Amikor életemben másodszor is leültem elolvasni Weöres Sándor összes verseit, az egészet (Egybegyűjtött írások), még nem voltam egészen felnőtt, és már nem voltam gyermek. Régi rossz szokásom, kinőhetetlen, hogy néha úgy olvasok végig költői életművet, mintha regény volna, nem tudom letenni, abbahagyni, nem tudok visszalapozni, csemegézni. Azután csak ülök bambán, mint akin áthömpölygött egy nagy folyó. Weöresről az Amazonas jut eszembe, de lehetne a Gangesz is, egy vízfolyás, amelynek térben, időben nem látom a határait. Olyan ez a költészet, ez a költői életmű, amelyben nem csak lehetőségként van jelen a minden, a teljes, az egész, hanem ő maga az. A nyelv, amelynek mindig csak egy szigetén élhetek, amelyet hol felépít, hol pedig elmos vagy épp tovasodor a folyó, nem birtokom és nem tulajdonom. 

Weörest olvasva a hömpölygést élem. A parti fák szegélyén vagy a láthatáron túl mindig a folyó van, amely nem csak valahonnan valahova ömlik, árad, kavarog, zubog, sodor, épít és rombol, hanem kezedete van, és vége, örökké tart, és önmagába tér vissza. A nyelv mérhetetlenül több, mint amit gondolni és mondani tudunk. A költészet mutatja meg igazán, hogy miféle vízfolyás a nyelv: őselem. Ha a költők nem adnának formát neki, talán nem is tudnánk, hogy van. Nem tudnánk, milyen, mekkora; nem tudnánk, hogy mivégre, hova; nem tudnánk, hogy a holt nyelvek sem halnak meg, valamiben mindig újjászületnek, akár látjuk, akár nem. 

Hogy mindezt Weörestől tudom, vagy róla jutott eszembe, azt nem firtatom. Megint le kell ülnöm elolvasni az egészet. Az a hömpölygés – Gangesz vagy Amazonas – felkavar és megnyugtat. Lehet, hogy újra meg kell tanulnom beszélni vagy olvasni. Az is lehet, hogy csak hallgatni. 

Hallgatni a folyót, hallgatni, ahogy beszél.