Nem tudott leállni a fogamzásgátló tabletták szedésével, évek óta nem volt férfival, de azóta, hogy Sanyika elment, naponta rituálisan gyűlölte arra a pár pillanatra, amíg leszaladt torkán a kis hormonkészítmény, várta, hogy felhívja és találkozzanak, a férfiakkal általában gondolati síkon intézett el mindent, mert jelenlétükben nem tudott beszélni, némán és vágyakozva ült velük szemben, szótlanul és a csendek mellett a szeretkezésekben talált önmagára, amikor végre a férfiak is megértették ki nem mondott szavait, barátai és ismerősei mindig csodálkoztak, hogyan tudja évekig fenntartani kapcsolatait külföldi férfiakkal, hisz egyetlen idegen nyelvet sem beszélt. Neki mindegy volt, anyanyelvén is csak szeretkezett. Várta, hogy Sanyika felhívja és hitt a fogamzásgátlás erejében, hogy a pirulák segítségével igenis visszahódíthatja a színészt, aki a kulisszákból kilépve a Kanadából saját kezűleg importált hotdogos kocsija mögött állt és virslivel tömte az arra járókat, bár ezt csak elképzelte, mert mire megérkezett a kanadai étkezőkocsi, ő már csak várta, hogy Sanyika egyszer csak felhívja, nem látta árulni sosem, de azt megértette, hogy ebbe az életszerű kiflibe ő nem fér bele, kedves színházainak parfümillata örökre összekeveredett a virsligőzzel, a kapcsolatuk nyomán egy hátizsákot cipelt hátralevő éveiben, amit azonnal megrendelt mihelyt hazaértek a hegyi túráról, azt tervezték, hogy életük minden szabad percét 2000 méter fölött töltik majd, sőt, egy idő után végleg fel is költöznek, és hagyják, hogy ez a lassított felvétel rögzüljön emlékezetükben, és ő most, a várakozás megfeszített éveiben jött rá, hogy valójában régi önmagából él, semmi új nem érinti mélyen, régi szerelmeivel az agyában vezeti hormonháztartását, rosszul, rendetlenül, beosztások, spórolások nélkül, a valóságot az utcaajtón kizárva, az utcaajtón, amelyet évek óta nem lehet kulcsra zárni, belülről egy téglával és egy rúddal rögzíti, amikor elmegy otthonról csak behúzza maga mögött, tőle nincs mit ellopni és sorsa afelé hajlik, hogy senki ne lépje át a küszöbét, még egy betörő sem. Amikor otthon van, csak azért zárkózik be, hogy a félelmet ő is beszippanthassa, hogy megborzongjon, ha felugat a kutya. Repülőn szokta ezt játszani, elképzeli, hogy zuhanni kezdenek, kitör a pánik, vajon ő mit csinálna, sikítana-e, megragadná-e a mellette ülő kezét vagy kizárólag arra koncentrálna, hogy leperegjen előtte az élete. Az élete, amelyben férfinevek váltakoznak az évszakok helyett, meleg, esős, szeles, fagyos nevek, szentek és ünnepeltek, élete naptárában piros betűsek és szabadok. Nem sokkal harmincadik születésnapja előtt tudta meg, hogy két féle férfi létezik. Kisfaszú és nagyfaszú. És egyféle nő, az, aki keresi élete nagyfaszúját. Ezt egy férfiismerőse említette, aki akkori ismeretei és megérzése alapján nem lehet tudni, hogy melyik kategóriába tartozott. Mert, függetlenül a méreteitől, senkiről sem lehet tudni, hogy melyik kategóriába tartozik. Ezért adatik meg, hogy a nők folyamatosan kételkedjenek és ez a kétségbeesett sehova sem tartozás viszi előre nőiességüket, von köréjük átlátszó magányt és készteti arra a férfiakat, hogy örökös keresgélésüknek megpróbáljanak véget vetni. Ám amikor megérzik, hogy az aranymetszésű átlagfarkúak sorába kerülnek, újabb magányköpéssel a nő felé, távoznak. Engedik kirúgni magukat, szakítanak, könyörögnek, és nem hívnak többé vagy, ami a legrosszabb, nem gondolnak rá a mustár és kecsöp trágár spriccében. Tudta, hogy nem véletlen a virsli, sem a tömés, a mustár, a kifli, az egész hotdog úgy ahogy van, szerelmi életük felmelegített áruba bocsátása, a színész élvezettel gondol rá, arra, hogy éhségét csak az ő virslije csillapíthatná, és neki nem kell más, csak hogy a színész jelentkezzen. Ezt minden nap elképzeli. Mi lenne, ha mégis felhívná? Ezért szedi a fogamzásgátlókat, mert beszélgetésük nyomán megtermékenyülne.
