűbben és hozzáértőbben. Miután úgy gondolták, hogy megcselekedték, amit megkívánt a haza, és elkergették a zombikat, vámpírokat és egyéb csúf, fertőt, ragályt, és rontást hozó földöntúli, földalatti lényt, nekiláttak, hogy megemlékezzenek minden szentről, szűzről, apostolról, vértanúról, hitvallóról, tökéletes és igaz szívű emberről, akik már nem lehetnek az élők sorában. A kisváros hite megfért sok tanítással, bár egy-egy korábbi vezetőjük, politikusuk próbálta minden erejével és kapcsolati tőkéjével elejét venni ennek, hiszen abormálisnak gondolták, hogy ilyen gondok és bajok között az emberek ünnepeket üljenek, megfeledkezve minden nehézségükről. Ezért hát a lakók tanúbizonyságot téve a civil kurázsiról, záros határidőn belül útilaput kötöttek az illetékesek lábára, és úgy kergették el őket a kisvárosból, ahogy a rossz szellemeket és rémséges lényeket szokás. Őket nem fogja senki meghódítani, megsemmisíteni és elfoglalni sem. A politikusok helyett most is inkább a napisten előtt borultak térdre és hajtották meg fejüket, a tiszteletére rendezett ünnepség díszes keretei között, hogy hálát adjanak a bő és gazdag termést hozó földért. Hogy az elmúlt évben meghaltak lelkei ne zavarják össze az élők életét és dolgos mindennapjait, bőséggel megajándékozták a szellemvilág nyughatatlan lakóit finomabbnál finomabb falatokkal, köztük pár frissiben és melegében levágott állattal, a legkedvesebbek közül, hogy ezzel is bizonyítsák nagylelkűségüket és azt, hogy számukra ez az áldozat sem teljesíthetetlen, ha arról van szó, hogy a szellemlényeket hátraarcra kényszerítsék. A szertartások után következhetett a sütés, a főzés, és a gyermekek jelmezeinek megvarrása. Persze sok felnőtt akadt, aki új személyiséget kölcsönözve magának manónak vagy hegyi embernek öltözött. 

De azoknak a szülőnek, akiknek nem volt ideje vagy energiája új jelmezt varrni az ő lurkójának, könnyű és persze költséges megoldásnak tűnt a kisváros főterének egy eldugott sarkán a napokban nyílt jelmezkölcsönző bolt, amely bő választékkal és szíves kiszolgálással várta a szülőket, a gyermekeket, a magukat még mindig gyereknek gondoló ifjakat, hogy a családias hangulatú boltban kedvükre válogassanak a szebbnél szebb ruhaköltemények között, amelyek szinte eladták magukat, és rábeszélték a kis boltba tévedő ártatlan áldozatokat, hogy rögvest vásároljanak. A kirakat még azt is a boltba csábította, akinek esze ágában sem volt fél havi fizetését otthagyni egy-egy maskarára, hogy aztán abban rohangáljon és ijesztgesse a többi őrültet, aki szintén nem tudott nemet mondani egy-egy csodaszép ruhakreálmány csábításának.

A ruhakölcsönző tulajdonosa egy idegen volt, akit eddig még csak nem is láttak a kisváros lakói. Nem tette tiszteletét sem a bolt építése közben, se más városi rendezvényen, és ami a legfurcsább, a boltban, annak egy kis cellaszerű szobájában lakott, vagy legalábbis ezt rebesgették a város pletykás és nem kis képzelőerővel megáldott vagy éppen megvert csoroszlyái, akiknek ezen az éjszakán még csak be sem kellett öltözni, ha a frászt akarták volna hozni a fiatalokra. Mert elég ha kurta és visszeres lábaik közé csapják seprűjüket, a vállukra ültetik macskájukat, és máris körberepülhetik párszor a főtér templomtornyát. Miközben a bolt jóképű és megnyerő, nem kevés meggyőzőerővel megáldott embere sorra rábeszélte a hozzá belátogatókat a portékákra, az esti órákban arcán elégedett vigyorral konstatálta, hogy jó munkát végzett, főnöke elégedett lehet a napi teljesítményével. Egy szó sem érhette a ház elejét, nem vethette a szemére, hogy nem tett meg minden tőle telhetőt. De nem is azért volt megelégedve magával, mert kisebb vagyonra tett szert, sokkal inkább azért, mert főnökének örömöt okoz majd, ha a késő esti órákban végre elszabadulhat a pokol.

