Mászik a kés, a sógoré, az asztal lábán fölfelé. Amikor valahol Weöres Sándor neve, valamelyik verse, miegyebe a szemem elé kerül, egy hang szegődik a látványhoz, társul. A verébé. Amúgy utána küldődik. Kappan a szappan után. Csak épp, veréb. Régen, világrigó koromban így képzelegtem: az ember, aki ezeket a verseket írta, valami nagy magasféle lehet, mély, zengő hangú. Merő giccs most így, a flashbacket nézve, de hát ezt láttam a korszak kovbojfilmjeiben is. Az erős, kemény, mindent járó hős magas, és mélyen zeng a hangja, a lövés előtt is. Mekkorát néztem, amikor először megpillantottam az embert, ezt a Weöres Sándor nevűt a tévében, és beszélt.  Volt benne valami visszavonhatatlanul madárszerű. Veréb, hát persze. A veréb, ellentétben a közhiedelemmel, nem angyal, se nem toportyánféreg. Madár. Hozzánk szegődött. Velünk él. Mégis, helyből távol. Nullából végtelen. Mert szárnyas. Nem csak síkba’ van, azaz. Mint mi.

Holttestem rég elpízslett a földben, / de betűim, úgy képzelem, élnek, / bár lehet, hogy nyelvemet sem érted. Olvastam valahol egy anekdotát Weöres Sándorról. Egy kritikus állítólag azt mondta, hogy Weöres verseiben sok a képzavar. Mire, szintén állítólag, a költő ezt üzente: „Akinek nem tetszik a verseimben a képzavar, az ne nézze!” Annak a kritikusnak igaza volt. Mondom most, állítólag. A létező dimenziókat tekintve, az irodalom kétdimenziós. Van neki egy térbelije, amolyan vonalféle, ennek mentén balról jobbra halad, egy nulla ponttól egy vég(telen) pontig. Aztán van neki egy időbeli dimenziója. Jön-megy, telik-múlik, dagály-apály, így hozva valamiféle (idő)telenséget. Weöres Sándor irodalma kivétel. Ennek az irodalomnak megvan mind a négy dimenziója. És még néhánnyal több. Ha kell, hárommal. Ha kell, tizenkettővel. Ha kell, ezereggyel.  Kész kép(telenség). Nincs mit csodálkozni azon, ha egy kritikus állítólag zavarokat vél felfedezni benne. Neki azok is vannak. Marhanagy entrópiafokot tapasztal ott, ahol tulajdonképpen rend van. Balról jobbra: tányér a villa mellett, kés a tányér mellett, kanál a kés mellett. Csak épp nem mindig daktiluszokban. Hanem baktiluszokban. Makktiluszokban. Taktiluszokban. Sakktiluszokban. Nyaktiluszokban. Pakktiluszokban. Kaktiluszokban. Lakktiluszokban. Csekktiluszokban. Seggtiluszokban. Frakktiluszokban. Álmomban, vagy egy másik életemben megyek Weöres Sándorral egy ferde utcán, balról jobbra lejtőn. Nyári délután van, a nap ül a villanydróton, mint egy veréb. Aztán leülünk a járdaszélre. Weöres Sándor elővesz a cekkerből egy kis parizert (gyengébbek kedvéért, párizsit). Eszünk. És ő