Az európai civilizáció nagy kőskatulyákba pakolt racionalizált polgára, amikor este bekapcsolja a városi áramot rádiójába s ablakát, ajtaját bezárva, kényelmes karosszékében, az esti lap a térdén, elszundikál a szórakoztató zene mellett, az európai sajtó agyontechnizált polgára álmában sem gondol arra, hogy közvetlenül mellette százezrek és százezrek élnek még ma, akik nem veszik ki részüket az európai civilizáció áldásaiból s nem veszik igénybe a modern technika csodálatos vívmányait. Mikor esti lapjában a rövid hírt olvassa, hogy megnyílt Stuttgartban a Csavargók világkongresszusa, ha egyáltalán gondol valamit, akkor arra fog gondolni, hogy arra még sohse gondolt, hogy ilyen is lehet. [...] S ha csak egy kicsit őszinte magához, bevallja azt is, hogy legalább ma este, irigyli a csavargókat, akik Stuttgartban világkongreszszusoznak. Nem a kongresszusért, hanem a csavargásért.
Igen, ezek a dologtalan, lusta csavargók, ezek a hivatásos munkakerülők meg mernek valamit tenni, amit mi nem merünk, pedig szeretnénk: mernek engedni egy vágynak, ami benne él mindnyájunkban, mernek nomádok lenni a mai túlcivilizált, túltechnizált társadalomban, mernek tettel tiltakozni a mai élet mesterséges rafináltsága ellen. A csavargó a társadalom visszaütése, egy csökevény. Jó, ez mind igaz. Mégis: ez a csökevény olyan valamiről beszél, amit elvesztettünk s amit fáj elveszteni. A közelséget a természethez. A csavargó élet nem megoldása egy problémának, egy igazi és természetes vágy meg nem felelő formában való megnyilatkozása csak. De amit takar, az igazi, jogosult vágyakozás bennünk: a saját kúltúrakincseit őrző ember kivágyakozása mesterséges életformái közül, a nyakára nőtt termelés alól, a gép mind szorosabban ölelő karjaiból, az életracionalizálás, a technizálás lélekirtó nyomása alól.
A csavargó persze nem találja meg ennek a vágynak igazi kielégítési útját. A csavargó visszaütés a múltra, a csavargó individualista, aki egyénileg veszi fel a harcot a mai világ ellen s csak önmagáért. A csavargó csak negatív jelenség, csak tiltakozás a meglévő rend ellen, de nem egy új, jobb rend építeni akarása. Csavargó az, aki nem bírja ki a mai kultúrélet mesterséges korlátait, a szabadság hőse a rosszul organizált munkával szemben. [...] A csavargó az, aki nem hisz a jövőben, aki nem bízik abban, hogy a világot jobban is fel lehet építeni, individualista pesszimista, Diogenész egyenes leszármazottja, képiesen: a mai társadalom önmagával való meghasonlásának szomorú terméke.
S ezért ellentmondásokkal teli. Már ez a kongresszus is Stuttgartban. Mit várnak az országút szabad individualistái a tömörüléstől? Szociális eszközökkel akarják kiharcolni antiszociális céljaikat? Úgy látszik az élet dialektikája ilyen ellentmondásba hajtja őket, mert hiszen két év óta szervezetük is van: a Brüderschaft der Vagabunden. Kiadóhivataluk is van: Verlag der Vagabunden, amely könyveket ad ki s egy újságot, egy „szaklapot” a csavargó érdekek védelmére. Der Kunde a neve s a célja, „hogy a gyáva, gerinctelen csavargót gondolkozásra késztesse, tudatosan kirántsa a polgári életből, amelyben oly mélyen merül, forradalmárrá, harcossá nevelje, segítségére legyen önmagában a polgárt legyőzni”.
Persze az öntudat kevés csavargóban van meg: járhatja évek hosszú sora óta az országútját, mégis kispolgár marad, teli a rendes polgár nyárspolgári vágyaival. Ezek a szükségcsavargók s azok, akik nem tudják, hogy miért csavarognak. Az „eszme” csak kevésben él tisztán. Egyik így festi meg a csavargó képét a „Kunde”-ban:
„Csavargó az, aki nem vet és nem arat. Alapjában véve ártalmatlan lény, de alkalomadtán gonosszá is lehet. Ha újdonsült, először jön országútra, akkor a neve „äffchen!” Elvégzi tanulóéveit s 25. életéve után „Kunde” lesz belőle. S a negyvenedik évvel éri el az u. n. „Speckjäger”-kort. Ilyenkor már rendesen szakálla van, iszik és tubákol. Sok fedél védence s nem egy előljáróság réme. S ha eléri a 60. évet, többnyire „Monarch”-á lép elő. S ha végleg megöregszik s megőszül, bekerül egy menedékhelyre, ahol kipihenheti földi fáradságait és nélkülözéseit”.
A jobb és szebb élet e tragikus dilettánsai Stuttgartban szociálpolitikai vívmányokat követelnek: panaszkodnak a hivatalos és jótékonysági intézmények ellen, amelyek velük foglalkoznak, nincsenek megelégedve a menhelyekkel, saját külön csavargóotthonokat követelnek. Intézményesíteni akarják szabadságukat ők is, az egyesületüknek elnöke is van, Gregor Gog, a „csavargókirály” s a lapjuknak szerkesztője, aki gondosan felel a szerkesztői üzenetekben. Igy alkalmazkodnak ők is a civilizációhoz, amely ellen tiltakoznak, amelyben élni nem akarnak, ők a „kívülállók”, az „egyedüljárók” a végtelen országát végállomást ismerni nem akaró csavargói.
Korunk, 1929, szeptember
