"hallgatni, ahogy beszél"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 11. (625.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A sündisznó
Xantus Boróka
Ami a tankönyvekből kimaradt - Interjú Nyáry Krisztiánnal
Láng Zsolt
Dobjuk már el a verset!
MÁRTON EVELIN
Képek a lélek állapotáról
Molnár Vilmos
Majmok, malacok, felhők
Szántai János
Verebekről, dimenziókról, tiluszokról
Vida Gábor
A folyók nyelve
László Noémi
Weöres Sándor metaforái nyomában
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 14. - Isten sír
KOVÁCS KRISTÓF
Versei
CSENDER LEVENTE
Prána
GYŐRFI KATA
Versei
ANDRÉ FERENC
seörös wándor
Székely Örs
Ungvárnémeti Tóth László utolsó, kézbesítetlen levele
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Veres agyag a’ batist szoknyátskán
Kinde Annamária
Versei
Papp Attila Zsolt
Mario Vargas Llosa Kolozsváron Egy világpolgár vallomásai
Szőcs István
Lélektől lélektanig
Tóth Mária
Kutyaélet, kutyamódra
Borsos J. Gyöngyi
Hogyan működik a macska?
Angi István
Monológba sorvadt párbeszéd
Hírek
 
Xantus Boróka
Ami a tankönyvekből kimaradt - Interjú Nyáry Krisztiánnal
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 11. (625.) SZÁM — JÚNIUS 10.

– Jó néhány olyan könyv jelent meg az elmúlt években – és korábban is –, amely betekintést nyújt a magyar irodalom ikonikus figuráinak magánéletébe (pl. a Szerelmes magyar írók sorozat, részben a Hatvany Lajos által szerkesztett Beszélő tájak és házak. A magyar irodalom emlékhelyei). Az Ön Így szerettek ők című könyvéhez fogható érdeklődést viszont egyik sem tudott kiváltani. Mivel magyarázható az Ön kezdeményezésének sikeressége?

– Talán mert a Facebookon indult. Nem az olvasóknak kellett maguktól rábukkanni a történetekre egy könyvesboltban, hanem elébük jött azon a felületen, ahová amúgy is benéznek reggelente. Az irodalomtörténeti polcot a boltban csak az böngészi, aki pontosan tudja, hogy erre kíváncsi. A Facebookon pedig szembe jön egy érdekes archív kép, amit a barátaink osztottak meg. Aki rákattint, az többnyire rá is szán 3-4 percet a kísérő szöveg elolvasására, és lehet, csak ekkor jön rá, hogy őt voltaképpen érdeklik az efféle históriák. Ha nem lett volna a Facebook, a könyvemet sem vásárolták volna meg ennyien. És persze ki sem adták volna. 

– A szerelmi történetek forrásai vegyesek: elsődleges forrásként az internetes kereséssel elérhető anyagokat nevezi meg, ezenkívül önéletrajzi írásokat is kivonatol, és a kötet végén elismert kutatók munkáit is feltünteti. Ez a változó minőségű forráshasználat mennyire befolyásolja a történetek hitelességét, elkerülhetők-e ilyen módon a tárgyi tévedések?

– Az interneten egyre több minden elérhető. Ma már nem kell beugrani a könyvtárba ahhoz, hogy megkeressünk egy cikket az Irodalomtörténet folyóirat 1962-es évfolyamában, mert letölthető két kattintással. De ez csak technológiai kérdés, a források maguk ugyanazok. Csak olyan történetet írok le, amelyet valaki más monográfiában vagy szakcikkben már feltárt, esetleg maga a szerző nyilvánosságra hozott, mondjuk napló, levelezés, memoár vagy interjú formájában. A közös bennük az, hogy a széles közönséghez egyik sem jutott el, megmaradtak az irodalomtudomány vastag várfalain belül. Én csak annyit teszek, hogy kitárom a várkaput, és megmutatom sokaknak, hogy az írók élete sokkal érdekesebb, mint a tankönyvi életrajzok. És persze soha nem lehetünk benne biztosak, hogy minden történet 100%-ig igaz, hiszen az ember egy magánlevélben is füllenthet, egy visszaemlékezésben is megszépítheti a valóságot, sőt, még a titkos naplójában is becsaphatja önmagát. De ez így van minden történeti forrás esetében.

– Az olyan esetekben, amikor az érintettek közül valamelyik fél még él (pl. Gyarmati Fanni), ez mennyire határozza meg az információk közzététe-lét? Beszél-e velük, illetve a leszármazottaikkal, a történetek publikálásánál szükséges-e a beleegyezésük?

