(A megvallás)

Idő: 1974. február. Az áttelepülő Páskándi Géza megérkezik Budapestre. Úti poggyászában három verskötet, az abszurdoidjaival új hangot megütő két novelláskötet, egy drámakötet és néhány nagy sikerű dráma, köztük a Vendégség (1970), és a Tornyot választok (1972).  

A magyar Állambiztonsági Szolgálat már az áttelepülése szándékának hírül vételétől, 1973 áprilisától számon tartotta (Szőnyei Tibor: Titkos írás. Állambiztonsági szolgálat 1956-1990. Noran Kiadó, Bp. 2012. 2. kötet 696.), s a Kiss Ferenc és köre (a „subások”) megfigyelésével megbízott ügynökök ettől kezdve szorgalmasan tudósítottak minden mozgásáról, írói és közszereplői minőségében egyaránt.  

Romániában Ceauşescu akkor még az 1971 nyarán meghirdetett „mini kulturális forradalom” megalapozásán fáradozott. Magyarországon, a határokon kívüli magyar kisebbségekkel kapcsolatosan tovább folyt az a halogató politika, amelynek hármas jellemzője: a „magyar nacionalizmus” feléledésétől való félelem, buzgó igyekvés arra, hogy az MSZMP minden áron megfeleljen „a nemzetközi munkásmozgalom” (valójában a szovjet párt) elvárásainak és kínos figyelem „a román elvtársak érzékenységére”. (Földes György: Magyarország, Románia és a nemzeti kérdés, 1956-1989. Napvilág Kiadó, Bp. 2007.)

Az Erdélyből érkező Páskándi Géza véleménye, írói rangja és friss, közvetlen tényismerete révén értékes új szereplőnek tűnt, mind a Hatalom, mind a határon túli magyarság sorsát akkor már nyíltan felvállaló magyarországi értelmiség szemében. Eddigi írói pályáján ebben a kérdésben nem voltak nyílt állásfoglalásai, de ötvenhatos múltja, új beszédmódja nemzeti elkötelezettségét is kétségtelenné tette. Hogy az irodalompolitikailag lényegesen más közegben ennek az elkötelezettségnek közvetlenül is hangot adhat, azt nem csak elvárták tőle, de ő maga is tudta-érezte.

*

Első írása, amellyel erre az elvárásra válaszolt, A nemzeti kérdés metafizikája címmel 1974–75-ben a kecskeméti Forrásban jelent meg, több folytatásban (kötetben: A szabadság színeváltozásai. Magvető Kiadó, Bp. 1984. Gyorsuló Idő sorozat). 

Még a mai olvasó is fennakad rajta, de a kortársakat is zavarta ennek az írásnak a gondos beágyazottsága a kor marxista ideológiába. Ő maga említi majdnem húsz évvel később, „szemére vetették: bizony nem várták volna épp egy ötvenhatos bebörtönzöttől, hogy ’megdicséri’ a szovjet nemzetiségi politikát” (Transzilván távlatok. In: Méltó túlélés. Levelek, esszék, társadalompolitikai tanulmányok, interjúk. 1978-1995. Hamvas Intézet, Bp. 2001. 110.) Ennek a későbbi, kiadatlanul maradt esszének, az 1989-es Transzilván távlatok-nak az első részében különben részletesen foglalkozik azzal, hogy az író miképpen kényszerül rá az „áldásos aesopusi nyelv”-re, s hogy ez milyen lehetőséget nyújt számára, hogy mondandóját saját közönségéhez minden hatalmi tiltás és korlát ellenére elmondhassa. „… engem – írja többek között – a nemzetiségi együttélés arra intett és okított, hogy a rendszereket és nációkat csakis a saját nyelvükön, sajátos jelrendszerükön belül és alapján kell és lehet – hivatkozással – ígéreteikre vagy akár csupán méltányossági kötelezettségeikre figyelmeztetni…” (uo. Kiemelések az alábbiakban végig az eredetiben.) És egy másik összefüggésben, tréfába burkolva: „… nemcsak a hetvenes években értek hasonló támadások, hanem az ötvenes esztendőkben is. Erdélyben akkor valaki szóban és írásban azzal vádolt, hogy a marxista idézeteket úgy használom, mint az egyszeri vak ember a lámpást: nem azért, hogy általa én lássak, hanem hogy a lábamról is le ne verjenek.” (I. m. 113.) 

