Hétköznap
Reggeleimet még ismerem, mint téged,
mintha velük is megosztanánk az ágyat,
mintha minden reggel a gyermekünk lenne,
aki félálomban a hálónkba réved,
és odavackolja magát kettőnk közé.
Nem szoktunk reggelizni, csak gyors fogmosás,
és túl hamar eloszlik a kávéillat,
és csendes családi nyugtató rohanás,
és egy csók, mely odaillett és megillet.
Hétköznap. Innen a lét kificamodik,
ismeretlen terep, magamban, nélküled.
Minden elviselhetetlenül érdekes,
színes lufik robbannak, ahol nem várom,
tortadobók, bohócok vicsorognak rám
hazáig, hol te laksz, meg én, meg az álom.
Ünnep. Szürke, esős, és ritkán látogat.
Nap, melynek minden percét előre tudom.
Kitart a kávé is, mellettem könyvkupac,
Valahol a házban valamit elmatatsz
te is, órákig nem látlak, nem hiányzol,
nem féltelek, mert nincs közel, és nincs távol.
Fárasztó bilokáció
Tudjátok, van egy másik életem is,
de az annyira nagyon más –
hangya-nyüzsgő párhuzamos,
egyszerre-valóság, nem holmi látomás.
Vagyok itt is, ott is, egy időben,
és nincsen csak egy tudatom hozzá.
Fölösleges csoda, fárasztó bilokáció,
szublimálni mindhiába próbálom pátosszá.
Kétszer annyi van egyetlen pillanatban,
meddőn hasítja ez egyetlen tudatot,
hogy valóm itt halottját gyászolja
midőn kocsmában röhögve mulat ott.
Kérded, csavargóherceg, honnan a múzsa,
gúnyolódsz könyvszagú napjaimon,
pedig tapad ajkamhoz bőven kurvák rúzsa,
s a másik életemből ezt versben áthozom.
Blues
Beteg vagyok. Ez meghatároz.
Ez vagyok én.
Nincsem közöm a láthatárhoz,
a beszéd küszöbén
átesem.
A doktort felkerestem.
Azt mondta: a folyamat visszafordíthatatlan.
Én vagyok a testem,
a többi a betűvel töltött paplan.
A legfőbb tünet:
újra kell tanulnom élni minden reggel
és csendben maradni
szitkokkal tömött szájüreggel
(és ha nem megy a net –
hát isten lesz, ki a facebookon betaggel).
Nyári merénylet
Cigarettacsikkeket verítékezem, hamuzóba
halmozom a szuszt.
Imádkozom: mindennapi keresztünket
add meg nekünk ma
Palatáblára karcolom, egyik nap Euridikét,
másik nap Orpheuszt
És bemagolom, hogy az árnyékszék csak szétfeszített
eskükápolna.
A reggeli kávé mellett csak nagyon lassan ébredek fel
Lassan bontja ki bennem hússzagú zaccos virágát
a hipochondria
Kiműti Szent Mihály üszkös álmaimat tüzeskard-lézerével
Megtanulom mosogatás közben hogyan kell
az edénynek kongnia.
Most az érdekel, miként lehetne az óperenciás
tengernél nyaralni
Ahol naptej mellett elfelejtett könyveket árulnak
a standokon
A sört a patak vizébe hűteni, ajándékhalat sütni,
vizet falni, tüzet nyalni
Ott, ahol a kupecek feketekávét, levest és érvet mérnek
a strandokon.
Holnap a záport fogom szeretni, holnapután meg
a csendes esőt
Felidézem majd a régi nyarak görbepiros ízét
kikapart dinnyehéj fölött
Aszalt szilva helyett ronda rovart nassolok,
sápadt bura körül repdesőt
Pedig hogy örült már szegény, hogy a szomszéd színből
a denevér elköltözött
Kőpadlújú tornácon merengek, hogy kórtörténetem
nem lesz történelem
Őszre szerzetescellát kell keresnem, a konyha jó lesz,
azt hiszem
Én sápadt szerecsen leszek, a konyha pedig
pürévé széjjeltört lételem
Szembogaram bezárul, más kincsem nem marad,
csak kék színű íriszem.
