És bírják a halak a tóban/ és bírják a kristályok a hóban/ és bírják a morfémák a szóban/ és bírják a belek a lóban” (Nyugtató) – Pion István Atlasz bírja című kötete április 11-én jelent meg a Helikon kiadónál, ami nem csak azért különleges, mert a költő első kötete, hanem azért is, mert az első olyan könyv Magyarországon, amely tartalmaz slam poetry szövegeket.

Az Atlasz bírja jól megszerkesztett, pontosan kigondolt egészként funkcionál, a versek többnyire tömör életsnittek, átjárási lehetőségeket képeznek meg egymás közt; a kis szeletek az emlékezetből végül a Téged tanuljalakban állnak össze, teljesednek ki, de az oda-vissza utalás által a szövegek fokozatosan átértelmeződhetnek. Akár úgy is felfoghatjuk a kötetet, mint egy életutat. A Tévémaci meghalt fejezetben a gyermekkori emlékek, mesék, családi mítoszok megfogalmazása, majd a gyerekkori ideálok fokozatos lebomlása történik meg. A versek retrospektíven bizonyos pillanatokra emlékeznek vissza, amelyek egyenként és együttesen meghatározzák a költő identitását. Azok a mélyen elült emlékek, mint a fiúkollégium, az utazások a tengerre, az orosz katonák kivonulása, sorra elvesztik a gyermeki perspektíva szakralitását, ahogy az elbeszélő megtanulja „kezelni a légnyomásváltozás kegyetlenségeit” – amint említi az Utazó című versben is.

Gyere elő alcím alatt négy monológban a halállal való ismerkedés fokozatai, a halál megjelenése és elfogadásának fázisai materializálódnak. Első fázisként elfogadja a halál egzisztenciáját, ahogy Lucanus, Seneca vagy épp Britannicus kényszerült erre Néró szeszélyei miatt. Kibontakozik a dolgok meghatározásának kényszere, a pontos körülírás, körbehatárolás, mint „a ház, mely még nem fagyasztja meg a testeket, de oszlásnak se engedi még indulni őket” (Monológ II.). Innen jut el arra a pontra, amikor egy őzsuta elgázolásával új rálátása nyílik a halálra, mivel annak cinkosa lesz. Esterházy is azt állítja a halálról A szív segédigéiben, hogy „[...] miért volna perverzebb beszélni róla, mint hallgatni?!”1 A sír mellett eljutni arra a pontra, ahol a „sír, ki sír, miért sír, tá, ti-tá, ti-tá-tá” (Monológ III.) nem más, mint közös ritmus, létezés, a részvét közössége, már nem számít semmi, csak a sírás, eldobolni a halál táncát, amelyet majd földrögös lábaival lépked a koporsó fedelén, amíg be nem hordja a sár. Az ízek megbomlanak, csak rejtőzködés marad ruhába, testbe, koporsóba, a tagadás, az el sem bújás, a kijelentések megbontása mindössze játék, hiszen az élet csupán bújócska a halál elől.

Az Ó névszóképző „nagyon bírja” a szóban, de bírja önállóan is, mint hangfestő szó. Alcímként többféle olvasati perspektívát nyit fel poliszémiájának köszönhetően. Ez a rész tartalmazza a legeklektikusabb szövegeket, rengeteg intertextussal, mint például az Utazó, amely A ló meghal, a madarak kiröpülnek vers továbbgondolása, ahogy az idő leereszti szárnyait, és az elbeszélő a hegyek meghajlásának és a tenger sós szagának trivializálódásával megtanulja „kezelni a légnyomásváltozás kegyetlenségeit”, vagy az Üdvözlet a győzőnek című Ady-vers átértelmezése, a „ne tapossatok rajtam nagyon” a Hadakozó verskezdésében, hogy végül egy más mitológiát, a legyőzöttség sajátos formáját bontsa ki. 

