Barátaim, akik antiszociálisak vagytok,
és nem valljátok magatokat annak,
vagy annak valljátok magatokat,
de közben tudjátok, hogy
mindegy is, hogy minek,
mert minek is definiálni,
elmondani egy szóval minek is,
azt, hogy hogyan viszonyultok,
vagy hogy éppen hogyan nem és mihez is,
barátaim, akik antiszociálisak vagytok,
úgy érzem, megcsallak titeket,
csalfa vagyok, csapodár és kurva,
amikor például egy asztaltársaságnál
sztoriimmal mulattatok másokat,
vagy ami még rosszabb: újabb verseimmel,
vagy simán csak viccelődök,
röhögtetek csajokat, és
párjaikat is kényszerű mosolyra fakasztom,
szójátékokat tűzdelek mások mondataiba
(azok a legrosszabbak, a szójátékok),
barátaim, akik antiszociálisak vagytok,
hogyan kérjek bocsánatot mindezért,
amikor tudom, hogy holnap is ez lesz,
sőt talán már ma este is ez lesz, és
lehet, hogy a végén még ezt
a verset is elmondom,
közkívánatra persze, mint
a legújabb versemet,
húzódozni fogok kicsit,
hogy nem, mert ez nem olyan,
aztán mégis belemegyek persze,
undor fog majd el úgy a közepe felé,
és azt fogom gondolni, hogy bárcsak
meg tudnám azt csinálni, hogy
felállok és lelépek,
távozom szimplán a mondatom közepén,
de végülis végigmondom,
szétnézek az arcokon,
vagy az is lehet, hogy nem is, hogy
tényleg meg tudom csinálni,
felállok és lelépek,
és akkor az mire jó,
imidzsépítés lesz az is,
hiú jelenetezés
(ráadásul sikeres),
pedig annyit kéne csupán,
valahogy megmutatni, hogy
közétek tartozom én is,
vagyis annak tudom én is,
én is, magam, igazából,
annak tudom én is magam,
tudhatom-e annak magam,
egy vagyok-e közületek,
ugye egy,
ugye egy,
ugye egy,
barátaim,
akik antiszociálisak vagytok.