A nemzeti kérdés metafizikája inkább elméleti alapvetés, és nem annyira valamiféle „tudósítás” a romániai magyarság akkori állapotáról.  Alapigazságokkal, tételekkel szembesíti a Rendszert, amelyeknek igazságtartalma – épp az érvelés marxista aládúcolása miatt – annak számára cáfolhatatlan. Először áttekinti a „nemzet” fogalmának marxi-lenini, sőt sztálini meghatározásait, s csak ezután elemzi a „nyelvi nemzet”, az „etnikai nemzet” és a „történelmi nemzet” – sőt a család fontosságáról szólva, a „pszichológiai nemzet” fogalmát, és ezek jelentőségét külön-külön és egymással való összefüggéseikben.  Innen jut el a kisebbség, a szórvány megmaradásának és túlélésének három feltételéhez, amelyek szerinte: a „kifejlődött nemzettudat, nemzetiségtudat, ezen belül a nyelvi-kulturális összetartozás-tudat”, „a nemzetiségen belüli biológiai körforgást” biztosító számarány és a „saját értelmiség irányi igény”, amely értelmiség – teszi hozzá, „a kulturális asszimiláció és disszimiláció egyensúlyát jól tudja tartani” (I. m. 59-60.) Egyébként nem csak író-mivoltából, de valós helyzetelemzéséből is következik, hogy bármiféle asszimilációs törekvéssel szemben a nyelvi-kulturális tényezőt tartja a „végső rezisztens”-nek (I. m. 58.) „… az emberiség egyik legnagyobb alkotói forrása – szögezi le – maga a nemzet, a nyelviségek, a kultúrák sokfélesége, változatossága”, majd pedig hozzáfűzi: „Az anyanyelv védelme is természetvédelem. A szellem természetének védelme.” (I. m. 53. és 72.)

Ma újraolvasva, a sorok közül kiérezhető, hogy a szerző most „tapogatja le” azt a közeget, amelybe került, a számára új Hatalom teherbíró képességét, a szókimondás határait.

A „letapogatás” egyébként kölcsönös: az Állambiztonsági Szolgálat ügynökei szorgalmasan küldik róla jelentéseiket. Szeretnének adatokat szerezni „nacionalista, szovjetellenes megnyilvánulásairól”, „túlzott magyarkodásáról” is, de amint kiderül, egyelőre sikertelenül (Szőnyei: I. m. 2. kötet 697-698.) 

*

Idő: 1978. október 12-26. Szigorúan bizalmas levél az MSZMP Politikai Bizottságához. Szövege csak Páskándi halála után került nyilvánosságra (Méltó túlélés. Levelek, esszék, társadalompolitikai tanulmányok. 1978-1995. Hamvas Intézet, Bp. 2001. Összeállította, válogatta és az előszót írta Páskándiné Sebők Anna. 17-27.) Nem csupán témája, de érvrendszere révén is kötődik az előbbi Forrás-tanulmányhoz – érthetően, hiszen az MSZMP meghatározó politikai köreihez szól. Itt azonban az ideológiai vonatkozású érvelés mellett már helyet kap a romániai kisebbségi helyzetről való tájékoztatás tényanyaga is. 

Az apropója sem érdektelen – és bizonyos szempontból fontos is: a levél egyik rétegét szolgáltató közléseket az akkoriban Budapesten járt Fazekas János, a Román Kommunista Párt KB-titkára bízta reá, s az ő szóbeli üzenetét kell közvetítenie, és neki kell továbbítania Fazekas megbízásából a romániai magyarság helyzetére vonatkozó néhány írásos dokumentumot is.  Ő pedig hozzáfűzi egy-egy kérdéshez a saját véleményét, helyzetértékelését is, tükrözve azt a (negatív irányú) változást, ami a közben eltelt négy év alatt a romániai magyarság sorsát illetően végbement. 

