Úgy tűnik, Călin Peter Netzer eddigi – három nagyjátékfilmből és néhány rövidből álló – életművének egyik legfontosabb témája a szülő és gyerek kapcsolata, és érdekes módon mindhárom film inkább a szülő szemszögére összpontosít. A 2003-as Maria (ami az ún. román újhullám indulásának környékén készült ugyan, de viszonylag kevés újhullámos vonással rendelkezik) címszereplője egy hétgyerekes (!) anya, aki a kilencvenes évek „átmeneti” korszakának kárvallottja: a privatizálás miatt munkanélkülivé és alkoholistává lett férj eltűnése után prostituáltnak áll be, hogy eltartsa népes családját – annak ellenére, hogy jó pénzért megválhatott volna egyik gyerekétől. A sokkal „újhullámosabb”, 2009-es Érdemrend (Medalia de onoare) apa-fiú kapcsolata már sokkal izgalmasabb: az öreg tömbházlakó, Ion I. Ion (Victor Rebengiuc) évek óta nem váltott szót a fiával, mert annak idején, az „átkosban” feljelentette őt a szekunál. A fiú ennek ellenére meg tudott szökni Kanadába, ahol új karriert és új családot alapított, de még mindig neheztel apjára, aki viszont becsületének maradék morzsáiba kapaszkodva várja haza tékozló fiát.

Az idei Berlinálé-fődíjas A gyerek fekvése (Poziţia copilului) még tovább megy: a filmnek igazából csak egyetlen cselekményszála van, amely Corneliára (Luminiţa Gheorghiu) koncentrál, aki sikeres építész ugyan, de elsősorban anya. Ezt a mindennél fontosabb anyaszerepet kell hanyagolnia egy jó ideje, amióta fia, Barbu (Bogdan Dumitrache) már férfi lett (legalábbis papíron), komoly kapcsolata van egy nővel, akivel együtt is laknak. Nem csoda hát, hogy Cornelia szinte kapva kap az alkalmon, amikor fiát újból kiszolgáltatottnak, megóvandó gyereknek érzi: a felelőtlen Barbu elüt egy kisgyereket drága autójával, amiért súlyos börtönbüntetés várhat rá. Az anyuka elindul kipuhatolni a román igazságszolgáltatás kiskapuit, hogy valamit tegyen a fia érdekében, de többször is ellenállásba ütközik, legmeglepőbb módon épp a fia részéről, aki – egyszer-egyszer úgy tűnik – maga szeretné elintézni a problémákat, hogy végre felnőhessen, viszont lassan kiderül róla, hogy pontosan mennyire is érett be a túlzott anyai gondoskodás gyümölcse: nyámnyila, pipogya ember, aki fél szembenézni tettével, csapkodása, káromkodása nem rejt igazi férfiasságot, felnőttséget, felelősséget. Csak ugat, de nem harap.

A szép az a rendező és az állandó újhullámos forgatókönyvíró, Răzvan Rădulescu által jegyzett forgatókönyvben, hogy igen keveset ítélkezik, illetve hogy mennyire el tud játszani azokkal a konvenciókkal, amelyek segítségével a néző szokott ítélkezni. Egyfajta húzd meg-ereszd meg játékot játszanak a befogadói szimpátia szintjeivel. A főszereplők alapvetően ugyanis nem rossz emberek. Az anya sem rossz ember: anyai szeretetből cselekszik, minden gondolatát ez hatja át. A legősibb szülői ösztönöknek engedelmeskedik, amikor ödipális „úrhatnámságával” újra és újra rátelepszik fia életére. A fiú sem rossz ember: nagyon szeretne immár férfi lenni, még a gyereknemzéssel is megpróbálkozik (legalábbis szóbeli kinyilvánítás szintjén), és talán az is látszik rajta, hogy őszintén sajnálja tettét, nem menekül el a helyszínről. Persze, ez mind nem elég, mert „jót s jól” – mondja a költő, s a filmben, irodalomban, színházban ezerszer eljátszott moralizáló játék már-már unalmas is lenne, ha egyrészt nem lenne aktuális társadalmi mondanivalója, másrészt nem támogatná ilyen zseniális színészi játék.

