"kilépnek a megváltatlan homályból"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 9. (623.) SZÁM — MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
László Noémi
A napsütötte tér
FERENCZI SZILÁRD
Kinőni a kígyóbőrből - Beszélgetés Benedek Szabolcs íróval
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Az amerikai füzetből
Szőcs István
Történész humor avagy Rémtörténelemisták
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 13. - Marslakók
Tóth Kinga
Versei
Móritz Mátyás
A halottak napjára virradó éjszaka
TINKÓ MÁTÉ
Árva nézésével hirtelen
ANDRÉ FERENC
Atlasz bírja
JANUSZ GŁOWACKI
West Avenue
Benő Attila
Versei
PÁL-LUKÁCS ZSÓFIA
Jubileumi könyvfesztivál: az „elfelejtve-megőrzés” kockázata
Fodor Györgyi
De mi van a pulton?
Jakab-Benke Nándor
A pozíció gyereke
BENE ZOLTÁN
A víziboszorkány
Hírek
 
JANUSZ GŁOWACKI
West Avenue
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 9. (623.) SZÁM — MÁJUS 10.

Ahogy Manhattanben a Harmadik Sugárúton megyünk lefelé, valahol a Tizennegyedik Utca környékén hirtelen romlani kezd valami.  Előbb csak a nagyvállalatok sudár székházai közé furakodnak be az első gyanús kinézetű, zuzmós, feslő vakolattal beborított bérházak. Később már arcátlan rámenősséggel tolakodnak elő a katedrálisok, bankok és divatszalonok közül a temetkezési vállalatok és ócskás boltok. Végül beérünk a fullasztó illatot árasztó halsütödék, olcsó mozik és a savanyúcukor helyett kokaint forgalmazó édességüzletek kavalkádjába. A földszintes mecsetek oldalához kacérul simulnak a nyilvánosházak. A kopottas nappalik ablakában csontsovány jósnők szétterített tarotkártyák mögül bűvölik a csillagok járását, a szegényszállások előtt pedig festmény, revolver és cigaretta kapható, ez utóbbi darabra.
Kicsit úgy néz ki mindez, mintha valaki szivaccsal végigsimított volna Manhattenen, összegyűjtötte volna a városrész minden szégyenfoltját és szépséghibáját, és a zsebkendőnyi East Village-re facsarta volna. 
Az utcák itt zsúfoltak, ám zsúfoltságukban semmi sincs felső-Manhattan élénkségéből vagy a Wall Street izgatott forgatagából. A részeg tervező keze munkájára valló, össze-vissza kanyargó utcácskákon az elbukott vizsga nyomasztó hangulata uralkodik. Idős ukránok néma alázattal ülnek át egyik padról a másikra, azokon az utcai kijelzőkön mérik az időt, amelyek közül mindegyik más órát mutat. Sápadt lányok közönyös heroinkereskedőknek fedik fel könyörögve kirúzsozott mellbimbójukat. A fénymásológépek előtt csapzott írók várnak türelmesen sorukra. Sokuknak izzad a tenyere – ez a tüdőbajosok, sikertelen művészek és friss emigránsok megkülönböztető jele. Időről időre kitör a perpatvar. A járókelők, mintha csak előbbi zsibbadtságukat próbálnák jóvá tenni, dühödten ugranak egymás torkának. De haragjuk mesterkélt. Pillanatokon belül visszatér minden a normális kerékvágásba. A pizzafutárok zárt menetoszlopban vonulnak, a transzvesztiták előzékenyen fecskendőt cserélnek.
Ezen a tanácstalan, minden sietség nélküli, halrajként kavargó tömegen két férfi nyomakodott keresztül. A fiatalabbik, aki nem lehetett több húsznál, erős, véreres kezében fehér festékkel teli vödröt cipelt. Az idősebbik ragasztós bádogokat, gipszet és egy hosszú nyélre erősített falfestő hengert szorított sovány mellkasához. A kánikula ellenére fejükre pamutsapkát húztak. Koszos nadrágjuk zsebéből Dickens összes művei kandikáltak elő, keménykötésben.
