Nem vagyok jó versolvasó. A szöveg ritkán marad meg az emlékezetemben, amely amúgy is átírja a sorokat, számtalanszor megjártam már, hogy idéztem valamit valakitől, és kiderült, hogy csak részben eredeti a szöveg, a többit én magam költöttem. De a szöveg ellenében örökre megmaradnak azok az érzések, amelyek olvasás közben tekeregtek át a lelkemen. És a dallam.

Mindig csodáltam a költőket, azt hiszem, ezzel így is maradok. Azt gondolom, hogy minden íróban ott lakik egy költő. Aki vagy túl félénk, túl erőszakos, talán suta, vagy egyenesen túl merész. Bent ül és csendben figyel. Kijönni nem mer, de aztán hosszú sorokba bonyolódva lebontja a költő képeit. Ezt hívják jobb híján prózának. Vajmi keveset tudok a versírás műhelytitkairól, egyáltalán a műhelytitkokról. De úgy gondolom, minden, amit tudásnak nevezünk, az csak mankója a tehetségnek.  A tehetségnek pedig mindenekelőtt ritmusa van, s ebből a ritmusból születhet az a dallam, amit versnek nevezünk, de a szavak zenéjének is nevezhetnénk. 

Említettem, hogy csodálom a költőket. Mondhatnám, hogy ennek számos oka van, sorolhatnám a komplikált megfejtéseket, hogy: miért? A válasz ennél egyszerűbb: egyrészt az ősember rácsodálkozása a muzsikára, ez munkál bennem. Aztán lenyűgöz az is, ahogyan képesek a lélek állapotait oly képekbe sűríteni, amelyek azonnal ütnek, s melyek elkészítésére soha egyetlen fotóművész sem lesz képes.

Weöres Sándor a kedvenceim közé tartozik, habár nagyképűen hangzik ez a kijelentés, kevés verséből tudnék idézni,  most hirtelen ez jutott eszembe: Mit málló kőre nem bízol: / mintázd meg levegőből. / Van néha olyan pillanat / mely kilóg az időből. (Örök pillanat) 

Talán az az oka ennek a vonzalomnak, hogy az énem, a valódi, mondhatnám „a rejtett” az ő ritmusára is rezonál, de vagyok így sok más költővel, például e sorok írójával is: ...de nem kell mindent tudni, haragudtunk sokat / és gyávák voltunk hányszor, egymást használva ki, / és ritkán elég bátrak a néhány dologért, / amit közösnek hívunk... (Ecsed utca, búcsú.)