Hilda néninek, a nyugdíjas tanítónőnek az volt a betegsége, hogy egész nap megállás nélkül beszélt, mint valami agregátor, amivel lehet együtt élni, de megszokni soha. A férje meg egész nap ült az Éva típusú faház előtt a hintaszékben és hallgatott. Néha bekapcsolta a rádiót, de a felesége akkor se hagyta abba. Párhuzamosan beszélt. Az öreg meg szunyókált. Amióta mindketten nyugdíjasok lettek, több időt töltöttek a telken. Az unokák inkább a balatoni nagymamához jártak. Az öreg komcsi – merthogy az volt – szíve egy délután a hintaszékben megállt. Megritkult Hilda néni látogatása is a telken. A lányával jött ki néha matatni, de egyszer beesett fejjel a tulipánok közé. Az ő szíve is megállt. Nagy csend állt be a telken. Hilda néni lánya kirakta az ELADÓ táblát.
Végre nyugodtan ültem a kis téliesített nyaralóm előtt laza fröccsel a kezemben, csöndben átadtam magam a végtelen nyugalom élvezetének, mikor a szűk szolgalmi utcán bepöfögött egy Skoda 100-as. Kiszállt belőle egy pali, hátranyitotta a berozsdásodott kaput, és üresben begurult a ledőlt fűre. Kiszállt, körülnézett. Jó karban levő ötvenes. A másik oldalon egy tízessel fiatalabb nő. Nagy kék szemű, akire ránéz az ember, és tudja, hogy nem ebbe a világba való, hogy a szerszám rossz végére született. A férfi kihúzta a földből az ELADÓ táblát, és a kis faház oldalának támasztotta. A nő rámosolygott, a férfi átöltözött és elővette a Skoda csomagtartójából az elektromos fűnyírót meg a hosszabbítót, összedugta és odaadta a nőnek, aki már fürdőruhába öltözött, s rövid nyújtózás után rögtön el is kezdte kínozni a gyepet. A férfi beolajozta a kapusarkakat, kipakolt néhány szerszámot, megerősítette a faház ajtajának reteszét, majd elégedetten felszerelte névtábláját a kapura. Vadkerti László. A halk szavú csinos nőcske neve nem került ki. Valahogy mintha természetesnek vette volna, hogy az ő neve nem játszik.
Amikor mindketten készen lettek, a férfi lenyomott ötven fekvőtámaszt a kisház előtti betonplaccon, majd hanyatt feküdt, gatyáját a tuja tetejére dobta, és meztelen heréit kiterítette a napra. Nem zavarta, hogy a teraszon ülök és pont rálátok. Végül is az ő földdarabja vagy mi a szösz. Miután feltöltötte magát, elővett két rézdrótot és járkálni kezdett lassú tempóban.
– Feltérképezem az energiavonalakat, mondta a nőnek, aki kétrészes világoskék fürdőruhájában tett-vett. Két copfba kötötte a haját, mint egy kis fruska. Míg Vadkerti fekvőtámaszait nyomta, ő felkötözött egy szélcsengőt az almafára.
Vadkerti továbbra is jött-ment a két dróttal, megnézte, hol van vízér, merre folyik, hová nem szabad építeni, és hová nem érdemes ágyat rakni, mert akkor az ember nem tud aludni meg mindenféle betegséget kaphat.
– Ebédeljünk! – mondta a nőnek. Én is enni készültem, átszóltam, hogy van jó füstölt fejhúsom újhagymával, töltök egy fröccsöt is csopaki rizlingből, de Laci csak nevetett, aztán leült a betonplaccra, lábait maga alatt összetekerte, mindkét talpa az ég felé nézett, rájuk könyökölt, ujjbegyei is a napba néztek. Mondta, hogy figyeljem meg, ő pránát eszik, napfényt, mint a növények. Ilona egy inox tálkából mézes magkeveréket kanalazott biojoghurttal nyakon öntve. Vadkerti szerint Ilona még nem érte el a fejlettség azon fokát, hogy kinyerje a napfényből az energiát, de már jó úton van. Igaz, még sokat kell dolgoznia, ha egyáltalán. Mert nem mindenkinek áll nyitva a napfény kapuja.
Pránaevés után Vadkerti szétverte a tyúkólat, ami szögletessége miatt akadályozta a csi áramlását és gömb alakú komposztáló tégelyt épített belőle a kert sarkában. A megfelelő pontokon napelemes lámpákat szúrt le, este ezek rajzolták meg Vadkerti meditáló körvonalát, amint a holdfényből is energiát szív magába.
