"a fénysugarak is csak jégszilánkok"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 10. (624.) SZÁM — MÁJUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Houellebecq paradoxona
Kötő József
Dsida és az erdélyi magyar színház identitásképének kialakulása
Dávid Gyula
Többségből a kisebbségért - Páskándi Géza a kisebbségstratégiáról négy tételben
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 14. - Isten sír
Karácsonyi Zsolt
Kilometrik újratöltve. Egy hét falun
Muszka Sándor
Versei
Dienes László
Csavargók világkongresszusa Stuttgartban
Balázs Imre József
Slamnapló
Pethő Lorand
Versei
Bréda Ferenc
TOMISZI MISZTÉRIUMOK - Tengeri Teátrum
Fekete Réka
5 évszak - Sanyika, a hotdogos. Forró csaholások.
Visky Zsolt
Barátaim, akik antiszociálisak
FISCHER BOTOND
Versei
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
(egy)nyári hóesés
LOVASSY CSEH TAMÁS
Szürke alak beszéde a híradó után
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Versei
Szőcs István
Mért, hogy egyes operarendezők…?
Jancsó Miklós
Saszet Géza (1929 – 2013)
Király Farkas
Heten, mint az Ibikék
Láng Orsolya
Én – az mindig valaki más
Lászlóffy Zsolt
„Emlékezetünk és képzeletünk” hangja
Júniusi évfordulók
 
Lászlóffy Zsolt
„Emlékezetünk és képzeletünk” hangja
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 10. (624.) SZÁM — MÁJUS 25.

Arnold Schönberg Összhangzat-tanának ama passzusa, amely az akkordba bele nem tartozó – népszerű kifejezéssel élve: akkordidegen – hangok megnevezésének badarságára vonatkozik, felhívta a figyelmet annak elodázhatatlanságára, hogy a harmónia értelmezési körének korábbi hangközkorlátait feloldják. Eszerint, a modern hangzat többé már nem korlátozható valamely hangköz (például a terc) kizárólagosságára, ezzel szemben főszerepet kap a felrakás, hiszen az újdonsült akkordok összetételén belül az egyes hangmagasságok a legkülönfélébb hangközviszonyokat produkálhatják. A kvartakkordok felrakása kapcsán – a teljes kvarthetes hangzástérben való kiterítési lehetőségeit mérlegelve – Bárdos Lajos még így tűnődik: „Ha klasszikus hármas- és négyeshangzatokat három szűk és három tág fekvésben, azaz hatféleképp kell tudni felraknunk – egy heteshangzat hat felső szólamát 720-féleképp permutálhatjuk. Megfordításaival együtt 5040 változatot jelent egyetlen tredecimhangzat! (Még jó, hogy ez seholsem tananyag…)”1
Mindamellett, hogy Bárdos akkordkutatásai alapvetően a diatónia rendszerén belül maradnak, az ebből kilépő tizenkétfokú zenében szükségszerűvé válik a vertikális struktúrák matematikai modellezése – egy olyan keret megteremtése, amely nemcsak az akkordelemek sorrendjét, de azok egymástól való konkrét hangköztávolságait is megadja. Ilyenformán, Witold Lutosławski (1913–1994) észrevételei tovább finomítják a modern hangzatról alkotott korábbi elgondolásainkat: „[A vertikális aggregáció] az a hangcsoport, amelyben egy időben megszólal, azoknak a hangoknak az összessége, amelyeket egyszerre hallunk. Nem maga a harmónia, bár igen közel áll a harmónia fogalmához. Azért nem használom ezt a kifejezést, mert túlságosan kötődik a hagyományos fogalmakhoz.”2
A 20. századi lengyel zeneszerző számára a vertikális aggregáció gyakran tizenkétfokú akkordot jelent, amint azt az Öt dalban (1956–1958) és az azt követő műveiben alkalmazza is. Lutosławski különbséget tesz a szerinte jellegében elkülönülő, könnyűszerrel felismerhető, egy, két vagy három hangköztípusból építkező, valamint a színtelen, határozottan körvonalazható egyéniséggel nem rendelkező, valamennyi hangköztípust tartalmazó tizenkétfokú akkordok között. A szeriális technikára nem jellemző, erős harmóniai kontrasztok megvalósítását az elemi jelzővel is kitüntetett előbbiek teszik lehetővé. A Bartók Béla emlékére írt Musique funèbre (1958) vagy a 13 szólóvonósra komponált Prelúdiumok és fúga (1972) című kompozícióiban Lutosławski olyan elemi tizenkétfokú akkordokat szerepeltet, amelyek mindegyike két-két hangköztípusból épül.
Megfigyelhető, hogy a rendszerint pillanatnyi zenei eseménynek számító akkordjelenségek tonalitás hiányában azt a funkciót tölthetik be, amit a szintén lengyel származású zenetudós, Zofia Lissa rögzített – igaz, más kontextusban – terminussá: „Egy egész tétel, vagy annak jelentősebb szelete egyetlen, akkordként összefogható hangzáscentrum (Klangzentrum) köré rendeződik, ilyképpen a hangzáscentrum veszi át a tonalitás bizonyos tulajdonságait.”3
A hangzáscentrum fogalma egyértelművé teszi, hogy miért halljuk összetartozónak a hangcsoport valamennyi hangját akkor is, ha azok nem egyszerre szólalnak meg, ugyanakkor megengedi, hogy az egyenletesen temperált tizenkétfokú hangrendszerben ott is kilátásba helyezzük a tizenkétfokú akkord komplex struktúráját, ahol az csak hiányosan jelenik meg. „Harmóniai értelemben az Alberti-figuráció nem más, mint egy hármashangzat. Ha pedig egy tizenkétfokú akkordot veszünk, amelyet tizenkét egyszerre megszólaló külön hangnak tekintünk, leírhatunk egy olyan szakaszt, amely e tizenkétfokú akkordhoz tartozó hangokon alapszik. A különféle szólamok igen bonyolult ritmusokat játszhatnak, és mégis csak az akkord hangjait játsszák. […] Megkomponálunk egy tizenkétfokú akkordot, amely e szakasz alapjául szolgál; a hangszerek csak az ehhez az akkordhoz tartozó hangokat játsszák. Lehet, hogy maga az akkord egyszer sem hangzik el teljes egészében – emlékezetünk és képzeletünk egészíti ki.”4
Ma egyre többen beszélnek kopernikuszi fordulatról a modern zene és a száz éve született Lutosławski kapcsán…


Jegyzetek

1Bárdos L.: Heptatonia secunda. In uő: Harminc írás. Zeneműkiadó, Budapest, 1969, 443.
2W. Lutosławski: Beszélgetések Varga Bálint Andrással. Zeneműkiadó, Budapest, 1974, 30.
3Wilheim A.: Mű és külvilág. Kijárat, Budapest, 1998, 24.
4W. Lutosławski: I. m., 39–40.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében