Utoljára a Helikon szerkesztőségében találkoztunk. Ha jól emlékszem, Váradról jött haza, kényelmesen ült az egyik kopott fotelben, súlyos betegségéről beszélt, az operációról, amin átesett. Szakszerű tárgyilagossággal magyarázta az életmentő műtét kivitelezését, mintha nem is vele történt volna. Majd a színházról, a színházi emberekről mesélt: olyan nyíltan és őszintén, ahogy már csupán a kívülállók beszélnek, akiknek nincs „színházi” vesztenivalójuk. Együtt mentünk egy darabig, örült nekem, a beszélgetőpartnernek, a volt színházi kollégának, tudta, nagyon egyformán gondolkozunk életről, művészetről, szeretett volna beszélni, sokat szeretett volna közölni, mint a nagy tudású, vagy mint a magányos emberek. De el kellett válnunk, mindkettőnket vártak az intéznivalók, a hétköznapok apró és jelentéktelen feladata. Kezet fogtunk: „majd legközelebb” mondta, mondtam és elköszöntünk egymástól. Többet nem találkoztunk.

Most, hogy ráemlékezem, próbálom emlékfoszlányokból felidézni alakját. Egy kép kísért: a Sánta angyalok utcáját próbálta a színház az 1971-72-es évadban, én, mint fiatal színész éppen a színpadon voltam, egyik jelenetre készültünk, Szabó József, aki egy nehéz műtét után lábadozott, szenvedélyesen magyarázott valamit. Falfehér arccal, ijesztően lefogyva, de az igazi alkotó szenvedélyességével készült a Bálint Tibor-regény dramatizált változatának színpadra állítására. És a nézőtér sötétjéből egyszer csak megjelent Saszet Géza, kezében egy fehéren világító, de teleírt lapot lobogtatva – valamelyik jelenet legutolsó dramatizált változatát hozta, amit vagy ő, vagy Kötő József – esetleg közösen – képzeltek színpadra. ...és a színház könyvtárában a sok órás beszélgetések... Fellapozom a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont a Róla megemlékező résznél: „1952-től lektor... az 1956-os magyarországi forradalmat követő megtorlások során eltávolították az egyetemről. (...) alkalmi munkát vállalt: „bujtatott” segédmunkás, majd 1961-től díszletmunkás, ügyelő, könyvtáros, végül dramaturg a kolozsvári Állami Magyar Színházban.” Sokat dolgozik: írásait közli a Cimbora, Dolgozó Nő, Utunk, Korunk stb. Bizonyság c. verskötetéről elismeréssel ír Szilágyi Domokos (1972-ben a Román Írószövetség Díjával kitüntetett kötet). Gyűjteményes kötetekben jelennek meg munkái, műfordít. A szerelem bolondságai c. színművét az 1985-86-os évadban játsza a színház 1992-ben a Krúdy Alapítvány díjában részesül. Szeretett horgászni. Na nem csupán úgy, ahogy mi, néhány színész (Bence Feri, Nagy Dezső, Schaaser Richárd, jómagam, akiknek ha kedve és ideje úgy hozta, kimentünk ötletszerűen a folyópartra, aztán vagy sikerült, vagy nem halat fogni), hanem „tudományosan”. Gézának volt egy halnaptára, (vagy mi), amiből ki lehetett tudni, holdállásból, időjárásmibenlétéből, a csillagok pislákolásából és egyebekből, hogy mikor „húz a hal“. Egyik nap félrehívott és megkérdezett: – Holnap szabadnap. Nem viszel ki a Marosra horgászni? A naptár szerint holnap sok halat foghatunk... Természetesen a benzint... Ugyan hagyd – mondtam – megyek örömmel. Azon kevés színész közé tartoztam, akinek akkoriban volt gépkocsija, (nyertem egy CEC kötvénnyel), örömmel készültem Gézával és barátnőjével a másnapi kirándulásra. Géza tudta a helyet a Maroson, ahol biztos fogásra lehet számítani. Akkoriban minden horgász két bottal halászhatott: mi, ahogy megérkeztünk, bedobtuk nagy halra a csalit, rögzítettük állványra az egyik botot és a másikkal pecáztunk. Az első bedobás, a „nagy halra“ valahogy nem sikerült, a horog feltehetőleg beakadt egy gyökérbe, rángattuk egy keveset, majd a botot letettük a fűre. „Este majd kiszedjük,“ mondta Géza. Minek szaporítsam a szót... egész nap nem fogtunk semmit. Még csak kapás sem volt. Semmi. Mondanom sem kell, én egy idő után egyre intenzívebben érdeklődtem a felől a bizonyos halnaptár felől, de Géza, becsületére legyen mondva, minden kudarcunk ellenére hősiesen védte a tudományos horgászatot. Végül este be kellett látnunk, hogy maximum a naptárt sütjük ki, egyéb vacsorára nem számítunk. Csomagolni kezdtünk. – A botot, amit beakasztottunk, ne felejtsük – mondta és óvatosan bearaszolt a sűrűbe. Néhány perc kínlódás után kiemelte a zsineget is, aminek végén egy szép nagy hal rángatózott. Áhítattal néztük a zsákmányt. Valamelyikünk megszólalt: – Végre egy hal, aki betartja a holdtöltét és olvassa a naptárt. Sokáig emlegettük azt a horgászatot... Rég volt. Mint azok a színházi évek, mint azok a telt-házak, mint azok a valamikori nagy remények, nagy várakozások... vagyis rég volt, mint a fiatalságunk. Ha képzőművész lennék és azt a feladatot kapnám, hogy egy és csakis egy képben fessem meg mindazt, amit Saszet Gézáról tudok, érzek, amiben minden közös munkatársi emlékem benne van, gondolkodás nélkül a már említett és halálhíre után gyakran kísértő jelenetet festeném egy hatalmas vászonra, amit arany, de inkább fekete keretbe foglalnék: ahogy Géza az üres, sötét nézőtér középső folyósólyán jön előre, kezében egy papírt lobogtatva, nem fenyegetően, nem panaszosan, hanem tárgyilagosan és olyan nyugalommal, ahogy csak az igazságot lehet, mit sem remélve és várva, felmutatni... de azon a lapon ezúttal nem a Sánta angyalok utcája szereplői kelnének színpadi életre, hanem egy nemzedék, a háború utáni erdélyi magyar nemzedék leírhatatlan és összeírhatatlan névsora szerepelne, névtelenek és neves emberek, köztük egy színpadi munkás, díszlettologató. Aki bölcs mosollyal rakott arrébb egy színpadi széket, ha a Sors úgy hozta, vagy pedig könyvet írt, verset költött, mert végül is olyan mindegy, pillanatnyilag mit kell tenni: könyvet írni, vagy könyvet kiadni a könyvtárból... Az ember valódi értékét úgyis valami egészen más határozza meg, semmi esetre sem a percnyi ideológia, a politikai erkölcskódex pártérdekekre épült paragrafushalmaza. És Géza ezt nagyon jól tudta. Szelíd-bölcs, gyakran fölényes mosolya nem szerep volt – sem álarc. Hanem lelkéből jövő válasz egy zavaros történelmi helyzet napi furcsaságaira, megalázó helyzetteremtéseire. És ki tudja, hátha egyszer sor kerül majd arra a bizonyos rég tervezett beszélgetésre odaát, ahonnan utazó... már tért vissza. Igaz, nagyon rég, de akkor is, visszajött, hogy meggyőzze a kételkedőket. Az utóbbi években gyakran kérdeztük egymástól, írók, idősebb színházi emberek és a valamikori színházat jól ismerők, apropó: Saszet Géza, mi van vele? Merre él? Ki tud róla valamit? De érdemben egyikünk sem tudott válaszolni. Aztán múlt az idő, jött a rövid értesítés: elhunyt Nagyváradon Saszet Géza. Élt 85 évet. Akik szerettük és becsültük, nem felejtjük el. Amíg élünk. Utána pedig?... Nyugodj békében, Géza.