– Mivel már publikált, tehát nyilvános történeteket írok le, erre nincs szükség. Ráadásul szinte soha nem írok le olyan történetet, amelynek élnek a szereplői. Gyarmati Fanni kivétel. Tartottam is tőle, hogyan fogadja majd, hogy megírtam Radnóti és Beck Judit szerelmi viszonyának történetét. Ezt a költő életrajzírója, Ferencz Győző tárta fel először, de csak egy szűk szakmai nyilvánosság értesült róla, nagyjából azok, akik monográfiákat olvasnak. Általam pedig ennél sokkal több emberhez jutott el, még újságcikkek is születtek belőle, tehát ez valóban nem volt közkeletű. Pedig nemcsak az életrajz, hanem az életmű szempontjából is fontos történet ez, hiszen Radnóti verseket írt kedveséhez, például a Harmadik eclogát, a kapcsolat lezárása után pedig gyönyörű bocsánatkérő verset írt a feleségének, az Október végi hexametereket. Fifi néninek egyébként felolvasták az írásomat. Onnan sejtem, hogy nem volt kifogása ellene, hogy az én könyvemet küldte ajándékba Juhász Ferenc költőnek. 

– Az Így szerettek ők előszavában olvashatjuk, hogy igyekszik a sematikus, sokszor a kultusznak köszönhetően torzított írói életrajzokon túllépni. Mégis van néhány elhallgatott, csak félig-meddig elmesélt szerelmi története (Móricz, Szabó Magda)...

– Az én rövid írásaimba csak egy-egy életrajzi szál fér bele, szinte minden szerzőről lehetne még sokkal többet írni. Szabó Magdánál a Szobotka-szerelem kezdetei izgattak, a későbbi dolgok leírása ezt szétfeszítette volna. Móricz szerelmi életéről pedig könyvet lehetne írni, nyilván fognak is. A naplói most jelennek meg sorban. Azokban sokkal több titok van, mint amennyit én egy rövid szövegbe belesűríthettem. (Nem is beszélve a szexről, amiről én nem írtam.) Kiderült, hogy igazi szerelemvadász volt, akinek egyszerre akár két-három nővel is volt kapcsolata. De ez is több, mint magánéleti érdekesség. A tőlük kapott leveleket, és az általa hozzájuk írtakat egyaránt irodalmi nyersanyagnak tekintette, és néha szó szerint átemelte a regényeibe. Szerintem nem hogy nem ártott Móricznak mint írónak, hogy új megvilágításba került az élete, hanem egyenesen használt. Nem dőlt le semmilyen szobor. A bölcsészkarokon éppenséggel a naplóknak köszönhetően kezdődött egy új Móricz-kultusz. 

– A vállalkozás a Facebook virtuális teréből indult, majd irodalmi szerelmeskönyvvé nőtte ki magát. A közegváltással a rövid bejegyzések hosszabb terjedelmű történetekké váltak, ugyanakkor jóval több íróról/költőről olvashattunk az online felületen. Milyen céljai voltak a könyvkiadással?

– Ugyanaz, mint a Facebook-bejegyzésekkel: a szórakoztatás. Egy könyv kicsit másféle szerkesztést kíván, és máshogy, máskor olvassuk, mint az internetes posztokat. A közönsége sem ugyanaz, bár vannak átfedések. Ma már nem a Facebook toborozza az olvasókat a könyveknek, hanem fordítva. Sokan megkapták a könyvet karácsonyra, és elkezdték követni az írásokat az interneten is. Tudok olyan 80 éves emberről, aki emiatt kezdett facebookozni.

– Gyűjteményébe olyan írókat is beválogatott, akik kevésbé ismertek a nagyközönség számára (Sárközi György, Lesznai Anna). Tudatos kánonbővítési szándék volt mögötte, vagy magánéletük érdekes mozzanatai miatt kerültek be?

– Olyan írókról írok, akik fontosak számomra, vagy legalább érdekesek. A könyvbe persze elsősorban olyan szerzőket válogattam, akik ismertebbek, mert miattuk kíváncsiak a történetekre az olvasók. De törekedtem rá, hogy néhány ma mellőzött, de izgalmas szerzőre is felhívjam a figyelmet. Hátha az életük kedvet csinál a műveikhez. Hogy a Helikonba való példát mondjak: Kemény Jánosnak annyira szép és felemelő életrajza van, hogy ezen keresztül biztos jobban rá lehet irányítani a figyelmet a műveire, vagy akár a Helikon-kör születésére, fontosságára.

– Az életrajzok mellett fikciós szövegeket is közöl: verseket, regény- és színdarabrészleteket, amelyekről azt állítja, hogy azokat egy adott helyzet, személy ihlette, bizonyos esetekben az irodalmi művek szereplőit és a valóságban élt, az író környezetéhez tartozó személyeket megfelelteti egymásnak. Úgy tűnik, mintha kizárólag az életrajzi olvasat mellett tenné le a voksát...