Szintén ebben a fejezetben szerepel az Altató – Ébresztő – Nyugtató slam poetry trilógia, valamint az Összeomló. A könyvben a slamszövegek ismertetőjele, hogy a végükön megjelenik az első előadás helye és ideje. A négy vers szervesen összefonódik, együtt többletértelmet nyernek, amit az egyikben kifejt, a másikban épp csak megemlíti. Sajátos perspektívába helyezve a József Attila-verset, az Altató és az Ébresztő páros közéleti problémákat, vallási, politikai nézeteket sorakoztat fel. Az alvás terminus bizonytalanságát jelzi, hogy magyarázatot igényel: „te is alszol, de ne aggódj, nem vagy halott”. A zárósor mindkét szövegben ugyanaz: „álmos vagyok, aludni szeretnék”, mely Radnóti „lélek vagyok, élni szeretnék”2 sorára hajaz, egyfajta átértelmezésként. A Nyugtatóban hangzik el a kötet címadó sora, az „Atlasz bírja”, mely meghatározza az egész kötet olvasatát és értelmezését. A mottója egy Süveg Márktól (Saiid) származó idézet: „Miért, ki vagy te?”,3 melyre a vers feleletként funkcionál; meghatározás és önmeghatározás, valamint a halálhoz való viszonyulás, az idő, a vallás, a család, az ország, a világgal táplált személyes kapcsolatának kifejtése. A bizonytalanságot, az identitás kérdésességét a szöveg is türközi, mert ki ez az Atlasz, és ha az kijelenti, hogy „bírom nélküled is”, akkor a zárósorban miért fordul ez át harmadik személybe? Több szöveg utal az én meghatározásának nehézségére, valamint a test materializálódására. A test mint anyag, melyet egy deus ex machina-kéz szétszed kis darabokra, ujjpercekre, göcsörtökre, belekre, majd ott hagy, szépen felcímkézve, „rakja össze más, amit ő szétpakolt” (Rakosgató). 

Téged tanuljalak címet viseli az utolsó alfejezet, az azonos című vers családregényként definiálódik. Ebben a szövegben teljesedik ki a kötet, a korábbi emléksnittek, gondolatok, szimbólumok és motívumok itt állnak össze eggyé, a helyükre kerülnek. Sorra bemutatja a felmenőit: a négy nagyszülő, majd apa és anya képe, a velük kapcsolatos emlékek, egészen a haláluk pillanatáig. Általuk próbálja definiálni önmagát, az emlékeit, a tragédiák befolyásolják őt, aki már cinkossági viszonyba került a halállal. A kutyaugatás, mely korábban gyógyító hatással lehetett a lélekre (ld. Egyet ugasson), már a legkegyetlenebb zenévé deszakralizálódik, a gyermekkor ideáljai sorra eltűnnek, míg végül a hiányok által képes az önmeghatározásra. 

A Téged tanuljalak nyelvezete rendkívül eklektikus, minden felmenőjéről picit másként beszél: az apai nagyapját rengeteg szóismétléssel, az anyai nagyapjánál a „hatalmas” szó túlhasználásával, az anyjánál a libegés hangulatát idéző kifejezésekkel stb. Ezzel illusztrálva, hogy az emlékek képesek befolyásolni a szóhasználatot, azokról, akik fontosak nekünk, úgy beszélünk, mintha jelen lennének, olyan szófordulatokkal, amelyeket ők is szeretnek, ezáltal szimpátiát váltva ki. És ennyi halálra, ennyi családi mitológiára azért van szükség, hogy végezetül „megtanuljuk” azt a személyt, akivel valóban össze akarjuk kötni az életünk. Érdekes aspektus, hogy a halálról, a családról, az emlékeiről ilyen elképesztő tárgyilagossággal képes beszámolni. A családregény után a végső vers, a Feltételek dala teszi ki a pontot, egyértelműsítve, hogy a szív helyén csak üres kamra van, az ősök által hagyott hiányok összessége, csak sötét, hiszen „a sötét [is] leginkább hiány” (Múlató). 

Összességében elmondható, hogy a pontosan megszerkesztett kötet ma-gánmitologikus terében, melyben a precíz meghatározások kényszere bizonytalanságba csap át, végső soron egy eredményes önmeghatározás történik a vallás, a család és a halál kombinált erdejében. És ha Atlasz bírja, nem omlik össze, és bírják a fiúk a koleszban, és bírják a kötetek, és bírja a jóisten is, akkor nekem is, neked is bírni kell.

Pion István: Atlasz bírja. Helikon kiadó, Budapest, 2013.

Jegyzetek

1 Esterházy Péter: A szív segédigéi. In Bevezetés a Szépirodalomba, 1986, Magvető, Bp., 655. old.

2 Radnóti Miklós: Előhang egy monodrámához

3 Süveg Márk (Saiid): Tükör mogul