A kiegészítések közül az első a magyar nyelvű oktatásban bekövetkezett negatív fordulathoz kapcsolódik. Páskándi utal a magyar elemi oktatást ellehetetlenítő legújabb román oktatásügyi rendelkezésekre (amelyekkel szigorúan meghatározott gyermek-létszámhoz kötötték a magyar osztályok indítását, miközben egy-két gyermek esetében is kötelezővé tették román tannyelvű elemi osztály létesítését); szól az anyanyelvű szakoktatás további szűkítéséről, „az ottani [romániai] iskolapolitika prakticizmusba, bürokráciába burkolt ravasz nacionalizmusá”-ról, figyelmeztetve, hogy ezek az intézkedések különösen veszélyesek a „vegyes ajkú és a szórványvidékeken”, ahol az anyanyelvű iskolai oktatás likvidálását jelentik. Egyébként – folytatja Páskándi Géza – Romániában a Párt, „iparosítás és egyéb címszó alatt ékeléses politikát folytat”, aminek célja egyfelől az összefüggő magyar népesség fellazítása, másfelől – az újonnan létesített ipari intézményekbe „importált” vezető réteg segítségével – „a jólétért való harcba burkolt, természetesnek álcázott, de mélységesen erőszakos” asszimiláció.

Ennek egy másik megnyilvánulása, amelyre Páskándi Géza felhívja a magyar pártvezetők figyelmét, Fazekasnak a „kétnyelvűség”-re vonatkozó felvetéséhez kapcsolódik. Ismételten kifejti: mennyire fontos az, hogy „a kisebbség a maga kultúráját megőrzésre érdemesnek tartsa”. „Ha a kisebbségnek van jól képzett, a fejlődéssel lépést tartó, tehetséges értelmisége – írja –, ha nem kényszerül vegyes házasságra, mert a fajfenntartás körforgása egészséges, tehát tud párt választani az övéi közül anélkül, hogy degenerált utódai születnének, és végül, nem utolsósorban, ha mind szellemileg, mind anyagilag vannak társadalmilag szigorúan biztosított, alkotmányos lehetőségei (anyanyelvű egyháza, oktatása, érdekszövetségek, stb.) – a kisebbség életképes, és etnikailag, kulturálisan önfenntartó lesz és nem önfelszámoló. Ilyenkor csak az erőszakos vagy a burkoltan erőszakos asszimiláció kezdheti ki…” S hozzá teszi: „Igen fontos, hogy a kisebbségi kultúra egészségesen ’konzervatív’ s egyidejűleg egészségesen nyílt legyen a fejlődés hatásaira.” Majd a nemzetiséghez való ragaszkodás vagy a feladás nyugati példáit is említve, megismétli: „… a kulturális tényező az a végső rezisztens, amiben a nemzetiség tovább él. Ezt röviden nyelviségnek hívjuk: értve ez alatt az anyanyelvet, de sokkal inkább a táncot, zenét, a szájhagyomány révén terjedő dolgokat (mesék, stb.). Az összetartozás jelrendszerét.” 

Fazekas János – amint a levélből kiderül – üzenetében szólt „saját rossz közérzetéről” is, s elismerően „a nemzetiségi kérdés jugoszláviai megoldásáról”. Ez utóbbi az apropó arra, hogy Páskándi Géza kitérjen a többség felelősségére. „Az egyenrangúként való elfogadás – mondottam –, akár a vásár is:  kettőn áll. Valaki akarjon egyenrangú lenni és a másik akarjon egyenrangúvá tenni.” És hozzá teszi, mintegy burkoltan számon kérve az MSZMP tétlenségét: „… meg vagyok győződve arról, e kérdést – legalábbis szűkebb körben – álszemérem nélkül kell felvetni. A magyar társadalmat vezető politika van olyan erős és őszinte, hogy e kérdéseket nem tekinti ’álproblémáknak’.” 