Feltéve, hogy minden úgy alakul, ahogy eltervezték. Miután bezárta a bolt ajtaját és lehúzta a sötét redőnyöket, magára öltötte a gúnyáját, amit évszázadokon át őrzött, hogy mindig kifogástalan eleganciával jelenhessen meg ura és parancsolója, illetve az ő ember nagyságú szobra előtt, hogy elvégezze a rituálét a sötétség istenének színe előtt. Elmormolt egy-egy imát és az urát éltető éneket, önnön vérét is ontotta, hogy ne hagyja kétségek között főnökét, ha az elhívatottságát kérné számon. Bár egész nap lótott-futott, hogy mindenkit új ruhába öltöztessen, mégsem érzett fáradságot, inkább csak jóleső elégedettséget, hogy mindent megtett, amit emberileg csak meg lehetett tenni. Most már nyugodtan hátradőlhet a jó öreg hintaszékében, és hosszú körmökben végződő kezeit, vagy inkább karmait keresztbe fonva mellkasán, várva a rémület éjszakáját. A Szertartása nem volt hiábavaló, hiszen az emberek, akik nála vásárolták meg jelmezüket, mind azzá változtak, azzá lényegültek át, amilyen ruhát éppen magukra öltöttek. Volt, aki farkasemberként rohangált fel-le a város utcáin, úgy üvöltve, mint aki megveszett, idős és védtelen nyugdíjasokat marcangolva miszlikre, hogy aztán véres pofájában egy-egy kisnyugdíjas lábszárcsontjával vesse magát egy-egy sötét sikátorba. Volt, aki szellemként suhant át a házak falain, volt aki 18. századi dáma vérvörös és mélyen kivágott ruhájában járt-kelt a város utcáin, hogy tessen az ő vámpírnak öltözött szerelmének, aki mint valódi vérszívó, igazi vérgróf, bolondult a 18. századi viseletért, így szerelmük beteljesülésének semmi sem állhatta útját. Volt, aki olcsón meg akarta úszni ezt az estét, és apja katonai ruhájához csak egy műanyag pisztolyt vásárolt, amivel később valódi szörnyekre vadászhatott, valódi töltényeket lőve mindazokra, akik a kisboltból ruházták fel magukat. A bolt eladója a redőny rései közül leste művét, és mondani sem kell, jobban szórakozott mint bárki azon az éjszakán. 

Később a háza tetejéről vette szemügyre, hogy melyik szörny esik a másiknak, vagy ártatlan járókelőnek, vagy turistának, akik előbb még jó heccnek gondolták ezt az egész partit, aztán be kellett látniuk (persze csak azoknak, akik még életben voltak, és sikerült meghúzniuk magukat egy-egy ház pincéjében), hogy rossz lóra tettek, és más szórakozást is választhattak volna az utazási iroda bő kínálatából. A közeli iskola egyik elfoglalt professzora is a redőnyök adta védettségből leste az elé táruló látványt, hiszen nem tudott nem odafigyelni a szörnyű sikolyokra és segélykérő üvöltésekre, miközben éppen egy órájára készült, körbevéve magát mindenféle jegyzetekkel és iratokkal. Érdekes témát választott, vagyis erről próbálta meggyőzni magát, hiszen a vámpírokról és egyéb szörnyekről, illetve azok mítoszáról, legendájának gyökereiről próbált összeállítani egy kis tanulmányt, kis humorral megfűszerezve, hogy nehogy megfeküdje a tanulói gyomrát. Ezért sem öltözött be, ezért sem hagyta el az iskola épületét ezen az estén sem, inkább a gondolataiba merült, és persze a sok száz éves könyvekbe, amelyek között ott lapult Bram Stoker Darculájának első kiadása is, a professzornak dedikálva. Talán még bele-bele is olvasott volna a tanár úr, ha nem zavarják meg írás közben üvöltő farkasemberek, óriás lények, és vérszívó fiatalok, többségük éppen tanítványa is volt, és már-már apjuknak képzelte magát, amolyan őrzőnek, aki minden lépésüket árgus szemmel, de persze észrevétlenül figyeli, és ha bajt és fenyegetést sejt, rögvest a segítségükre siet. Ez nem egyszer előfordult már, de most minden eddiginél nagyobb fenyegetést érzett, magának a legnagyobb és legsötétebb gonosznak a jelenlétét, aki hamar átveszi az uralmat, ha nem tesz ellene semmit. Becsukta hát a könyvritkaságokat, visszatette őket ráccsal elzárt kis magánykönyvtárába, és rájuk zárta az ajtót. Iratait az asztal titkos fiókjába süllyesztette, biztos ami biztos. 

