Miért nem fordított Weöres Rilkét? „A fakuló tágas űrt betöltve / égi magány húzódik a földre, / a mezőket éppen csak súrolja, / van is, nincs is: ő a tiszta «volna».” A Rongyszőnyeg 159. darabja, ugye, mennyire emlékeztet Rilke Magányára! („Die Einsamkeit ist wie ein Regen. / Sie steigt vom Meer den Abenden entgegen – stb.“) Sőt, ha a Weöres-verset tovább idézném, akár a Duinói elégiák is szóba kerülhetnének…
Weöres tudta volna Rilkét fordítani… „A szó kergeti jelentését”, mondja az egyik Aforizma. Rilke költészetének alapmozdulata külső és belső, alaktani és fogalmi, konkrét és elvont jelentés összevonása. És valamiféle fordított emphaszisz, amiben a leírás teremt leírtat. Weöresnél dettó: költői világa a világ költői formája…
Mióta Tandori Dezső új Elégia-fordításait olvastam, azóta nem szeretem a nyugatos és posztnyugatos költők fordításait. Nem szeretem a „játékos” Rilkéket. Az alliterálókat. Pláne a csilingelőket. A spekulációt. Nem értem, Nemes Nagy Ágnesnek miért kellett felugrania, hogy megpuszilja Kányádit, aki megmutatta neki Magány-fordítását, aminek első sorában ő a német esőt (Regen) magyarul is megszólaltatta: „A magány olyan, mint a régen / készülő eső, alkony ellenében…” Kényszer van abban, hogy valami bekattanjon – ha bekattan, akkor a helyén van! (De minek a helyén?) Miért akarja „megoldani” a Rilke-verset magyar fordítója? Miért igyekszik a vers képtelenségét olvasmányos képeskönyvvé retusálni? Miért versel?
Tandori úgy fordítja Rilkét, hogy felszámolja ezt az igényt. Eléri, hogy félrerakjuk meglévő értelmünket. Új Elégia-fordításait tartalmazó kötete (Rilke és angyalai. Önéletírás égiekkel. Műfordítások, rajzolások, hódolások és vallomások 1959–2009. Kortárs Kiadó, Budapest, 2009) a költészet egészére új szögből veti a fényt. A versben egyetlen szó sem a köznapi szó. Tandori szétírja a merev alakzatokat, a stabil megértést, a bekattanásokat. Nem engedi, hogy a koponya falára ragadt kép mozgassa a képzeletet. Nem engedi, hogy előzetes jelentés uraljon nyelvi rendet. Nem engedi, hogy a megértés egoizmusa minden szépséget szétkamikazézzon. A megértést semmivé teszi, pontosabban, belehelyezi a Semmibe. A Semmi értése — ez a költészet, ahogy egy elképzelt Heidegger mondatban áll.
Weöres egész költészetére érvényes az átfordulás a Nyitott felé, a zárt Forma felől. Illetve ez így még a régi, a Negyedik elégia Rónay-féle fordításában volt („a csecsemőt / megfordítjuk, hogy váltig csak a formát / lássa – nem a Nyitottat”), mert az új Tandoriban megcserélődik az alany és az irányhatározó, és nem a Forma lesz a vissza, hanem maga a Vissza a forma: „alakzat csupán a vissza legyen neki, tárt ne”. Ami a Szép Rilkénél, ugyanaz Weöresnél is: kilépés a zártból. Mert a szépség kiragad önmagunkból. Rilkénél igazából nem az Angyaltól való iszonyodás a lényeg, hanem a félelem, amely világunk határán falat húz. A félelem a mástól, a kilépéstől; „…a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete”, így Nemes Nagy, holott valójában a szépben a kezdet iszonya van! Maga a kezdet szörnyű. A kiragadás, abból, amiben vagyok. Tandori új Rilke-fordításában megváltoztatja saját korábbi nemesnagyos sorát („Mind iszonyúak az angyalok”) emígyen: „Mind iszonyú, ami angyal.”
Weöres Rongyszőnyege a verseket a versformából kivonja. Úgy tesz, akárcsak Bach Jólhangolt zongorája, amely minden hangra és félhangra megszólaltat egy-egy fúgát és prelúdiumot, ami által a hangokat kiszabadítja a hangformából. Nem véletlen a hang-párhuzam. Weöres hangtana a hamisan megélt idő helyett új időt tesz érzékelhetővé.
Nem folytatom, mert már rég túlcsordultam a leütések kétezres poharán.
De hogy a „Prózaírók Weöresről”-alcímű szerkesztői felkérést mivel tudom beteljesíteni?
Mi a próza? A hamisan kialakított idő helyett más időt teremteni.
Miért írnék olyan prózát, amely fél saját jövőjétől?
