"Megjön az ősz, s talán a béke."
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 16. (462.) SZÁM - AUGUSZTUS 25
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lászlóffy Aladár
Kinek van joga a panaszra
Ultimátum a sorozóbizottsághoz
Klári szállt le Babilonra
Lászlóffy Csaba
Megőrülök, hogy nincs más lehetőség
(Zsoltártöredék)
Pomogáts Béla
Az én ötvenhatom (folytatás előző lapszámunkból
Bogdán László
Richardo Reis Tahitin
Szőcs István
Jegyzetek
Szálinger Balázs
Ezeregy
Pethő Lorand
Naftalin
Szélkakas
Vadcseresznye
Kád
Gyalog
Gyalog
Tizenhárman
Balázs János
A goliárdság emlékei a magyar szókincsben (folytatás előző lapszámunkból)
Móritz Mátyás
Majdnem
Barátom Béla
Gálla Edit
Pipacsok mezején
Olvadás
Szakács István Péter
Szabadon született szavak - Beveyetés a nyugati magyar irodalomba
Terényi Ede
Bartók - 2006 - 6. Az ösztönök Kilenc Csodaszarvasa
Szeptemberi évfordulók
 
Móritz Mátyás
Majdnem
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 16. (462.) SZÁM - AUGUSZTUS 25

Rólam? Írni? Minek, kinek, haggyon máá. Nem egy nagy vasz isz dasz az én történetem, ha van egyáltalán ilyenem. Élek ahogy tudok, ahogy engedik. Nem vágyom én sokra, elhiheti. Nézzen csak rám. Na látja. Nem kérkedek, mert nincs mivel. Hogy mégis miért ültem a dutyiban? Ááá hosszú történet az, biztos nincs erre ideje. Nem siet sehova? Akkor hívjon meg egy, vagy két, de tudja mit kedves uram, olyan szinpatikus nekem, hogy magától három pohár jó bort is elfogadok. Ne, ne oda menjünk, az túl puccos hely nekem, meg ott nem is ismernek. Igen, igen oda. Ott legalább bárki megmondhatja magának kérdés nélkül is, hogy milyen áldott jó ember az a Gyula. Azaz én. Mert hogy ez a nevem. Gyula. Nem szép név, de ez van. Mire változtatnám meg, meg ugyan minek, arra a kis időre. Hogy verekedős ember hírében állanék, hogy kötekedek? Most ugye csak viccel, ki akar velem kezdeni? Milyen jogon kéri számon az én múltamat? Persze, nem úgy nézek ki mint aki a kenyérre lehet kenni, meg nem is a hat húszassal jöttem, tudja ezt mindenki. De ha egyszer átvert az a nem is tudom milyen ember. Igen. És akkor mi van? akkor is a börtönből szabadultam, de ne is kérdezze hogy melyikből, mert a franckarika sem tudja. Kint voltam, aztán kész. Csak annyit mondtam a kapuban hogy a viszontlátásra, de nem gondoltam hogy lesz is viszont látás.
 Vissza-visszatérő vendég lettem. Ez jó vicc.
 
 Beálltam egy kőműveshez, hova máshova, hiszen nem büdös nekem a munka, főleg a kemény meló, tudok én emelni, hajolni, de hogy ember előtt hajtsam meg magam azt már nem. Nincs nekem se Istenem se emberem, aki jobb belátásra bírna. Meg van nekem a saját világképem. Nem köll a másé. Se pénzért, se jó szóért. Dolgoztam, tettem a dolgom, de a Sanyi, mert hogy így hívták azt a szemetet, hol késve fizetett, és akkor is kevesebbet mint ami járt, mint amiben előre megegyeztünk, amire kezet is adtam. Szerződést nem volt, persze hogy nem, de ettől még lehet valaki tisztességes. Ahogy én. Ennyit kértem ennyiért, és mikor kellett és lehetett, tartottam is ezért a markomat. Nézze csak meg. Nem zongorista kezek ezek. Persze. Péklapátnak is lehet mondani. Már kiskoromban is nagyobb volt tenyerem mint a fejem. Hogy jól be is takartam vele a Sanyit? Hát igen, ez van. Nem tudom, nem is akarom megtörténté tenni. Nem hogy bocsánatot nem kért, nem hogy kamatokkal adta volna meg a fizetésemet, még ki is nevetett, semmibe vett, átnézett rajtam, hogy én ne ugráljak, nekem ne járjon a pofám, jó, jó, finomabban mondta: a bagólesőm. Hogy én börtönt viselt vagyok, akiben nem lehet bízni, akit ha kifizet tisztességgel, a végén még lelép. A vér, hogy, hogy nem, a fejembe szállt, és nem is gondolkoztam, csak lekevertem neki egy isteneset, hogy ebből talán tanul.