– Nem állítok ilyesmit. Egy jó szöveg akkor is működik, ha semmit sem tudunk a szerzőjéről. Egy versnek például sok tulajdonsága van, amelyek alapján értelmezni tudjuk. Van neki rímképlete, ritmusa, költői képei, nyelve, van egy kulturális közeg, amelyben értelmezhető – és van neki szerzője is. Ha erről nem veszünk tudomást, attól még jó vers marad, de megfosztjuk magunkat az értelmezés számos lehetőségétől. A huszonhatodik év megértéséhez például sokat hozzátesz, ha tudjuk, hogy Szabó Lőrinc az öngyilkossá lett szeretőjéhez írta. Enélkül legalábbis szegényesebb az értelmezés. Ha pedig fontos, ki a szerző, akkor miért ne tudhatnánk meg minél többet az életéről, a vers keletkezési körülményeiről is?

– A sok írófeleség, szerető, múzsa mellett kevés olyan nőről olvashatunk, akik szellemi partnerek, alkotótársak is voltak. Miért vannak ilyen kevesen?

– Alkotótárs mint olyan, általában nem nagyon van, az írás magányos mesterség. Az alkotást intellektuálisan befolyásoló szellemi partner annál több, Szendrey Júliától Móricz Holics Jankáján át Török Sophie-ig vagy Gyarmati Fanniig számos példa van rá az általam leírt történetekben is. Női szerző azonban arányaiban ma is kevés van, nyolcvan éve még kevesebb volt, százötven éve pedig szinte nem is létezett. Történelmi, szociológiai és kanonizációs oka egyaránt van ennek. Izgalmasabb lenne az irodalmunk, ha nem így lenne, de ettől még tény.

– Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon az Ön könyve nyerte el a Budai Díjat, amelyet magyartanárok szavaztak meg. Ön szerint hogyan hasznosíthatóak a Facebook-bejegyzései vagy a könyve egy középiskolai irodalomórán?

– Legfeljebb kedvcsinálóként. Egy magánéleti történet felkeltheti az érdeklődést az adott szerző iránt. A posztokra adott reakciókból, tanárok és könyvtárosok visszajelzéseiből azt látom, hogy nagyjából ez történik. Volt, akinek megtetszett, amit Tersánszkyról írtam, és életében először még aznap elolvasott egy Tersánszky-novellát. Ma már a kedvenc írója. Sőt, a dolog nálam is működik. Az életrajza, a sírig tartó szerelmi története miatt fordultam Benedek Elek felé, akit felnőtteknek író szerzőként nem ismertem. Kiderült, hogy a regényei is jók, de a publicisztikája csak Adyéhoz mérhető. Nagy ajándék, hogy rábukkantam.

– Az Így szerettek ők nagy közönségsikert aratott, de milyen visszajelzéseket kapott a szakmától: irodalomtörténészektől, kritikusoktól?

– Kétféle szakmai reakció létezik. Van, aki üdvözli az írásaim olvasásnépszerűsítő funkcióját, mások aggódnak, hogy elterelem a figyelmet a lényegről, a művekről. E kritikusaim szerint bulvárt csinálok az irodalomból, hiszen Ady és Léda izgalmas szerelmi történetének megismerésétől még senki nem kezd el Ady-verseket olvasni. Lehet, hogy van olyan olvasó, akinél ez így működik, de a visszajelzésekből pont az ellenkezőjét látom. Van kritika, amelyik azt taglalja, hogy ez itt 40 közismert történet, nincs benne semmi új. Ez részben igaz. Filológiai értelemben tényleg nincs bennük új, ám messze nem közismertek. A sztorik nagy része eddig az akadémiai irodalomtudomány művelői és fogyasztói számára volt közkeletű. Ez optimista becsléssel is legfeljebb két-háromezer ember. A többieknek pedig a kultusztól áthatott iskolai életrajzok jutottak.  

– Egy alkalommal úgy nyilatkozott, lesz még folytatása a szerelmes könyvnek. Milyen lesz a második kötet? Kortársak szerelmi történeteivel is fogunk találkozni?

– Kortársakról nem írok, a legújabb történetek is véget érnek a múlt század 70-es éveiben. A ma élők érzékenységét semmilyen módon nem akarom sérteni. A második kötetben is 19-20. századi írók és költők szerelmi történeteivel találkozhatunk majd, Csokonaitól Weöres Sándorig.

Nyáry Krisztián 
Néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, majd a 90-es évek közepén otthagyta a katedrát, azóta kommunikációs tanácsadóként dolgozik. Vezetett pr-ügynökséget és közvélemény-kutató intézetet, volt állami szervezet kommunikációs igazgatója, de a hobbija az irodalomtörténet maradt. 2012 elején barátai szórakoztatására kezdte publikálni a Facebookon magyar írók és művészek szerelmi életéről szóló képes etűdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerűségre tett szert. A barátoknak szánt bejegyzésekből mára több mint tizenötezer olvasót vonzó kulturális ismeretterjesztő sorozat lett. Ezekből a bejegyzésekből válogatott össze egy kötetre valót a Corvina kiadónál megjelent Így szerettek ők című magyar irodalmi szerelmeskönyvébe.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében