(Kóristák)
A jegyzeteket és hangsorokat
a kottát meg énekeskönyveket
a vihar elsodorhatja könnyen,
de a dallam testközelben lebeg.
Elfojtva, elhallgatva is éled,
romok alatt búvó-fényként villan,
hogyha belső hallás élesedik,
ha borda alatt gyorsul az iram.
Mélyből suttog, lélegzik a dallam;
hangzavar alatt is ott araszol.
Elnémulhat az ütlegek alatt,
de ha magány megbillen, újra szól.
Dallam: sorsod belső összhangzata,
a halk rejtjelek ismétlődése.
Összetörhetik hangszereit:
pulzusát a sejtjeidbe véste.
Ha vonat zakatol, el-elakad,
de könnyed álruha neki a csend.
Csak divatos hangzavar változik,
föl-földerengő dallam soha sem.
Szél ritmusára omlik a látszat,
erőtlen állvány, színjáték, ha hull;
a konok értelem összhangzattant
önteltségében nehezen tanul.
Minden más csak forgács,
mesterkedés.
A visszafénylő dallam a lélek.
Szólít, bizsereg és sugall a hang,
a meggyötört, elfojtott, lenézett.
Elég, ha hallod az ismétlődőt,
a főhangsúlyt, a megtörténhetőt.
Nézzed, milyen ismerős ritmusra
vonulnak és süllyednek a felhők.
(Jelenlét)
Bogdán Zsoltnak
A vers halott,
a könyv-kriptába zárva;
ha ismert hang szólítja,
feltámad valahára.
Az idők keresztútján áll,
igézője a szavaknak.
Volt költő lélegzetétől
párás lesz a magas ablak.
Ismétel, dadog az idő,
újra történül a múlt.
Együtt nézünk a mélybe;
örvénylik a régi kút.
A költő arca elénk tisztul;
a szavaló ajkán szóra lendül.
Pontos sorsátültetés ez.
Volt és van együtt éled és enyhül.
(Marionett)
Mikor keresztelték, aludt mélyen.
Később lakomákat nézett éhen.
Nem figyelt, és meg nem hallotta,
mikor a távol nevén szólította.
Mint másokon csüngő amulett,
idegen-mozgatta bábu lett.
Egyirányú utakra tévedt.
Fölsértetette sarkát az élet.
Makacs illúziókra
önmagát tékozolta.
Lángjait mindig kifújta.
A nincsbe süllyedt a múltja.
Élt csodák között világtalan.
Útja is, sírja is jeltelen.
(Érteni, hallani)
Érteni a szürke ég színjátszó kékjét,
a dolgok siketnéma jelbeszédét;
hallani, ahogy mozdul az árnyék
és elsötétedne a halánték;
a kiszáradt fák
fojtott sikolyát.