Aztán jöttek a Skoda 100-assal minden hétvégén, füvet nyírtak, metszettek, retket, paradicsompalántákat ültettek, mikor minek volt épp szezonja. Külön ágyást kaptak a fűszernövények. Szigorúan komposztált bioföldben. Nem permeteztek, csak növényi főzetekkel locsolták a fákat, aztán maradt, ami maradt, de az vegyszermentes volt. Mondta nekem Vadkerti, hogy én se permetezzek, mert átfújja a szél az ő növényeire, s azok akkor nem lesznek eléggé biók. Én meg mondtam, hogy leszarom, nem nyüvet akarok enni télen, hanem almát. Ez nem tetszett neki. Esős időben kimentek gombászni a közeli erdőbe. Bebújtak egy-egy üres kosárral, aztán jöttek egy-egy teli kosárral és mutogatták egymásnak, hogy ez ilyen susulyka, az meg olyan pöfeteg. Az erdei gombákat felfűzték és megszárították télire. Nyár végén Ilona fölmászott jó magasra leszedni a besztercei szilvát, s akkor Vadkerti alulról azt mondta: – Te azért vagy boldog, mert megéled a szerelmet. Ilona lenézett a kétrészes fürdőruhában Vadkertire, mosolygott, a szeme alján már megjelentek a ráncok, de még hiúz ügyességével mászott az ágakon. Szedte a szilvát, és élte a szerelmet, miközben Vadkerti lenn ette a pránát.
Egyszer egy tizenhat év körüli szőke gyerekkel jelentek meg, akit Laci kiültetett egy székre, és a kezébe adott egy könyvet. A gyereknek láthatóan nem volt kedve olvasni. Vadkerti egy idő után szidni kezdte, hogy milyen gyökér ez a Barnabás, és hogy nem lesz belőle semmi, ha még ezt se hajlandó elolvasni. A gyerek csak lehajtotta a fejét, Ilona hallgatott. Aztán elmondta Vadkerti jó hangosan, hogy halljam, hogy ez Ilona gyereke, teljesen kretén, az ő fia viszont alkalmazott matematikus, nem ilyen kis fafej. – Ezen már most látszik, hogy selejt – mondta. A gyerek lehajtotta a fejét, és nézett maga elé. Nem sírt, nem szólt egy szót se, csak görbe háttal ült a hokedlin és egy pontot figyelt. Aztán felállt, és átmászott a kerítésen, mellém állt és nézte, hogy mit csinálok. Ilona utána jött, csak a szája szélén suttogta, hogy ne haragudjak, de Laci nem szereti, ha a szomszédokkal beszél. A gyereket visszavitte a kertbe. Vadkerti nem szólt, csak fogott egy kötelet és a gyereket odakötötte az almafához és otthagyta a napon aszalódni. Ilonának megtiltotta, hogy hozzáérjen, nem is beszélhetett vele.
– Pránát eszel! – mondta, és otthagyta a fiút a tűző napon. A gyerek ült és tovább nézett szótlanul maga elé.
Vadkerti növelte a felülések számát és egyre több fekvőtámaszt nyomott. Hosszabb ideig napoztatta a heréit, teleszívta magát energiával, a két rézdróttal ment egy kört a kertben keresztül-kasul, egy ponton megállt és levert egy cöveket. – Itt van legközelebb a föld csakrája a felszínhez – mondta, a drótokat lerakta és erősen maga elé nézett. Itt lesz a kút. Nem csak úgy nekiesett a kútásásnak, hanem szépen, komótosan, mint a Teremtő teremtés előtt. Átgondolva mindent. Állványt hegesztett, csigát rá, kötelet akasztott a leendő lyuk fölé, a kötél végére kampót, a kampóra vödröt, aztán elkezdte. Türelmesen, mint a vakond, haladt lefelé a gyalogsági ásójával. Csigán küldte fel vödörben a kikotort földet, Ilona ürítette. Szerelmesen, simogató tekintettel nézte, hogy élete párja hogy halad lefelé a sötét lyukban. Ahogy haladt lefelé Vadkerti, időnként kimászott, odagurított egy-egy betongyűrűt a lyuk fölé. A betongyűrűk saját súlyuknál fogva nyomták le egymást, míg mind el nem fogytak. Nyolc betongyűrű, nyolc méter. Nagy hőstett. Vadkerti megmutatta, hogy mennyi mindenre képes az ember. – Érzem, hogy dobog a föld szíve, kiabálta fel. A víz betört oldalról, megomlott a föld, de Vadkerti megúszta. Berakta a szivattyút, és automata öntözőberendezéssel látta el a kerti növényeket. Bekapcsolt a rendszer, és sisteregve öntözött, minden emberi beavatkozás nélkül. Ilona szíve nagyot dobbant. – Az életvíz. – mondta mosolyogva Vadkerti. Ettől majd zöldebb lesz a spenót, szélesebb levelű a madársóska, dúsabb a csicsókafészek…
Mire megjött a hideg, Vadkertiéknek összkomfortos telkük volt, készen voltak a lekvárfőzéssel, csipkebogyó begyűjtéssel és szárítással, savanyúság eltevéssel és az almák osztályozásával. Télen gyenge a nap, akkor enni is kell. Búcsúzóul elrágtak egy bögre somot és egy-egy marok dércsípte kökényt, téliesítették a vízvezetéket és szünetre mentek.