A levélben a Romániai Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsainak két szabályzatához fűzi a legterjedelmesebb megjegyzést. Figyelmeztet arra, mennyire „kirakat-intézmények” ezek a testületek, hiszen tevékenységüket – a szabályzat betűje szerint is – minden vonatkozásban a Román Kommunista Párt határozza meg, ami nem jelent mást, mint hogy „az említett vezetők [az RKP vezetése] szocialista nemzetiségi tudatuk feladását kérik tőlük [a nemzetiségi tanácsok élére állítottaktól], egyelőre csupán a struktúrák mögé bújva, később azonban egyre nyíltabban”.  Majd kitér arra, ami a román fél állandó replikája: a nemzetiségi kérdés „belügyként” való kezelésére. Levelének ebben a részében nem annyira a közismert tény újra felemlegetése fontos, hanem az, hogy ezen a ponton már nyíltan bírálja az MSZMP legfelső pártvezetését, amely a nemzetközi munkásmozgalom „érdekeire” hivatkozva próbálja igazolni (még önmaga előtt is) a határokon kívüli magyarság ügyében tanúsított tétlenségét: „… az a politikai feszültség – figyelmeztet –, amelyet bizonyos román politikusok élesztgetnek és igyekeznek fenntartani, rossz hatással van a magyar nép építő lendületére, pszichéjére is. És itt válik az ő külügyük a mi belügyünkké, és a mi belügyünk – végül is – az egész szocialista tábor külügyévé is. És így válik az, ami román belügy, a magyar külügy fontos részévé.” Néhány sorral alább pedig: „… amíg közeli ’közös dolgainkat’ nem rendezzük – legalábbis nagyjából megnyugtatóan –, addig ettől az internacionalizmus hatékonysága szenved”. 

Burkoltan ugyan, de szemére veti Páskándi Géza a az MSZMP legfelső vezetésének azt is, hogy hiányzik nála  „a partner mindenre kiterjedő ismerete”. „Lehetek én egészen remekül képzett politikus is – írja –, ha csupán egy ponton ismerem partneremet, könnyen úgy járhatok, mint az a zseniális kártyajátékos, akit sokszor egy közepes hamiskártyás is ki tud fosztani. ’Nem kell vele leülni egy asztalhoz’ – ezt joggal mondhatja bárki. Csakhogy a hamiskártyás lényege éppen az, hogy nem tudjuk róla, hogy hamiskártyás.” Végül a többség oldaláról nézve is felveti a nemzetiségi kérdést: „Ám vajon a román népnek jó ez? Egyáltalán nem. A feszültséget ő is érzi. Ahelyett, hogy alkotó energiáit saját sorsa, létezése állandó javítására fordítaná, kénytelen egyébre pazarolni. ’Nem lehet szabad az a nép…’ – az idézetet mindannyian folytatni tudjuk. Nyilván: ez a marxi mondás ma egyáltalán nem népszerű a román politikusok némelyike előtt. Mint ahogy még nagyon sok más szintén nem.” 

*

Az imént ismertetett és az alább következő dokumentumok között hat év telik el. Ebben az időszakban aktivizálódik a határokon kívüli magyarság gondjait nyíltan felvállaló magyar népi-nemzeti tábor, ekkoriban kerülnek nyilvánosságra vezető romániai magyar értelmiségiek közvetlenül tiltakozó állásfoglalásai (az 1977-es Jelentés Erdélyből, Király Károlynak és Takács Lajosnak a legfelső pártfórumokhoz intézett levelei), ekkor jelenik meg az Ellenpontok, és új szereplőként belép a képbe a nyugati magyar emigráció, amelynek segítségével a kisebbségi magyarság kérdése az emberi jogok kérdéskörének nemzetközi mezőnyében is hangot kap.

Román részről közben egyre agresszívebb a nyílt reagálás: az Illyés Gyula Válasz Herdernek és Adynak című cikkére írott, minősíthetetelen hangú román „válasz”, majd Ion Lăncrănjan könyve, a Cuvânt despre Transilvania (magyar fordítása: Szónoklat Erdélyről. Bp. 1990.), amely itthon is széles körű tiltakozást vált ki a romániai magyarság vezető értelmisége részéről; „adminisztratív” intézkedések születnek az Erdélybe látogató magyar „invázió” megfékezésére (a hírhedt szállástörvény, a külföldiekkel való bármilyen kapcsolatra vonatkozó jelentéstétel kötelezettsége, a külföldieknek szóló benzinkorlátorás).  És közben intenzíven folyik egy exkluzív és agresszív román nemzettudat kialakítása, a Ceauşescu-házaspár személyi kultuszának kiépítése, másfelől a romániai magyarság bármilyen önkifejezési kísérletének szigorú ellőrzés alá vonása, visszaszorítása, megtorlása. 