„Egyrészt” az alapkonfliktus kapcsán egy nagyon ügyesen árnyalt képet kapunk a mai román társadalomról, konkrétan és elvontabban is. Konkrétan, mivel megjelenik benne a mindennapos korrupció, csúszópénzezés, intrikázás. Cornelia, ahol csak lehet, megpróbálja kijátszani a „rendszert”. Megpróbál jóban lenni a rendőrökkel, lefizetni a szemtanút – egy másik sofőrt, akit Barbu éppen megpróbált megelőzni a baleset pillanatában (nagyszerű társadalmi látlelet ez is, azé a pasasé, aki még azért sem lassítana, bármi is történik, hiszen ő „mindvégig törvényes sebességgel haladt”), sőt a vérvételt végző orvosi rendelőben is próbál „smekkerkedni”. És átvitt értelemben is, hiszen Cornelia és Barbu viszonya a még most is regnáló régi román rend és a – nemcsak filmes, hanem politikai és bármilyen – „újhullám” beteges kapcsolatának lekicsinyített, de tűéles mása is. A közéletből eltűnni nem akaró, még mindig mindenbe beleszóló öregekről is szól, illetve azok fiairól-lányairól, akik még mindig a régi „csokojok” fanariotizmusának termékei, anélkül képtelenek mozogni, s bármennyire is próbálnak önállósulni, nem tudnak „tiszta” demokráciát működtetni. A Poziţia copilului a megvalósulatlan rendszerváltás filmje is.

„Másrészt” pedig ez a Luminiţa Ghe-orghiu filmje is, legalább annyira, mint a rendezőé vagy az íróké. Nem ez az első újhullámos filmje (még a Lăzărescu úr halálából emlékezhetünk rá, ahol a mentőst alakította, s a Mariában is fontos szerepe volt), de ez a legfontosabb, mondhatni eddigi karrierjének ékköve. A film teljesen az ő vállain nyugszik, szinte nincsen snitt nélküle, a felháborodottságtól az aggódáson keresztül az elszántságig az érzelmek teljes skálája átrohan az arcán a film szinte két órája alatt, hogy aztán a filmvégi érzelmi csúcspontba sűrűsödjön össze. Cornelia, Barbu és Carmen, a Barbu barátnője jó keresztény módjára elmennek a gyászoló családhoz: bocsánatot kérni, osztozni a gyászban. Barbu gerinctelen módon az autóban marad, míg az anyuka szembenéz a halott gyerek szüleivel, akik egyszerű, falusi emberek. És Cornelia sorolni kezdi fia jó vonásait, könnyeivel küszködve győzködi a szintén könnyeivel küszködő másik anyát – vagy talán saját magát… Ez az abszurdot súroló, elkeseredett anya–anya párbeszéd (de inkább monológ) az egyetlen igazi Aranymedve-díjas momentuma a filmnek, viszont tényleg frenetikus – és nagyszerűen, egy csúcspont kellős közepén képes félbeszakítani azt, hogy a nézőt nyugtalan lelkiállapotban hagyja, amíg saját anyjára gondolva kitámolyog a feliratok alatt a moziból.

Netzer három film alatt tette meg az utat az „újhullámosság” felé – a kezdeti, túlságosan is kiművelt kameramozgásokkal operáló melodráma felől érkezett meg oda, amit Puiu, Mungiu, Porumboiu és társai elkezdtek: az imbolygó kamerás, hiperrealista, színész uralta filmhez. És nagyon jól tette, a Poziţia copilului nemcsak a román film nemzetközi sikerét erősíti tovább, hanem végre itthon is tarol: a mozipénztáraknál is képes volt rekordot dönteni.

A gyerek fekvése (Poziţia copilu-lui), színes román film, 116 perc, 2013. Rendező: Călin Peter Netzer. Forgatókönyvíró: Răzvan Rădulescu, Călin Peter Netzer. Operatőr: Andrei Butică. Vágó: Dana Bunescu. Szereplők: Luminiţa Gheorghiu, Bogdan Dumitrache, Florin Zamfirescu, Ilinca Goia, Vlad Ivanov, Adrian Titieni.