Manapság, amikor Kárpát-medence-szerte mintegy tíztucatnyi (vagy annál is több) firma foglalkozik magyar nyelvű könyvek kiadásával – pontosabban azok tömkelegének megjelentetésével –, jólesik a potenciális olvasónak azt látni, hogy vannak még, bár elvétve, olyan kiadók, amelyek megadják a módját egy-egy könyv ízléses megjelentetésének. Kétségkívül ezek közé tartozik az Erdélyi Híradó Kiadó, amely immár hosszú évek óta bizonyít e területen: nem ad ki olyan könyvet, amely külcsínileg ne érné el a potenciális inger- és igényküszöböt. Szépek a könyveik borítói, minőségi papírra nyomtat(tat)ják a belívet, megtalálják a megfelelő betűtípust és -méretet mindenféle könyvhöz. Ezért is szerencsés, hogy többéves kiadói bolyongás-csavargás után az editúra-lézengő ritter-writer, Bréda Ferenc különböző kísérletezések után visszatért e kiadóhoz. Ahol együtt lett minden, ami kell: kemény kötésű, erős gerincű, határozott vonalú, látványesztétikailag kifogásolhatatlan – könyv.

Bréda Ferenc könyveinek (ez alatt ebben az írásban csakis szépirodalmi munkáit értem) a címe legtöbbször nem igazán ad semmiféle támpontot a könyv cselekményéhez, helyszíneihez – egyáltalán a tartalmához: például a Tűzpróba, Az elszállt szitakötő, az Antracit cím tulajdonképpen bármit takarhat. Nem úgy legfrissebb prózakötetének a címe. Ettől bizony izgalomba jön a tapogatódzó potenciális. Igaz, a cím három szavából az egyik a névelő – de persze nem ennek tulajdonul az izgató hatás. Hanem a másik kettőnek, melyek külön-külön is akkora jelentés-töltést hordanak, hogy, ha nem kezeljük óvatosan, együtt talán szét is robbannak. Mint ebben a konstrukcióban: Angyal a Monostoron.    

A Monostor, ha valaki nem ismerné (mert nem része a „tuggyuk-mi” nem-is-olyan-titkos testvériségnek, vagy legalábbis nem lakott néhány évig Kolozsvárott): Közép-Európa legnagyobb lakótelepe, ahol a regény Főhős-Narrátora is lakozik másik százhúszezer ember társaságában. S ahol, ha lehet hinni Farkas Wellmann Éva költeményének, bizony „ötszáz euró egy emberélet”. Bár ez utóbbit a legtöbben (magam is) firtatnák, tény, hogy a Monostor név bír annyi negatív jelentéstartalommal, hogy az angyallal (legyen az ark- vagy őrangyal, kerub avagy puttó) egy címbe házasítva már-már könyvborító-görbítő feszültségeket keltsen – a cím gigászi, kvázi-apokaliptikus fordulatokat ígér a potenciálisnak, akinek a fátum az útjába sodorta e könyvet. S ekkor, bizony, a benne ébresztett erők hatására a potenciális nem tehet mást, mint hogy effektívvé avanzsál: olvasni kezdi a szöveget. Melyben, s itt a baj eleje, nem fog a cím által sejtetetthez fogható mértékű és léptékű akcióval találkozni. Vannak ugyan konfliktusok és fordulatok a textusban, de egyrészt a szereplők mérsékelt formátuma miatt, másrészt pedig a szöveg elevált nyelvezetéből s a befogadásához jelentős mitológiai-filozófiai-brédológiai ismereteket megkívánó mivoltából fakadóan könnyen megeshet, hogy gigászi helyett csak groteszk (vö. grotesque, barlanglakói színvonalú), apokaliptikus helyett pedig csupán narkoleptikus hatást gyakorol a regény az effektívre.

Gyanúm és reményem szerint a szerző a fenti borzalmas körmondataimban vázolt tényállással nem vitatkozna. Hiszen régóta „tuggyuk-mi”, hogy Bréda Ferenc nem a popular art képviselője, nem köti a teóriát a karóhoz, hogy márpedig a regény legyen olyan, mint egy regény. Inkább ne legyen olyan – emlékeztessen egy regényre (költeményre, esszére) a szöveg, de ne legyen olyan. Hanem… Valószínűleg ez az egyik oka annak, hogy jó érzéssel és jó megérzéssel a szerző pont ekkora, ekkorácska szöveget tett le a kiadó asztalára. Egy ekkora művet, ha nem is együltében, de igazából nem túl sok idő alatt végigcsemegézhet az effektív. A regény(ke) 80 oldal, amiből a szöveg maga 70 oldal, 7 fejezetre bontva (Bréda Ferenc könyveinél mindig érdemes figyelni a számokra, érdekes szerkesztési elvekre lehet bukkanni). A hét fejezet egy-egy különálló történetet mesél el, amelyeket a Főszereplő-Narrátor személye fog össze. Emellett egy ideig úgy tűnhet, hogy a női szereplő is végigmegy (-lépked, -pörög) a regénykén, de később kiderül: bár ugyanazzal a névvel szerepel, valójában minden történetben más nőszemélyről van szó. E női név pedig az Ibi (és becézett változatai). Ibi ismerős Bréda Ferenc korábbi regényéből, Az elszállt szitakötőből – ott a szerző megadta a szereplők egynevűségének a kulcsát, azaz hogy a „Női Alaptípusról – vagyis a történelem előtti Vasorrú »Bábáról«, a Magna Materről s ennek legfrissebb kiadásáról, a még »Bébi«-Tündér Ilonáról – az édeni Éváról – vagyis Ibikéről –, továbbá az Örök Ölelésről és az Örök Árulásról” van szó a műben. Az Angyal a Monostoron hermeneutikai lakatzárját ugyanez a kulcs nyitja.

Aki szerette Az elszállt szitakötőt, az kedvelni fogja az Angyal a Monostoront is – aki pedig messzire hajította az előbbit, annak az utóbbit nem kell kézbe venni. Tény, hogy az Angyal… önmagában is olvasható, nincs feltétlenül szükség a korábbi regény ismeretére a teljes élményhez. Mivel ezt a szöveget nem a regény olvasása utáni értelmezési segédeszköznek szánom, hanem kedvcsinálónak, hát nem szeretném itt elmesélni a történeteket. Annyit azért leírok, hogy van a regényben olyan momentum, amikor egy minden bizonnyal diliházból szökött némber a Főszereplő lakásán, miután az ablakon számos könyvet kihajigált, az ágy alá rejtőzve Cicerót olvas… És azzal is szembesülhetünk, hogy miként lehet majd’ négy oldalon leírni azt, hogy a Főszereplő kapott egy átszállót. Izé, pofont.

Tessék tehát eltekinteni a címtől. Tessék talán valami más szókapcsolatot a borítóra képzelni, mondjuk azt, hogy Rőt antennák alatt, vagy hogy Dagadó levendulákkal – amelyeknek nincs sok értelmük, ugyanolyan piacosak, ellenben biztos nem okoznak csalódást az effektív olvasónak. Az olyféle apróságokat pedig, mint hogy géppuska-kartács nem létezik s nem is létezett, meg hogy a síró személy nem a krokodilusokat itatja, ne vegyük szívre. Hasonló kicsinységekkel ugyan ki is (szerkesztő? korrektor? felsőbb hatalmak&erők?) törődik manapság?