Vége is
Bámulni buszokból, amit a
táj eléd hoz. Az nagyon megy.
Nemfelejteni. Elveszíteni, és
nem keresni, hogy meglegyen.
Ez nem így megy, mert te például
megvagy, mégis mindenhol kutatlak.
Hiányzol csak, nem is
nézve, miért. Jó érzés. Azért írom.
Végét nem látni, mint szalagkorlátokét.
Számolni szívveréseket, jelen másodperceket,
hogy mennyiszer ölelhettél volna,
mikor nem.
Nézegetni ablakokból más ablakokba,
ami tetszik, vagy ami van.
Ami épp mozdul. Vagy a füstöt
a szobában, hogy alig-alig.
Pohár belső felén gördülő cseppet nézni,
ahogy olvad végül többiéhez. Ez szép.
Szóval jól vagyok. Jó érzés, hogy
a rendben minden mozdulatlan.
És bízom, igen, ha ez van, egyszer
lesz vége is.
Másodpercek,
szívverések,
szalagkorlátok.
Húsz
Az már nem is nyál, csak víz,
amit slukkonként a
térkőre küldök.
Elnyomtam belőled mindent.
Víz meg sár.
Idén húsz leszek.
Pontos annyiság,
megannyiság.
Mennyi mindenről
lemaradtam, amíg
csak a farkasokat számoltam.
Ebből aztán igazán
nincs vissza, hiába.
Fejlődés, nevezd
annak, már szívem
dobog, ha rám teszed
a kezed. De akkor is,
ha nem.
Ez nem az én dolgom.
S már máshogy néznek
talán, látják ha jövök,
hogy jövök.
Mintha ehhez lenne közöm.
Harapd el végre
madzagjaim.
Véres víz a kövön,
még most is azt köhögöm,
még most is azt köpöm.
S ha kéredezik: – Hol voltál?
Istenem, kissé neheztelem,
hogy húsz évvel túlhordtál.
Relikvia
Ez másé, nem magamé,
s magamra hadd ne emlékezzek.
Engem néz a házunk, alig ismer már,
tátott redőnyeivel,
átlátszó pupilláin belát a nap.
Hol kezdjem, hogy ne remegjek
bele újra. Méregízű csoda.
Emlék, mi magát megölni képtelen.
Már minden nyár csak erről szól,
szegényesen,
magamra eresztve a sötétséget.
Ide ne jöjjön senki!
Ne tépje fel újra a fény hűvösöm,
s ne bántsd te sem sebeim.
Mint farkas a kölykével,
úgy törődsz észrevétlenül,
gyűrött szerelemből.
Hol kezdjem el,
az első legyen a cseresznyefa.
Az is volt. Eszembe jutsz.
Aztán a szobám, ahol besötétítek
mindig mostanában,
így majdnem olyan, mint mikor
te aludtál.
Mintha így késleltetni lehetne a felkelést,
félig álomban maradni örökkön.
Persze, hogy nem a cseresznyefa,
persze, hogy nem a szobám a fontos,
de tudod jól, a kicsiségek
mindig jobban érdekeltek,
mert az csak, mi igazán pótolhatatlan.
Vagy egyszerűen minden
lényeg nálad maradt.
Az elvirágzott pitypang, hogy miért nincs,
ki arcomba fújja – így beszélgetek
magammal.
Tegnap föltettük a kerti hintát,
már szél se fúj.
Úgy tűnik, nem csak Te,
hanem minden. Kicserélődött. Beletörött.
Ezek mind. Én nem emlékszem
az utolsó kedves szóra.
Ezek próbálnak múlni,
de nem én vagyok az ura.
És mást nem is kell mondanom.
Ez így szép múlt is lehetne veled.
Ha csak ez maradt volna meg,
most fény is lenne.
Lehetne szép. Szép. Szép.
Menekülés
Ma nem esik. Ma valami más kerget.
Ez az, ma az a tavasz van,
ami eddig, idáig hónapokig kellett,
nézeget és körülforog zavartan.
Bármihez hasonlítható egy ilyen kép,
de inkább persze hozzád,
hogy legalább olyan, ilyen szép,
rózsaszín égként borul rám a szád.
Ma nem esik, ma csak ez van a felhőkön,
mi szemedből hull, hét színben végtelen,
tör át a poron köztünk, mint esernyőkön,
s csak zuhog át, zúdul át mindenen.