Mindketten ugyanabból a Rzeszów melletti szürke kisvárosból származtak, hosszú éveken át nélkülöztek, hogy összespórolják az idejutáshoz szükséges pénzt, most pedig megrészegítette és feltüzelte őket az idegen sikerek látványa.  Szótlan tisztelettel bámulták az utcán napfürdőző színesbőrű prostituáltakat és az öreg, parókás, szalmaszálal francia ásványvizet szürcsölő zsidó nőket.
Elhagyták a koreai árusok standjait és a homoszexuálisoknak fenntartott vendéglőket. A Wandeczkához címzett bárban egy férfihang vidám, iddogálásra buzdító dalba kezdett: „Fel, fel, Lengyelország, fel, te dolgos nemzet...” Egymásra néztek, de aztán erőt vettek magukon és befordultak a lépcsőházba. Fújtatva kapaszkodtak fel a negyedikre. Benyitottak és szakértő tekintettel végigpásztázták a terepet. 
A lakás nem emlékeztetett az East Village-re jellemző, egymásba nyíló szobás otthonokra, amelyekben már a lépcsőházból is gyerekjáték kilőni az utolsó szoba ablakából nézelődő gyanútlan lakót. A nedvességtől horpadt ajtón át a konyhából a hatalmas nappaliba jutott az ember. Ez után két különálló szoba következett. A tolvajoktól való félelem bélyegét viselő, vasrácsos ablakok a szemközti, néhány lépésre álló épület falára néztek. Sötét volt, hűvös és kellemes. Az előző lakó mindent szépen előkészített. Kicsavarta a villanykörtéket és összeszedte a bútorokat. A hullámos parketten csak egy lakkjavesztett szekrény állt. A deszkákból összetákolt, kitárt szekrényajtók egy törött gyertyatartót, három műanyag vállfát és egy sörösbádogot engedtek látni.
Hogy kihasználják az estig megmaradt időt, rögtön munkához láttak. Az idősebbik, Ebihal, gondosan lefejtette a Twist Oliwer kemény fedőlapját, és betömte vele a két legnagyobb lyukat a falban. Spaklival ragasztót egyengetett rá. Amikor már rendesen kiszáradt, Grzesio lehúzta fehérrel. 
A konyhából átmentek a nappaliba. Újságokkal terítették le a padlót és a szekrény tetejét. Gyorsan és vidáman dolgoztak. Csak nemrég érkeztek Amerikába, és máris rájuk mosolygott a szerencse. A greenpointi hatszemélyes szobában két matrac is felszabadult, mindkettő a legjobb, meleg sarokban, a fűtőtesthez közel. Egyik napról a másikra munkát kaptak az azbeszteseknél. Ezért a munkáért nem volt nagy  tülekedés, mert az orvosok szerint rákot okozott. Akárhogyan is volt, helyből felvetette őket a pénz, utoljára már a családnak is küldtek dollárt. Igaz, időközben beköszöntött New Yorkba a recesszió és az azbeszt eltávolítása abbamaradt, de a házak felújításával, ha az ember nem azért jött, hogy heverésszen vagy a lábát lógassa, szintén jól lehetett keresni. 
Kétszer egymás után végigmentek fehérrel az egész nappalin, és csak azután tartottak egy rövid szünetet. Ebihal ivott a csapból, Grzesio pedig kihúzott a zsebéből egy csomag fénylő Marlborót. Végigsimított rajta, óvatosan kihámozta a celofánból és alulról megpöckölte. A cigaretta szófogadóan kicsusszant a csomagból. Grzesio elmosolyodott, rágyújtott és ráérősen pöfékelni kezdett. Meg se várta, hogy a csikk égetni kezdje az ujját, nyugodtan a padlóra dobta. Csak akkor kelt fel megnézni a balról nyíló kisebbik szobát. Bekukkantott és odakiáltott a kollégájának. 
Ebihal mellé lépett, kiköpött és keresztet vetett. Fölemelte a földön fekvő széket és lehuppant rá. 
A sarokban egy testes férfi lógott szépen kikent, barna cipőben.  