Erre a helyzetre a magyar pártvezetés továbbra is tétován reagál. „Az MSZMP vezetése – állapítja meg Földes György – a nyolcvanas évek elején nem volt felkészülve sem kül-, sem belpolitikailag egy ffenzív ‚nemzeti’ stratégia kidolgozására és végrehajtására.”  (I. m. 298.) „Hiába jelentett egyre több nehézséget a nemzetiségi kérdés, jelentek meg újabb szereplők ebben a térben, a magyar politikai vezetés nem gondolta úgy, hogy saját mozgástere tágulna az érezhetővé vált erdélyi ellenállásnak, a magyar emigráció aktivizálódásának, a nyugati szellemi élet figyelmének és a román politika egyre rosszabb [nemzetközi] megítélésének köszönhetően. Kádár és a pártvezetés túl problematikusnak ítélte a változtatást a nemzetpolitika tartalmán, amelyet a határon túli magyarság nemzetbe történő beemelése jelentett volna. Túlságosan nagy volt számára a nemzeti sérelmek képviseletének politikai kockázata.” (I. m. 301-302.)

*

A következő írás ismét egy Magánlevél az MSZMP Központi Bizottságához. Kelte: 1985. október 10. (Közölve: Méltó megvallás. 93-102.) 

Ennek az írásnak a hangneme és argumentációja már lényegesen eltér a hét évvel korábbiakétól, s kitágul a problémaköre is: Páskándi bírálatának központi gondolata itt az, amit ő „a világháborús bűntudat egyenlőtlen elosztásá”-nak nevez. Tiltakozik az ellen, hogy „… a Hitlerrel hosszú ideig szövetséges népek némelyike az egész világháborúban betöltött súlyos szerepéhez képest pehelykönnyű és igen rövid átállása alapján ugyanolyan rangú győztesként kezdett viselkedni, mint mondjuk a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia.” Más részről nyíltan szóvá teszi a magyar pártvezetésnek a határokon túli magyarság sorsával kapcsolatos sunyító magatartását: „… nem tehetünk úgy – írja –, mintha csak a ciprusi görögöknek volna törökkérdésük, csak a törököknek volna bolgárkérdésük, ám nekünk semmiféle nemzeti kérdésünk nincsen. Illetve, ha van, az teljesen magánügyünk, amelyet ’szomszédsági alapon’ oldunk meg.” Majd így folytatja: „Kétségtelen, én is a jó szomszédság abszolút híve vagyok. Ám úgy gondolom, s történelmi gyakorlat bizonyítja: ’kettőn áll a vásár’. Amíg a nemzeti kérdésben nem kaphatunk a legszigorúbb mértékkel is alapvető garanciákat, … addig a szóban forgó országban, országokban a magyar (és más) nemzeti kisebbség sorsa semmi jót nem ígérhet.” Alább pedig: „Ahogyan nehéz az atomháború veszélyének feszültségében élni, és joggal akarjuk a világbékét, ugyanígy dőreség volna azt képzelni, hogy a béke és nyugalom a lélekben megteremthető csupán a direkt háborús veszély megszüntetésével, de közben a kisebbségek sorsa alakulhat akárhogy, ez már nem zavarja többé nyugalmunkat.” „… a kisebbségek különböző formái, problémái – figyelmeztet – mindig casus bellit jelenthetnek. Így a békeharc és a nemzeti kisebbségek sorskérdéseinek kedvező megoldása elválaszthatatlanul összefüggenek.”

*

A még hátra lévő rövid időszak (1984-1989) eseményei közben egyre inkább azt jelezték, hogy végképp lejárt az ideje annak a stratégiának, amelyet a magyar-román államközi viszonyban az MSZMP követett. Ceauşescu a taktikázást gyöngeségnek tekintette, s háborítatlanul lépett a nyílt és agresszív homogenizálás útjára. Közben azonban nyilvánvalóvá lett a kommunista rendszer fenntarthatatlansága, s látótávolba került egy új világrend, amelyben – a gorbacsovi kísérlet ellenére – annak összeomlásával is számolni lehetett.  Ez határozza meg Páskándi Géza következő – itt utolsóként bemutatásra kerülő, 1989 augusztus-szeptemberében keletkezett – írásának kérdésfelvetéseit is.