 Hogy én nem tanultam az esetből? Miért, mert hogy segítettem egy régi jó havernak, cimborának? Hogy a kocsi csomagtartójába csempészett drog volt? És mondja már meg őszintén, honnan a fenéből tudhattam volna én ezt? Kiszopjam a kisizémből vagy mi? Miért nem kérdeztem meg hogy miért nekem kell vezetni? Miért tettem volna ezt? Miért kispistáskodtam volna? Régen láttam a cimbit, jól eldiskuráltunk, jól ismertem, tudtam hogy jó ember, olyan mint én, csak Laci. És hogy jó haverom Laci. Hát miért ő lenne a kivétel. Beültem a kocsiba, zsebembe gyűrve a pénz felét, az előleget, vagy ahogy mondani akarja. Beletapostam a gázba, és irány. Nem volt szerencsém. Lefüleltek a zsernyákok, hogy ezeknek a fakabátosoknak sincs jobb dolga, mint hogy velem szórakozzanak. Miért nem képesek hasznosabban eltölteni az idejüket, mondja már meg nekem. Jó, jó, ez nem az ön kompetenciája, de én mit tehettem volna. Mérgesen kinyitottam a csomagtartót nekik. Hogy ezt miért nem előbb tettem meg? Mert akkor mi van ha látom hogy tele van fehér pórral? Forduljak vissza? Mondjam azt a havernak hogy bocs, de meggondoltam magam. Kösz, nem kérek ebből az egészből? Ezek után hogy néztem volna a szemébe?
Nem vagyok az a megfutamodós, elhiheti. Nézze, hát nem elfogyott a harmadik pohár is, és még nem lendültem bele. Persze nem vagyok egy nagy szószatyor, akarom mondani szószátyár. Jobban szeretek csak csendben csak halkan ülni, de amikor köll, az is meghall, akinek pedig nem kellene.
 Ne nézzen már naplopónak. Hogy a francba ne kerestem volna munkát. Kajtattam én, amerre csak tudtam, de priuszom volt, vagy valami ilyesmim, és tudja az ábrázatom sem egy bizalomgerjesztő. Segítettem hát egy másik havernak, akit szintén Lacinak hívtak. Látja hogy sok Laci haverom van, hogy nem hazudtolom meg magam.
 Cseretelepekre jártunk, én csak ültem a volánnál, amíg nem szólt illetve kérdezett hogy szerintem mennyi palack fér el a kocsiban, én mondtam egy számot, de mégis többet zsúfoltunk a bele, ami régi volt, egy csotrogány, mégis napjában több fordulót is tudtunk vele tenni. Hogy nem kellett volna segítenem, hogy jobb belátásra térhettem volna? Térjen meg aki bűnös, de ne én. Azt mondta apám is, hogy ahol és akinek tudok, annak legyek a segítségére, hiszen van ugye az az átkozott felebaráti szeretet, ugye. Talán mondjam azt, hogy mennyé má Lacesz a fenébe, ne zargass, hogy mit képzelsz te magadról? Pakoltam, tettem, vettem, és jól is kerestem.