Jó öreg pipájából kiverte a dohányt, zsebre vágta, előkotorta valahonnan a szemüvegét is, és kiviharzott volna az irodájából, ha nem hozza rá a frászt egy tanítványa, aki nemes egyszerűséggel átlebegett a falon, hogy röviden elmesélje, mi is folyik az utcákon, a töménytelen véren kívül persze. Elbeszélésében az is helyet kapott, hogy aki a titokzatos idegen boltjában vásárolta meg ünnepi jelmezét, mind mély amnéziába esett, és hol gonosz boszorkánynak, hol koboldnak képzeli magát. A professzor felocsúdva az ijedségből, nem tehetett mást, hitelt adott tanítványa szavainak. Rögvest kocsiba vágta volna magát, ha lett volna neki, de már azért is hálát kellett adni, hogy egyáltalán munkája van, igaz, mind kevesebb juttatással és megbecsüléssel, és mindezek tetejébe most meg arra akarják kényszeríteni őt és kollégáit, hogy belépjenek ilyen meg olyan szervezetekbe, és körökbe, és tagozatokba, ha azt akarja, hogy megmaradjon az állása, ahol egyet tudnak csak garantálni neki,és sorstársainak, hogy a bizonytalanság minden eddiginél nagyobb lesz, ahogy a hülyegyerekek és az életére törő szülők száma is. Kocsi hiányában futásnak eredt hát, mielőtt még túl késő lenne. Az utcán a jelmezes gyerekek már rég nem édességet kunyeráltak, inkább a professzor úr torkának estek volna, ha el nem vétik, és ha a tanár úr nem ugrott volna el egy akrobata ügyességével minden elé kerülő szörny elől, amíg a kis boltig és annak bezárt ajtajáig elért. A professzor úr neveltetése okán előbb még talán illedelmesen kopogott is volna, miközben a jövetele okát részletezi, de most mindezt valahogy röhejes megoldásnak gondolta, pár lépést hátrált, majd egy jól irányzott erőteljes rúgással szétforgácsolta a bejárati ajtót, hogy szembe találja magát egy teljesen kifosztott bolttal. A pénztárgépből üresen lógott ki a fiók, a vállfák üresen lengtek. Mintha soha nem is működött volna itt jelmezkölcsönző bolt.

Tudta és érezte, hogy az eladó nem menekült el, nem hagyta hátra az őrületet, hiszen éppen azért jött, és éppen ez a fejetlenség táplálta, adott neki erőt. A titokzatos idegen éppen a tetőről vezető lépcsőn kászálódott le, arcán letörölhetetlen vigyorral, kezében egy élettelen, gerincénél kettétört fekete macska lifegett, kilógó nyelvvel és belekkel, miközben meg-megrándult, földöntúli hangot adva ki magából. Az idegen véres pofával először csak káprázatnak hitte a professzort, aki felismerte benne régi barátját, majd későbbi fő ellenségét, akit évszázadokon át, több földrészen és koron át üldözött egy megszállott kitartásával, és akitől azt hitte, hogy a 19. század végén egy életre megszabadult, mikor Angliában, Bram Stoker barátjával és iskolatársával szíven szúrták, elhamvasztották, és a tengerbe szórták maradványait. De úgy látszik, új erőre kapott az egyik legnagyobb gonosz, akivel eddig összehozta a sors. Kihasználva a régi ismerős megrökönyödését, és azt, hogy éppen lakomáját szerette volna elfogyasztani, rögtön a nyakának esett, a földre teperte, és többször ágyékon találta rúgni, azt tudakolva a nyöszörgő eladótól, hogy miként törhetné meg az átkot, ami a kisvárost éppen a földdel kívánja eggyé tenni, mint régen Salem’s Lotot. A könyvtáros professzor úgy gondolta, nem jut semmire tudásával, a démonok, a varázstárgyak és átkok terén. Kizárólag testi erejére hagyatkozott, amelynek nagyságát senki ember fia ki nem nézte volna belőle. Miután félholtra kínozta az eladót, sikerült megtudnia, hogy a bolt egy eldugott kis zugában felállított, ember nagyságú bálvány megsemmisítésével véget vethet a kisvárosban tomboló tébolynak. Amíg áldozata a földön fetrengett, előbb egy vasrúddal próbálta szétverni a több mázsás szobrot, ami meg sem moccant, de még csak jelét sem adta, hogy szét akarna törni.

Egy ideig még ütlegelte az eladó által bálványként és istenként imádott szobrot, de belátva, hogy ezzel nem megy semmire, és az idő is sürgeti, nemes egyszerűséggel a földre döntötte. Nem adta könnyen magát, de végül csak padlót fogott, ezer és ezer darabra törve. Ebben a pillanatban mindenki régi önmagává lényegült vissza. A professzor elégedetten és kimerülten csettintett, miközben a kisbolt hintaszékében hintázott, és lelki szemei előtt már felrémlett egy kis elbeszélés ötlete, amelyben elmeséli a hihetetlen eseményt, ami a kisvárosban a halottak napjára virradó éjszakán esett.