Tőle tudjuk: a vers olyan, mint az alma, mást mond éhesnek, mást a jóllakottnak, és más a fán, a tálon és a szájban. Weöres Sándor szavainak fonalát tovább sodorva, életünk is olyan, mint az alma, s ha ránézünk, csillogva visszanéz. 

Kérdés, akarunk-e, tudunk-e, lehet-e ránézni valaki életére, mint almára, fán, tálon vagy a szájban. Egykoron lehetett. Sőt: kellett. 

Fölsorolhattuk volna: beteges gyerekkor, két világháború, ötvenhat, pártállam, házasság, gyermektelenség. Csönge, Pápa, Szombathely, Győr, Sopron, Pécs, Budapest. Jog, földrajz-történelem, filozófia-esztétika. Doktori disszertáció, Baumgarten díj, Kossuth díj. Könyvtár, múzeum, irodalmi lap. 

Osvát Ernő, Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Füst Milán. Hamvas Béla. Takáts Gyula, Tatay Sándor, Fülep Lajos. Csorba Győző, Vas István, Jékely Zoltán. Észak-Európa, India, Kína, Olaszország, Görögország, Észak-Amerika, Anglia.

Kérdés, mennyire meghatározó mindaz, amit a költő megél, bejár, megismer. Kérdés, mekkora a körülmények összjátékának hatása az életműre, egy-egy mondat, fogalom, gondolat, rendszer mekkorát mozdul annak hatására, amit az alkotó megtapasztal, meghall, meglát, megtud, megkérdőjelez. 

Kérdés, föl kell-e kerekednünk, meg kell-e magyaráznunk a Remetebál, Tojáséj, Liliomszörny, Szárnysötét eredetét. Esendőségünk bizonyítéka: ha lehet, föl kell és meg kell. Ha lehetetlen, annál inkább! 

Weöres Sándor egy-egy szószakadéka partján bátran kibonthatjuk az egyiptomi, sumér, görög, római, kínai, indiai és keresztény mitológiák sárkányrepülőjét, s vele a mélység fölött elegáns ívben átröpülhetünk. Ugyanakkor azt is megtehetjük, hogy nem fogózunk sem történelembe, sem irodalomtörténetbe, sem mítoszokba, hanem a szenvedélyes versolvasó vak bátorságával belevetjük magunk abba a bizonyos – tulajdonképpen bennünk nyíló – szakadékba, és megpróbáljuk meglátni a láthatatlant, felfogni a felfoghatatlant. 

Könnyű a dolga annak, aki mindent pontosan, határozottan, kétséget kizáróan tud magáról. Tudja, honnan jött, hová megy, hol van, ki ő és mit akar. Nos, ez az, amit költő adott esetben nem tudhat magáról. Nem szeretne, nem akar tudni magáról. Különösen, ha olyan költőről van szó, aki terjedelmes életművének jelentős részében álarcok mögé bújt, mert az alkotó személyiség háttérbe húzódásának elvét vallotta. 

Olyan költőről, aki kaméleonként alakot váltva a világ legkülönfélébb, lehetőleg mitikus helyeit, helyzeteit, filozófiáit féltve őrzött, visszahúzódó tudatán, személyiségén átszűrve, magyar hangszerelésben mások számára is érthetővé tette azt, amit önmagával ellentétben tudott, tudni szeretett volna, tudni akart: a világmindenséget.

Talán ezzel a mindent átlátni, megfogalmazni, közel hozni igyekvő szándékkal magyarázható a többszörösen összetett, a tárgyi és szellemi világot polipkarokkal átfogó metaforák burjánzása Weöres Sándor költészetében. Talán ezekre a ráncolt homlokú, cseppben-a-tenger testű, mérföldjáró csizmába bújtatott lábú betűképződményekre bízta a költő a kimondhatatlant, amit a nyelvvel varázsolni vállalkozó alkotónak feladata, mindenkoron, minden és mindenki ellenére, valamilyen formában végül kimondani. 

Formában. Weöres Sándor megingathatatlan hittel és bizalommal testálta roppant mondanivalóját a formára, ritmusra, hangzásra, vagyis: az írás nyelvének lélegzetvétele szerint szervezett időre – többek között nyilván azért is, mert megtehette, mert képzelőerejének és tehetségének hála, képes volt az elképzeléstől a cselekedetig és annak végkifejletéig vezető nyelvi utat ép ésszel bejárni. 

Mert a vers: tett, és aki verset ír, az a világegyetem rendjébe szól, nyúl, avatkozik bele. Csakhogy ez a lehetséges világok többségében túl elvont, kézzel foghatatlan, értelmetlen, hasznot nem hajtó vagyis haszontalan ügyködés, mely ugyanakkor, ha kijelentésünket igaznak tartjuk, veszélyes, életveszélyes, világveszélyes, mert gyerekkorában mindenki arra vágyik ugyan, hogy tündér, varázsló, mágus, világteremtő úr legyen, de felnőtt korukra keveseknek marad bátorságuk a láthatatlan mindenséggel boldogtalankodni.

Ezt tette Weöres Sándor: a láthatatlan mindenséggel bíbelődve volt boldog és boldogtalan, gazdag és szegény, elfogadott és kitaszított; a roppant magasság és mélység között szemlélődött egy kertes ház vagy egy óceánjáró hajó ablakából. 

E szemlélődés közepette jutott el a költészetét meghatározó metaforákig, vagy jutottak el azok őhozzá: lég-husu fény, ezer-susogásu liget, örökifju magány, csillag-ködök árkai, a menny ólom-szegélye, árnyékba-temetett engesztelés, a tág űr páncélinge, drágakő-sivatag, bírhatnám-patvar görcs-alakjai, fénybe-fagyott üresség, tej-lombok eres suhanása, a tér hajló pántja, az idő százmedrű futása, tenger-tüdejü erdő, kő-ízű szél, a késő-est márvány-eres karéja, liliom-karcsú légtölcsér, a virradat ékkő-ágboga, habos láng-must, felhő-rovátkás messzeség, holtaknál messzibb fajzatok, hajléktalan eső, falánk téboly üszkei, tested teljes tömlöce.

Metaforái, melyek olvastán úgy állunk, mint a mesebeli egyszeri leány: ruhában és ruha nélkül, kocsin és gyalog, a versből hoztunk is valamit, de üres kézzel jöttünk. Nesze semmi, fogd meg jól, mondhatná a szkeptikus, csakhogy ez a semmi furfangos, mesebeli módon Weöres Sándor versei kapcsán sosem az írót, mindig az olvasót minősíti. 

Olyanok ezek a szövegek, mint a platóni barlangfalra vetülő árnyék: aki hajlandó összeszedni magát, akinek van, mit összeszednie, az általuk jó eséllyel közelebbi kapcsolatba kerül az árnyékot vető Ideákkal. Nyilván ez is, mint ünnepelt költőnk életműve, csak metafora: Ideán értsen mindenki azt, ami számára ebben a létben, ezen a léten túl, ettől a léttől eltekintve, e lét ellenére – legbecsesebb.

Mert ha Weöres Sándorról kerül szó, mondani kell: a költő mágus, a költészet varázslat, a költő bölcs, a költészet tanítás, a költő bolond, a költészet játék, a költő jós, a költészet prófécia, a költő javas-ember, a költészet gyógyulás, a költő halandó, a költészet a vég, a költő halhatatlan, a költészet a kezdet. 

A költő kezét nyújtja, és elvezet bennünket oda, ahol tisztán elválik egymástól csillag és csillogás, rózsa és rózsaszín, tenger és tengersok, príma és primitív. Oda, ahol megszólal a néma és elhallgat a fecsegő, oda, ahol megjuhászodik a vakmerő és bátorságára ébred a félszeg. 

Oda, ahol leülepedhet az életünkben felhalmozódott mindenféle, és megérthetjük: ember az, aki olvas és ír. Ki-ki legjobb tudása szerint. A kiválasztott pedig anyanyelve legjobb tudása szerint.