 Hogy megint börtön lett a vége? Úgy látszik ez a sorsa a jó embereknek. Lassan azt kell gondolnom hogy kint vannak a szélhámosok, a naplopók, a genszterek. Hogy mennyi jó és tehetséges fickó van odabent, azt el sem tudja maga képzelni, de ahogy látom, nem is akarja. Tudja mit csinálnának az olyanokkal mint a magafajta? Császármorzsát kispofám. Nem sokáig lenne meg odabent. Sokan vannak, persze hogy, hajjaj, akik ártatlanul ülnek, akiknek családja van, de hát miért lennének pont erre tekintettel, ha másra sem azok. De én nem nyeltem drótot, jól viseltem magam. Olvastam, gyúrtam, erősítettem magam, mert miért hagyja el magát az ember? Nem vagyok én elveszett egy klambó.
 Mikor szabadultam, mikor kijöttem kiköltöztem a város szélére, a térkép szélére ahogy apámék mondták, akiké a víkendház volt. Gondoltam itt nem leszek szem előtt, itt nem fogok zavarni senki, ne haragudjon de hogy nem baszom majd a csőrét senkinek sem. Mert hogy vannak haragosaim persze, de magam sem tudom hogy miért. Persze rendeljen csak még egy kört, úgy kiszáradt a szám. És akkor már egy doboz cigit is vegyen. Öngyújtót is, ja. Miért hordanék magamnál, ha cigim sincs, maga észlényember. Ja hogy miért ültem megint? Na ez jó kérdés. Tud maga ha akar. Egy haver megtalált megint. Igen, igen. Laci volt a neve, és akkor mi van? Talán ismeri a történetet? Talán már hallotta valakitől, vagy nem is érdekli? Akkor meg mit gúnyolódik.
Tehát: lejött, hogy most költöznek, nem tudják a bútorokat hova tenni, hogy nem férnének el-e a házban, én meg mondtam, hogy persze hozzák, és maradhatnak amíg jónak látják. Meg is fizettek. Miért ne lehetett volna nekik húsz vagy mennyi motoros fűrésze, hifitornya meg tévéje. Ja, az a plazmatikus fajta. Hú de jól lehetett azon meccseket nézni, aranyapám. Azt mondta később ez a Laci, hogy áll az építkezés, mert hogy pénz szűkében van, szerezzek hát vevőket a cuccaira, ahogy ő mondta. Én meg hoztam a klienseket, akik vitték mint a pinty a nem tudom hány wattos, meg átmérőjű cuccokat. Egyszer persze rákérdeztem hogy mégis honnan vannak a tévék meg az egyebek, de azt mondta jobb ha ebbe nem ütöm bele a kampós orromat, és én nem is ütöttem.
 Orgazdaságért kaptam pár évet, amennyit gyilkosok sem kapnak, aztán Pestre kerültem egy ismerős panziójába mint portás. Voltak ott lányok, akik megkértek erre és arra, és ha egy-egy vendég fizetés nélkül távozott, jobb belátásra bírtam, mondván hogy ez így nem lesz jó faszikám. Kitartottság lett az ítélet.
 Aztán kidobó lettem, miután megint ültem, már a jó isten sem tudja hány hónapot. Kölcsön adtam sokaknak, de nem kamatra, erről szó sincs. Ha kért mondjuk valami szerencsétlen tízezret, akkor jobb esetben másnap tizenöttel kellett jelentkeznie, mert különben.
Voltam a szüleimnél is, akiknél senkit, jobban. Mert hogy érző ember vagyok. Anyám erőszakoskodott, hogy csináljunk már egy közös családi képet, mert hogy olyan kevés van, ha egyáltalán. Az én családomban elhiheti, hogy is hívják, na de mindegy is, tehát hogy nálunk egy megveszekedett bűnöző hajlamú sem volt. Voltak persze balhék, stiklik, de csak én ültem, és hogy ennyit, de ha az a kőműves nem szívózik, ha nem hozza ki belőlem az ördögöt, a rosszat, ha nem lök a bűn útjára, minden másképp alakul, és nem ülök börtönben. Ártatlanul. Majdnem ártatlanul, mert édesanyám is tudja hogy jó ember vagyok. Majdnem jó ember. Ezt az is megmondhatja majd, aki elolvassa ezt az izét. Riportot? Ja, akkor aztat. De meg ne írja hogy ki vagyok. Egyébként Gyula. Ha tudni akarja. És szomjas.





Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében