"hallgatni, ahogy beszél"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 11. (625.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A sündisznó
Xantus Boróka
Ami a tankönyvekből kimaradt - Interjú Nyáry Krisztiánnal
Láng Zsolt
Dobjuk már el a verset!
MÁRTON EVELIN
Képek a lélek állapotáról
Molnár Vilmos
Majmok, malacok, felhők
Szántai János
Verebekről, dimenziókról, tiluszokról
Vida Gábor
A folyók nyelve
László Noémi
Weöres Sándor metaforái nyomában
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 14. - Isten sír
KOVÁCS KRISTÓF
Versei
CSENDER LEVENTE
Prána
GYŐRFI KATA
Versei
ANDRÉ FERENC
seörös wándor
Székely Örs
Ungvárnémeti Tóth László utolsó, kézbesítetlen levele
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Veres agyag a’ batist szoknyátskán
Kinde Annamária
Versei
Papp Attila Zsolt
Mario Vargas Llosa Kolozsváron Egy világpolgár vallomásai
Szőcs István
Lélektől lélektanig
Tóth Mária
Kutyaélet, kutyamódra
Borsos J. Gyöngyi
Hogyan működik a macska?
Angi István
Monológba sorvadt párbeszéd
Hírek
 
Szántai János
Verebekről, dimenziókról, tiluszokról
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 11. (625.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Mászik a kés, a sógoré, az asztal lábán fölfelé. Amikor valahol Weöres Sándor neve, valamelyik verse, miegyebe a szemem elé kerül, egy hang szegődik a látványhoz, társul. A verébé. Amúgy utána küldődik. Kappan a szappan után. Csak épp, veréb. Régen, világrigó koromban így képzelegtem: az ember, aki ezeket a verseket írta, valami nagy magasféle lehet, mély, zengő hangú. Merő giccs most így, a flashbacket nézve, de hát ezt láttam a korszak kovbojfilmjeiben is. Az erős, kemény, mindent járó hős magas, és mélyen zeng a hangja, a lövés előtt is. Mekkorát néztem, amikor először megpillantottam az embert, ezt a Weöres Sándor nevűt a tévében, és beszélt.  Volt benne valami visszavonhatatlanul madárszerű. Veréb, hát persze. A veréb, ellentétben a közhiedelemmel, nem angyal, se nem toportyánféreg. Madár. Hozzánk szegődött. Velünk él. Mégis, helyből távol. Nullából végtelen. Mert szárnyas. Nem csak síkba’ van, azaz. Mint mi.
Holttestem rég elpízslett a földben, / de betűim, úgy képzelem, élnek, / bár lehet, hogy nyelvemet sem érted. Olvastam valahol egy anekdotát Weöres Sándorról. Egy kritikus állítólag azt mondta, hogy Weöres verseiben sok a képzavar. Mire, szintén állítólag, a költő ezt üzente: „Akinek nem tetszik a verseimben a képzavar, az ne nézze!” Annak a kritikusnak igaza volt. Mondom most, állítólag. A létező dimenziókat tekintve, az irodalom kétdimenziós. Van neki egy térbelije, amolyan vonalféle, ennek mentén balról jobbra halad, egy nulla ponttól egy vég(telen) pontig. Aztán van neki egy időbeli dimenziója. Jön-megy, telik-múlik, dagály-apály, így hozva valamiféle (idő)telenséget. Weöres Sándor irodalma kivétel. Ennek az irodalomnak megvan mind a négy dimenziója. És még néhánnyal több. Ha kell, hárommal. Ha kell, tizenkettővel. Ha kell, ezereggyel.  Kész kép(telenség). Nincs mit csodálkozni azon, ha egy kritikus állítólag zavarokat vél felfedezni benne. Neki azok is vannak. Marhanagy entrópiafokot tapasztal ott, ahol tulajdonképpen rend van. Balról jobbra: tányér a villa mellett, kés a tányér mellett, kanál a kés mellett. Csak épp nem mindig daktiluszokban. Hanem baktiluszokban. Makktiluszokban. Taktiluszokban. Sakktiluszokban. Nyaktiluszokban. Pakktiluszokban. Kaktiluszokban. Lakktiluszokban. Csekktiluszokban. Seggtiluszokban. Frakktiluszokban. Álmomban, vagy egy másik életemben megyek Weöres Sándorral egy ferde utcán, balról jobbra lejtőn. Nyári délután van, a nap ül a villanydróton, mint egy veréb. Aztán leülünk a járdaszélre. Weöres Sándor elővesz a cekkerből egy kis parizert (gyengébbek kedvéért, párizsit). Eszünk. És ő 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében