Weöres Sándor versei számomra azt a csodát jelentik, hogy milyen könnyedén lehet kimondani súlyos dolgokat. Mert valamiképpen akkor is fontos dolgokról szól, amikor látszólag öncélúan játszik a szavakkal. Talán ebben van a titok: az öncélúságban. De a legnemesebb fajta öncélúságban: a játékban. Ahogyan Isten játszik szépen, ámulatosan a világgal, úgy játszanak a költők, de csak a legnagyobbak, a szavakkal.

Nehéz kedvencet megneveznem Weöres versei közül, ott a kísértés, hogy mindig azt mondjam annak, amelyiket épp utoljára olvastam tőle. Azért mégis van egy, amelyiket – talán kajánsága miatt – kiváltképp kedvelek. Mielőtt megnevezném, kis kitérőt teszek. Öt-nyolc osztályos iskolásként irodalomtanárunknak a magyar nyelvtan nemcsak tantárgya, hanem vesszőparipája is volt. Még ha egy-egy író, költő kapcsán vétett is a nebuló, csak-csak elnézte, többnyire sajátos humorával pirított rá. De ha a nyelvtanba sült bele a szerencsétlen, akkor jaj volt neki, a tanár úr egészen kikelt magából, előbb lassan feltúrázta magát, egyre súlyosabb, válogatott és míves sértésekkel illette a tettest, ami végül mindig abban tetőzött és ért véget, hogy vörösre vált arccal azt ordította: te Istentől elrugaszkodott gibraltári berber bakmajom! Ez ma esetleg mulatságosnak tűnhet, de biztosíthatok mindenkit, hogy akkor vérfagyasztóan hatott és mukkanni sem mertünk, nemhogy derülni. Én meg mindig elgondolkoztam azon, hogy miért kell a társadalom elvetemültjeit (akik véteni mertek a nyelvtan ellen) majmokhoz hasonlítani? Később, amikor Weörös Sándor Panoptikum ciklusából a Majomország című verset olvastam, belenyugodtam, hogy mindig szegény majmok az elrettentő példák. Weöres ebben játékosan, humorosan, mindazonáltal amúgy istenigazából kiosztja az egész elvetemült emberi világot. Miközben szó sem esik emberekről, csak majmokról. És nem is holmi nyelvtani botlások okán kerül sor a dörgedelemre.

Weöres Sándorra talán nem is szabadna prózában emlékezni, hanem csak versben. De akkor már úgy, ahogyan ő idézte meg Arany János szellemét a Negyedik szimfónia című költeményében. Amit, úgy hiszem, Arany is mély bólintással nyugtáz valahol a felhők felett. Ahol, úgy lehet, erősen játékosan telik az idő, amióta odafent igéz szárnyakat a malacokra és röpteti őket Weöres Sándor.