„legszebb alkotás a séta
bár a földön nem hagy jelet”
(W.S. - Le Journal)
csiribiri, csiribiri,
meghaltál,
árnyékod szép,
egzaltál,
csiribiri, csiribiri,
ködpárna,
vatta száradt
hűs szádra,
csiribiri, csiribiri,
szétélet,
két ajkadból
lett féreg...
(pedig hallani még jól, ahogy)
egy gerenda legurul
kibomló télvég elszalad
szénszagú élete szétharag
zizegve rág aki hallgatag
kifacsart télvég felfakad
egy gerenda legurul
szénszagú élete szétharag
zizegve rág aki hallgatag
kifacsart télvég felfakad
szappanos sebszagán téglahad
egy gerenda legurul
zizegve rág aki hallgatag
kifacsart télvég felfakad
szappanos sebszagán téglahad
éjeket csámcsogva alszanak
egy gerenda megakadt
és a levegő
kitartja
papagájszárnyait,
és te megbújsz az elficánkoló, kimondhatatlanul irgalmatlan
bongás alá
ami elmaradt a
zuhanás megtagadásában,
a földet érés
hiányában,
abban a várakozásnyi fogvatartásban,
amíg a lélegzet
görcsbe áll
a tüdőben,
és
<<<megfeszülten
izzik a torokanyag,
izzik a torokanyag
zihálva,
zúg a vállam,
hang szalad ide-oda,
szétszakad ez a duma,
hiába,
mert a tények helyett
lenge rövidnadrágok kiszakadt zsebeiből
csordulnak el azok a kézfogások,
amiket valamikor elraktároztam,
de jöttek a perclidércek,
körbe-körbe-testökörbe
úgy fogadnak majd örökbe,
mert ő nyolcvankilencben el,
én meg csak kilencvenkettő,
mert ott volt ő, az a weöres sándor,
és itt meg én, ez a sörös wándor,
ahol még az előszobába se való betűfröccs
avas levest játszva kagylóba ömlik,
mert a betűk nem viselkedhetnek másképp,
akár a perclidérceink,
akik csavargatják a gőzölgő orrodon kimászó vágyakat,
mint a rádiót, emberi szavakat keresve,
ők tudják, hogy
idebenn két este van,
mindkettő szétesve van,
a te arcod az igazi,
üregként néz odaki,
ahogy ott ellobogsz minden nap,
amíg zizereg az átforduló tapéták
magabiztos válópere a falakkal,
és ez a piszmogás beleszuszog a picike sötétbe,
nyálszagú álmokon pavlovagolgat,
bóbita szemekbe szórja a holdat,
hogy elcsipásodjon a porcukor.
de a fennakadt gerenda magába rejtette a döngést,
és abban a hiányban, amit csak az a rémület tudna érzékeltetni,
te megérezted a súly susogását psyché irhájában,
amit még pilinszky is csak sejthetett,
azt, hogy csak akkor tanulhatod meg igazán önmagad,
ha ténylegesen vonzódni mersz a saját nemedhez.
mert az a szó, ha kipattan, a bőre iszapba aláhull,
lépik az isteni hang és fordul a húsba magára.
így marad itten a lélek, a váz zakatolgat a gyászban,
hét kezed épp szétrobban a hóban, ez angyali nektár,
mert ami vagy ma, a szent meg a bűn, tagadott pici éned
míg a falakra kiömlik, a szóban a verstani lekvár
meghasad úgy, ahogy itteni hajnal lábszaga éled,
és ma nem a mindenség tódul belém, csupán a léghuzat.
így csavarják fel majd azt a világvégi szőnyeget
a tündérek, és tamponokkal takarják el arcukat,
futamod az éj után csak a plöttyenések,
zizegő tekeredés utánad, mert ami megmarad,
megmar és elszavad.
felemás zokniban a ködök
fughettákat oboáznak,
beszorulva négy égtáj között
beöltöznek húsbányásznak.
a weörs most hallható és látható,
wéres, akár a meg-nem-érdemelt werés,
akkor jó a szöveg, ha szadomazó,
szétfolyik föld kiskabátján, mint a weöres iszap.
vágtat az éjbe a város, ez a klúzs-napokalipszis,
majd kénarcunk, kénhajunk, kéjbajszunk, széthalunk,
szerte esünk cafatokra,
de azért éjszakánként a
harghita, harghita táncol,
sörben az álmaid ülnek,
füstcsigolyák fuvoláznak,
légutaink lemerülnek.
mert már ilyen az angyal
körbehever a varanggyal,
sáskahadak letarolnak,
békahad, szóközi holnap.
(köldökön szúrt mocorgás,
a világratévedés archetípusai,
pallas, aphrodité, dionüszosz,
szent arcunk csak parvenü kosz,
mert a séta a legjobb alkotás,
tao te king, tűnj tova lassan,
mint lányokról fürge ragyogás,
kata- és matatón, merre mutassam,
merre a lét, ami körbekerül,
szekérderékaljat simogatni,
mert csak ezt lehet emberül,
pattanást ragasztni az arcra,
hogy megtanuljuk a létezés alapvetőségeit,
érzékelni a távolságot, a kert janusi arcát,
amint ott stagnál a kint és a bent között,
mint a fotonok fröcskölése a tükör és a szemed között,
pimasz, pimasz, pimasz.)
mert ez a kis létezés, a szertecsúszott rock’n roll
kimondhatatlanul kiömlik, akár halott szájából a tej,
két ásítás és egy csüggedés majd óvatosan leporol,
s kifosztja a szekrényeid (még a szörnyeket is elrabolja), hogy
legyen, amit követelj.
farzsebedben lakik a végtelen,
ott szuszog, fordul fel és le,
köldökpiszkod szép, deformált élelem,
benne lakik a dolgok értelme
weöres légy, mint a hajnalok
megütköző fénye a beragadt szemű asszonyokon.
sándor légy, mintha andalog
a világ összezsugorodó ariadnéfonala s ne vedd zokon.
mert minden a kutyákra vezethető vissza,
csak kutyául lenni lehet, csak ez a premissza,
és hogy ölek és ölebek és vérek és vérebek
jelzik az égtájakat, még mielőtt beléjük tévedek,
teniszcipők és ujjlenyomatos napszemüvegek
hieroglifáit hordják magukon a csontvázaink,
érces porlevesek metafizikájában esti ügyelet
várni, amíg a kilégzés újra önmagába int.
mert csikorognak szárazjég mondataid,
meg ahogy a gégéd liftezik fel s alá amikor szólasz,
ez a mozgás lendíti forgácsba a világot,
a műgonddal megdizájnolt inexisztenciát.
(nyolvankilences januárban csak dobolnak,
rengnek, zúgnak a földrögök, egy híg
memento moriban sompolygó tangóholnap
fordul magába, prüszkölget még, amíg) >>>
kifacsart télvég felfakad
szappanos sebszagán téglahad
és az éj csámcsogva elszabad
mert egy legenda legurult
A BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézete Weöres Sándor pályázatának dobogós helyezést elért pályázatait közöljük oldalainkon. André Ferenc I. díjban, Székely Örs II. díjban, Gondos Mária Magdolna III. díjban részesült.