Tavaszra, mire újra megjöttek, a földmozgástól a kútgyűrűk szétcsúsztak, Vadkerti leterítette a szőnyegét, teleszívta magát herén át napfénnyel, leereszkedett kötélen, hogy pajszerekkel visszamozgassa a helyükre a többmázsás betonhengereket, de egyedül már nem ment. Áthívott, hogy segítsek. – Látod, ha nem eszel húst, nincs erőd – mondtam neki, de csak nevetett, s akart adni egy könyvet nekem a növényevőkről, de mondtam, hogy adja a szegényeknek, nincs az a pénz, amiért én lemondok a tokaszalonnáról.
Az öreg Skodát fehér Seatra cserélték. Attól kezdve, hogy a víz feltört, a látogatások rituáléjához a kútvizes, puhakefés autómosás is hozzátartozott. Míg száradt a hófehér autó a házikó előtt, Vadkerti tovább fejlesztett a telken: PVC-csöveket ásott be a földbe, bekábelezte, egy-egy fél méter csövet kilógatott felfelé, azokba foglalatokat rakott energiatakarékos izzókkal, majd mindegyiket leborította befőttesüvegekkel. Este fehér fény árasztotta el a telket, miközben ő ült lótuszülésben, Ilona meg menta és citromfű teát főzött neki, ami segítette a méregtelenítést, a szélcsengő meg kellemesen csilingelt.
A gyerek fölfelé megnyúlt, széltében meg elterebélyesedett. Elmackósodott, ahogy Ilona mondta. Vadkerti már nem kötötte oda a fához, talán még elbírt volna vele, de a győzelem már kétesélyes lett volna. Vadkerti meg nagyon lefogyott, Ilona is, mint két csontváz zörögtek föl-le a fűnyíróval. Mellettük a gyerek még nagyobb darabnak tűnt. Átgurult köszönni, épp uzsonnáztam. Egy kis abált tokaszalonnát ettem paradicsommal. Bementem, hogy keverjek egy fröccsöt, mire visszaértem a teraszra a tokaszalonna eltűnt. Volt még egy kis sült császár a hűtőben, kivittem, de mire kenyeret vágtam, azt is benyakalta. Egy darab disznósajtom még volt, azt meg úgy letolta, mint egy kókuszgolyót. Mondta, hogy éhes, az a köcsög Laci nem ad neki enni. Hagytam volna, hogy lakjon jól, de nem voltam bélpoklosokra felkészülve. Mikor elmentek a fehér Seattal, a gyerek mosolyogva integetett a hátsó ülésről.
Egy hétköznap délelőtt Vadkerti öltönyben érkezett, gyalog, oldalán fiatal, szép arcú nőcskével. A nőcske nagy csokor mezei virágot szorongatott. Épp kint voltam. Zavarba jöttek mindketten. Eltűntek egy időre a kisházban. Vadkerti többé nem köszönt. Engem nem érdekelt az egész, de őt igen. Minden találkozás feszélyezett lett. Ilonával továbbra is jöttek hétvégeken füvet nyírni, a Seatot minden alkalommal körbenyalták. Néha a gyereket is hozták, de ő továbbra sem vett részt semmilyen kerti munkában.
Aztán hosszú ideig nem jelentkeztek.
Én igazából örültem, hogy nem zabálják ott nekem a napot. Újra beköszöntött a paradicsomi nyugalom. Magasra nőtt a fű, le is verte az eső, a virágok a ledőlt fű alól kandikáltak ki. Az elmaradt metszés miatt a fák ágai elbozontosodtak. Április vége felé érkezett meg Ilona, egyedül. Megkért, hogy segítsek neki kinyitni a kaput, mert berozsdásodott a lakat. Kicsit remegett, mintha megijesztették volna. Lefogyott, arca erősebben ráncosodni kezdett. Csak közelről lehetett érzékelni, hogy mennyire gyenge. A kiskaput nem tudtam én se kinyitni, nagyon beette magát a rozsda, de a nagyot igen. Ilona kitárta a kis faház ajtaját, eltűnt benne. Fölvette a kétrészes kék fürdőruháját, és újra az ágak közé vetette magát. Egész nap tompán, egyenletesen csattogott az olló. Estére minden fa kicsinosodott. Kint aludt a kis bódéban. Reggel áthívtam egy kávéra. Elfogadta. Remegett akkor is, mikor átjött. Először beszélgethettünk. Vadkerti nem szerette, ha mással beszél. Érdeklődtem, hogy miért jött egyedül, mi van Vadkertivel. Mondta, hogy már jó ideje érzi, hogy nincs rendben köztük valami, de nem mert rákérdezni, félt, hogy azt mondja, hogy van valakije, így inkább nem firtatta. Szerette. Aztán egyszer megmondta. De rendes, végül is, mert nem dobta ki őt a lakásából, ő lépett le a csajjal. Azóta nem látta.
Egy barna Ford escort állt meg a kapu előtt. Megtermett srác szállt ki belőle. A másik oldalon meg Ilona. Csak akkor ismertem meg, hogy az a megtermett srác a kis Barnabás. Hangosan szólt a rádióból a zene. Szinte tánclépésben nyírták felváltva a füvet. Ilona gyomlált. Barnabás sprével ráfújta az eladó tábla hátuljára, hogy Lacimentes övezet, és leszúrta a földbe. Nagyokat kacagtak. Átkiabáltak a kerítésen, megkínáltak korai körtével. Ilona is felszedett pár kilót. Este tüzet raktak, tárcsán pácolt tarját sütögettek. Áthívtak engem is. Barnabás elmondta, hogy sokkal jobb az életük Laci nélkül. Ilona kihozott egy újságot, amiben benne volt egy fényképe, amikor a Tiszahát szépének választották. Szerette elrakni a régi újságokat. Barnabás elmondta, hogy otthagyta a sulit, dolgozik egy hentesboltban. Ilona meg nevetve mondta, hogy a gyerek nem hajlandó semmi mást enni, csak húst. Húst hússal. Látszott is rajta. Egészséges életszagot árasztott.
Ritka száraz nyár jött, eső nem esett, a kutak kiszáradtak. Olyan légydongás volt, mintha harcigépek zúgtak volna a fejem fölött. Még a kabócák is megjelentek a kertben. A sáskák meg minden lépésnél tízesével pattogtak szét a lábam elől. Ilona váratlanul érkezett egy osános szatyorral. Gyalog. Feketében. Csendben két napot töltött kint. A kerítésen át suttogta, hogy most már hétvégenként sem ér rá kijárni, mert dolgoznia kell. Hétköznap a gyógyszergyár, hétvégén a virágosnál van. Kérdezősködtem róluk, elmondta, hogy nagyon tragikus vége lett, mert Laci hazaköltözött a csajtól. Nagyon örült, hogy visszakapta végre, csak aznap olyan szerencsétlenül toppant be, épp a gyerek csontozta ki a húst, Laci meg egyből nekiesett, hogy az ő házában húst nem akar látni, ki akarta csavarni a lapockát a gyerek kezéből, de az felkapta a bárdot és lesújtott. Laci teljesen kettényílt. A jobb fele elvágódott a padlón, a bal fele rádőlt az asztalra, de az volt a legijesztőbb, hogy belül teljesen üres volt. Elmesélte Ilona azt is, hogy odarohant egy kompótos üveggel, hogy legalább a szívét mentse meg, de ahogy megfogta, szétporladt a kezében, mint a finomliszt és lehullt a padlóra. Annyi maradt belőle, amennyi az összeszorított markában megőrzött. A szívport óvatosan a kompótos üvegbe szórta. Átvillant az agyán, hogy beleteszi a müzlibe és megeszi, hogy az örökre az övé legyen, de inkább rácsavarta a tetőt, nehogy a huzat azt is kivigye. Meg tudtam érteni a gyereket –mondta –, de azért nem kellett volna ezt csinálnia. Mindig ilyen hirtelenharagú volt. Egy ideig nem látszott rajta semmi, aztán meg mint a vulkán, kitört. A sok húsevés se tett jót neki. Aztán persze elvitték a rendőrök. Sajnálom szegényt. Szerencsére hetente látogathatom a börtönben, az ügyvéd szerint még fel is menthetik. Szóval megértem őt, és őt is szeretem, mégiscsak az én gyerekem, de nem múlt el belőlem a szerelem Laci iránt sem. Ő volt az életem legnagyobb szerelme. Hát ilyen az én életem. Most kezdhetek mindent elölről.