A Transzilván távlatok (Naplójegyzetek erdélyi bolyongóknak) először szintén a Méltó túlélés című, 2001-es kötetben jelent meg (110-121). Lényeges újdonság, hogy Páskándi Géza ebben az egész kisebbségi kérdést már a második világháború befejeztével kialakított status quo-nak az összefüggésében veti fel. Kiinduló pontja, hogy a „békecsináló” nagyhatalmak az 1945-46-os Párizs-környéki békékkel – Trianon után másodszor – ahelyett, hogy különböző államtestek tartós szövetségét hozták volna létre, olyan helyzetet teremtettek, amelybe bizonyos nemzetrészeket akaratukon kívül kényszerítettek bele. Ámde – írja tovább: „Hasztalan rendelték alá az ideológiát, a pártpolitikát, sőt még a hivatalos egyházi politikát is ennek az egyezményes status quo-őrzésnek… Épp a jelenlegi helyzet bizonyítja: a népek nem felejtik el, mi meddig történt szabad akaratukból, és honnan kezdődött a kényszerítés hatalma.” Emlékeztet arra, hogy a párizsi békeszerződéseket nem csak a Kelet, hanem a Nyugat nagyhatalmai is aláírták, s bár a felelősség azért, ami azután következett, nem egyforma, „… ez – írja – még sem jogosít fel senkit arra, hogy a történelmi Hófehérke, a História Világszínpad örök naivájának szerepét eljátssza előttünk”.  Majd hozzáteszi: „Farizeusság, hogy olyanok bíráljanak, akik a posztsztálinizmust is elősegítő status quo pregnáns vagy hallgatólagos képviselői voltak.”

De szerinte a kisebbségek kérdésének van egy másik dimenziója is: az tudniillik, hogy a status quo-őrzéssel szorosan összefügg a dogmatizmus, az antidemokratizmus, a sztálinista szellem és struktúra továbbélése. „A fasisztoid-bolsevik formációkat – írja – éppen a status quo-őrzés tartósítja, és a status quo-változás el is tüntetné őket. Realitás, hogy eme államokban a nemzetiségi kérdés katasztrofálisabb állapotban van, mint valaha.” Itt érkezik el aztán a megoldás kereséséhez, s miután sorra veszi a különböző elképzeléseket (Duna-állam, a kossuthi konföderáció, az úgynevezett ’spiritualizált határok’ -kínálta megoldás), eljut egy „közös európai háztartás” távlatának felvillantásához. De ebben az esetben is elsődlegesnek tartja azt, hogy az érintett országokban demokratikus berendezkedés jöjjön létre. „A nemzeteknek – szögezi le – előbb egymás között kell demokratikus egyenlőséget teremteniük, hogy majd a közösség, amibe lépnek, szintén egyenlők szövetségévé váljék. Nagy történelmi adósságokkal, hendikeppel nem alkothatunk közös európai ’háztartást’ a gazdag és épen maradt nemzetekkel. A fordított útra nincs garancia, vagyis arra, hogy előbb legyen közös Európa, amely aztán megoldja a nemzetiségi kérdést.”  

Négy írást emeltünk ki Páskándi Géza 1974-1989-es publicisztikájából, végigkövetendő azt, hogy miképpen felelt meg a mottónak idézett, maga-támasztotta elvárásnak. Ezeken túl még számos cikk, interjú (nyugati lapokban is), írószövetségi és Országos Béketanácsi felszólalás vár számbavételre és átfogó feldolgozásra. Úgy gondolom azonban, ennyi is elég ahhoz, hogy érzékelhessük: számos megállapítását napjainkra – nem egyszer negatíve – igazolta az idő. De azt is, hogy ezek, negyedszázaddal a kommunista világrend és a román nemzeti-kommunista diktatúra összeomlása után változatlanul időszerűek, a világ pedig sajnos azóta sem lépett előre ebben a nyilvánvalóan nem csak magyar, hanem össz-európai, sőt világdimenziójú kérdésben