– Kíváncsi vagyok, hogy mászhatott be ide? – tűnődött Grzesio és a fűtőtestre ült. 
– Bemászott és kész. Az emberek szörnyen lealjasultak. Állítólag már a gyerekek se tanulnak az iskolákban. Kíváncsi vagyok, mi lesz még ebből. 
– Gondolod, hogy valaki a mieink közül?
– A mieink közül? – nevetett föl Ebihal. – Ezzel a vékony arccal meg a csíkos nadrágjával? Amúgy pedig a mieink nem New Yorkban szokták felakasztani magukat.
Grzesio hegyeset köpött és felállt. 
– Mit csinálunk vele?
– Mégis mit csinálnánk? Megyünk és fölhívjuk a főnököt. Nem fejeztük be a munkát, úgyhogy nem fog fizetni. 
Végignézett a sötétségbe burkolt, elkékült arcon.
– S még ha valami primitív jöttment volna, de egy zakós ember, nyakkendővel... Mi meg csak hülyére dolgozzuk itt magunkat... – Összefonta és végigpattogtatta ujjait. 
– Várj csak, nem kell elkapkodni. Gondolkozzunk egy kicsikét. – Csitította Grzesio.
Mindketten elhallgattak. A szemközti lőrésszerű, apró ablakban fény gyulladt. Szőrös kéz terített ki egy kifeszített madzagra pár férfi fehérneműt meg egy rongyot. Rögtön ezután a fény kialudt. 
– Mi lenne ha – elmélkedett Grzesio –, óvatosan leszednénk, átvinnénk a nappaliba, kifestenénk a szobát és aztán visszaakasztanánk? Azt fogják hinni, hogy már a festés után jött be.
– Holtat akarsz megérinteni? – háborodott fel Ebihal. – Tudod te egyáltalán, milyen rendőrségük van itt ezeknek? Kijönnek két autóval, számítógéppel, és azonnal rájönnek, hogy hozzányúltunk. Aztán megtalálnak és elítélnek. 
– Akkor tekerjük be újságokba úgy, ahogy van, anélkül, hogy elmozdítanánk, hogy ne csöpögtessük össze. Aztán kicsomagoljuk és kész. Ha nem akarod, hozzá se kell majd nyúlnod. Kezdd az ablaktól a festést, én addig leugrok pár friss újságért. Mit szólsz?
Ebihal felvidult és elismeréssel ingatta vékonyka nyakán üldögélő busa fejét. Felkelt és nekiállt feloldani a festéket. 
Az utcán Grzesio végigkotorta a fém konténereket. Fürgén félretolta az üres üvegeket, kihajított könyveket és coca-colás dobozokat. Összegyűjtött egy halom újságot és felegyenesedett. Végignézett a kirakatokon, pislákoló fényreklámokon és hangosan, mohón fellélegzett. 
Esténként az East Village-ben több a munka, mint nappal. A tömeg a járdákon besűrűsödött. Sörszagú spanyol prostituáltak szólítottak le megrettent tokiói turistákat. Wall Street-i laposmellű hivatalnoknők a New York-i magánnyal hadakozva foglaltak helyet a bárpultoknál. Az Első Sugárúton pedig libasorban vonultak az egyenruhás sofőrök vezette limuzinok. A Café Venierosba tartottak, ahol immár százötven éve sütik a maffia kedvencét, az epres muffint. 

PAPP-ZAKOR ILKA fordítása
 
Janusz Głowacki: lengyel író, forgatókönyvíró, drámaíró, 1938-ban született Poznańban. 1981-ben emigrált az Amerikai Egyesült Államokba. Számos dráma- és prózakötete jelent meg. Forgatókönyvíróként többek között Andrzej Wajdával is együtt dolgozott. New York művészeti életének kiemelkedő személyisége.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében