Nem őszinte a panasz – mondják egyes operások –, hogy Kolozsváron túl sok az olasz nyelvű operaelőadás, most már nemcsak a magyar, hanem a román operában is, a konzervatóriumban is, s ha lesznek alternatív operaegyüttesek, akkor még a műkedvelőknél, az „ecetgyárban” és az „Insolventiában” is… Nem őszinte, nyafogják, mert aki nem ismeri az opera szövegét, az akkor sem érti mindenütt, ha magyarul éneklik; másrészt, most egyre ritkább, hogy ne lenne kivetített felirat – ez sem művészietlen eljárás, mondják, hiszen a Némafilm is élt ezzel! – Sokaknak csak ürügy az egész, hogy ne járjanak operába, mert akkor se jöttek, amikor még nemcsak az operetteket, de még az olasz operákat is magyarul… ömlesztettük, igen!

A legutolsó megjegyzés is csak részben igaz: valóban van egy réteg – s lehet, hogy több köztük az egyetemi tanár, irodalmár és köznevelő, mint a fodrásznő –, amely szerint csak a sznobok járnak operába, mert ugye micsoda ostobaság énekelve beszélgetni! S aki csak akkor jelenik meg az opera termében, ha felfújt mellkassal „hitet kell tenni” a mi sajátosságainak értéke mellett, vagy szent orrhangon orr-gonálni mi magunk itt és mostságáról, esetleg kitüntetéseket inkasszálni. Igaz, igaz, de azért csak volt – s kis részben még mindig van – magyar operaközönség, amely az utóbbi majdnemhogy kétszáz évben eljárt operaelőadásokra, valaha még statisztikák is jelengettek meg róla (például tudom, hogy a kolozsvári Thália három tagozatának – dráma, opera, operett – az 1939–40. évadban több, mint 330 000 nézője volt)! Arra is emlékszem, hogy amikor pl. az 1940-es évek végén a kolozsvári román opera le-lejött Marosvásárhelyre egy-egy Pillangókisasszonnyal vagy Toscával, a kultúrpalota nagyterme éppen olyan zsúfolt volt, s jórészben magyar közönséggel, mint a negyvenes évek elején, amikor a kolozsvári Nemzeti az Énekesmadárral vendégszerepelt, s a zenekari kíséretet orgonán játszották! És a későbbi évekből még arra is emlékezhetünk, hogy pl. a temesvári Román Operának egy időben nemcsak magyar igazgatója, de részint magyar közönsége is volt stb. stb. – és „erre fel”: nyugodtan elmondhatjuk, ha úgy tűnik, hogy Kolozsváron és egyáltalán Erdélyben nincs magyar opera-közönség, hogy azért nincs, mert módszeresen leépítették és gyérítik ma is; éppúgy, ahogy kiirtották a kolozsvári magyar „népszínházi” közönséget – de ezt vitassa meg a Bulgakov, a Bretter, az Insomnia, az Ille és a Bille…

Ami a némafilmre való hivatkozást illeti – eltekintve attól, hogy ott a felira-tok nem a mennyezet peremén, folyamatosan jelennek meg, hanem a képmező közepén, s időnként, pár pillanatig – ebben a hivatkozók jól tévednek: valóban van rokonság a némafilmek és az operaelőadások színészi kifejezésmódja között. Mert ez, amilyen modern, éppolyan ősi módszere a színészetnek, illetve, előzményének, az alakoskodásnak. 

Valamikor, jó néhány évtizede, amikor a nyugati dramaturgia nagy alakjai még kortársként, vagy kortársközelségben, és nem sokszor ledarált utánjátszásban voltak jelen a magyar színpado-kon is – Anouilh, Brecht, Gide, Camus, O’Neil, Arthur Miller, és a többiek is mind, Kolozsváron is játszották többek közt Thornton Wilder korszaknyitó művét, A mi kis városunk címűt, Szabó József rendezésében. Annyi idő után is, nemcsak a sok-sok esernyő, gyertya, nemcsak a színésznő milyenvoltszőkesége sajdul emlékezetünkbe, hanem e dráma nagy újító fogása, a narrátor; vagyis a mesélő, a kommentátor; a nézőt mintegy karonfogva kalauzoló színpadi főhadsegéd, Senkálszky Endre örökre feledhetetlen megoldásában! Ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kinn s benn egeret, mondja a költő; mégis, létezik egy színésztípus, amelyik képes rá: egyidejűleg benn van a játék erőmezejének illúziós fénytörésében, ugyanakkor teljesen „civilben”, de a többiek auráját nem zavarva, diskurál a nézővel („ki”)… Utoljára a pesti Vígszínházban láttam ilyesmit, egy kitűnő színész, az öreg rókák fajtájából, egészen a színpad legelejéig s majdnem a ripacsság határáig elmerészkedve, a nézőkkel bizalmaskodva, nem is lejátszotta, hanem ledumálta a főszereplőket, a közönség nagy gyönyörűségére. Ám, ismétlem, amilyen „modern”, ugyanolyan ősi ez a műfogás, csak hol így, hol úgy nevezik.

Például Bornemissza Péter Magyar Elektrájában – a „magyar” itt mindössze annyit tesz, hogy magyar nyelvű! – a Kórus: egy vénasszony, és bizony „narrátoroskodik”, mint ahogy annyi régi drámában még maga a főszereplő is, jellemzi, magyarázza önmagát, még be is jelenti, hogy éppen mit művel, akárcsak a legprimitívebb tévékrimiben! Szóval, szerintem az volna a stílusos megoldás, a nyaktörő mennyezetszéli feliratozás helyett, ha olyankor, amikor bármiféle okból – kis pénzecskéért, vagy meghívásokra várva, vagy viszonzás, kapcsolatok, „kölcsönös szívességek” reményében stb. mégiscsak olaszul köll énekelni, állítsanak be egy narrátort… de ne úgy, mint egyes leckeelőadásokon, fel-felolvasva, hanem úgy, mint a falubeli okos leányt; játszodják meg nem is, benn is legyen és kinn is. Hiszen végül is a jelmez, a díszlet, a kórus, a tánckar, amikor nem azért jön a színre, hogy a rendező kitombolja velük, rajtuk, általuk képzelőereje szegényességét, a narráció funkcióját is részben ellátja: értelmez, összefüggésbe helyez! És a narrátor – akár jelmezbe is öltözve, adott pillanatban előjönne, intene a karmesternek, halkítson, ő pedig a hangerősítőbe duruzsolná: óh, néző, ha oly szaglásod lenne, mint egy tigrisnek, most éreznéd, háromféle illatfelhő is kavarog az eléd táruló látvány fölött, a fáradtság, a félelem és a téboly olfaktív viharfelhői. Mivel azonban sem a gnú, sem a szőke sakál szimatával nem rendelkezel: összpontosíts a zenekarra! Íme a fagottok kurrogása, a nagybőgők súlyos cammogása a bevonuló hadcsapat fáradtságának szagát jelzi, a vonósok ideges staccatói (?) az út szélén szorongó városlakók félelmét, a harsonák hisztérikus fel-felröhögése pedig, az oboák sikongásaitól fűszerezve, a közeledő főhősnő közeledő delliriumáé: hallgassák csak! És a zenekar teljes hangerővel tombol már, a katonák helyben menetelnek, a lakosság a színfalak mögé integet, vagy a magasba mered, és berohan a primadonna, gyönyörű parókáját tépdesve.

Utána a narrátor még idézhet valamit Németh Antal Színészeti Lexikonából, ahonnét ajánlom az alakoskodás címszó felolvasását, és egyáltalán, tessék már végre olvasni valamit!

Az sem volna rossz, ha a Rigoletto egyik áriájára hivatkozva az egész szöveget lalla-lallázva adnák elő! Akkor még a Jogvédők sem köthetnének bele abba, hogy Föl torreádor, öld meg Abikát!