"hallgatni, ahogy beszél"
Kereső  »
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 11. (625.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
SELYEM ZSUZSA
A sündisznó
Xantus Boróka
Ami a tankönyvekből kimaradt - Interjú Nyáry Krisztiánnal
Láng Zsolt
Dobjuk már el a verset!
MÁRTON EVELIN
Képek a lélek állapotáról
Molnár Vilmos
Majmok, malacok, felhők
Szántai János
Verebekről, dimenziókról, tiluszokról
Vida Gábor
A folyók nyelve
László Noémi
Weöres Sándor metaforái nyomában
Sigmond István
Egy ateista tanácsa: higgyetek Istenben 14. - Isten sír
KOVÁCS KRISTÓF
Versei
CSENDER LEVENTE
Prána
GYŐRFI KATA
Versei
ANDRÉ FERENC
seörös wándor
Székely Örs
Ungvárnémeti Tóth László utolsó, kézbesítetlen levele
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
Veres agyag a’ batist szoknyátskán
Kinde Annamária
Versei
Papp Attila Zsolt
Mario Vargas Llosa Kolozsváron Egy világpolgár vallomásai
Szőcs István
Lélektől lélektanig
Tóth Mária
Kutyaélet, kutyamódra
Borsos J. Gyöngyi
Hogyan működik a macska?
Angi István
Monológba sorvadt párbeszéd
Hírek
 
ANDRÉ FERENC
seörös wándor
XXIV. ÉVFOLYAM 2013. 11. (625.) SZÁM — JÚNIUS 10.


     „legszebb alkotás a séta
     bár a földön nem hagy jelet”
                      (W.S. - Le Journal)

csiribiri, csiribiri,
meghaltál,
árnyékod szép,
egzaltál,
csiribiri, csiribiri,
ködpárna,
vatta száradt
hűs szádra,
csiribiri, csiribiri,
szétélet,
két ajkadból
lett féreg...

(pedig hallani még jól, ahogy)

        egy gerenda legurul
kibomló télvég elszalad
szénszagú élete szétharag
zizegve rág aki hallgatag

kifacsart télvég felfakad
        egy gerenda legurul
szénszagú élete szétharag
zizegve rág aki hallgatag

kifacsart télvég felfakad
szappanos sebszagán téglahad
        egy gerenda legurul
zizegve rág aki hallgatag

kifacsart télvég felfakad
szappanos sebszagán téglahad
éjeket csámcsogva alszanak
        egy gerenda megakadt


                                           és a levegő 
                                           kitartja                  
                                           papagájszárnyait,
és te megbújsz az elficánkoló,       kimondhatatlanul irgalmatlan
                                  bongás                              alá
                                            ami elmaradt a 
                                            zuhanás megtagadásában,

                                             a földet érés 
                                                hiányában, 

abban a várakozásnyi                         fogvatartásban,
                                                      amíg a lélegzet 
                                                 görcsbe áll 
                     a tüdőben,
és 

<<<megfeszülten
izzik a torokanyag,
izzik a torokanyag
zihálva,
zúg a vállam,
hang szalad ide-oda,
szétszakad ez a duma,
hiába,
mert a tények helyett
lenge rövidnadrágok kiszakadt zsebeiből
csordulnak el azok a kézfogások,
amiket valamikor elraktároztam,
de jöttek a perclidércek,
körbe-körbe-testökörbe
úgy fogadnak majd örökbe,
mert ő nyolcvankilencben el, 
én meg csak kilencvenkettő,
mert ott volt ő, az a weöres sándor,
és itt meg én, ez a sörös wándor,
ahol még az előszobába se való betűfröccs
avas levest játszva kagylóba ömlik, 
mert a betűk nem viselkedhetnek másképp,
akár a perclidérceink,
akik csavargatják a gőzölgő orrodon kimászó vágyakat,
mint a rádiót, emberi szavakat keresve,
ők tudják, hogy

idebenn két este van,
mindkettő szétesve van,
a te arcod az igazi,
üregként néz odaki,

ahogy ott ellobogsz minden nap,
amíg zizereg az átforduló tapéták 
magabiztos válópere a falakkal,
és ez a piszmogás beleszuszog a picike sötétbe,
nyálszagú álmokon pavlovagolgat,
bóbita szemekbe szórja a holdat,
hogy elcsipásodjon a porcukor.

de a fennakadt gerenda magába rejtette a döngést,
és abban a hiányban, amit csak az a rémület tudna érzékeltetni,
te megérezted a súly susogását psyché irhájában,
amit még pilinszky is csak sejthetett,
azt, hogy csak akkor tanulhatod meg igazán önmagad,
ha ténylegesen vonzódni mersz a saját nemedhez.

mert az a szó, ha kipattan, a bőre iszapba aláhull,
lépik az isteni hang és fordul a húsba magára.
így marad itten a lélek, a váz zakatolgat a gyászban,
hét kezed épp szétrobban a hóban, ez angyali nektár,
mert ami vagy ma, a szent meg a bűn, tagadott pici éned
míg a falakra kiömlik, a szóban a verstani lekvár
meghasad úgy, ahogy itteni hajnal lábszaga éled,

és ma nem a mindenség tódul belém, csupán a léghuzat.
így csavarják fel majd azt a világvégi szőnyeget
a tündérek, és tamponokkal takarják el arcukat,
futamod az éj után csak a plöttyenések,
zizegő tekeredés utánad, mert ami megmarad,
megmar és elszavad.
felemás zokniban a ködök
fughettákat oboáznak,
beszorulva négy égtáj között
beöltöznek húsbányásznak.
a weörs most hallható és látható, 
wéres, akár a meg-nem-érdemelt werés,
akkor jó a szöveg, ha szadomazó,
szétfolyik föld kiskabátján, mint a weöres iszap.
vágtat az éjbe a város, ez a klúzs-napokalipszis,
majd kénarcunk, kénhajunk, kéjbajszunk, széthalunk,
szerte esünk cafatokra,
de azért éjszakánként a
harghita, harghita táncol,
sörben az álmaid ülnek,
füstcsigolyák fuvoláznak,
légutaink lemerülnek.

mert már ilyen az angyal
körbehever a varanggyal,
sáskahadak letarolnak,
békahad, szóközi holnap.

  (köldökön szúrt mocorgás,
        a világratévedés archetípusai,
            pallas, aphrodité, dionüszosz,
                szent arcunk csak parvenü kosz,
                    mert a séta a legjobb alkotás,
                tao te king, tűnj tova lassan,
            mint lányokról fürge ragyogás,
        kata- és matatón, merre mutassam,
            merre a lét, ami körbekerül,
                szekérderékaljat simogatni,
                    mert csak ezt lehet emberül,
                        pattanást ragasztni az arcra,
                    hogy megtanuljuk a létezés alapvetőségeit,
            érzékelni a távolságot, a kert janusi arcát,
        amint ott stagnál a kint és a bent között,
            mint a fotonok fröcskölése a tükör és a szemed között,
                pimasz, pimasz, pimasz.)

mert ez a kis létezés, a szertecsúszott rock’n roll
kimondhatatlanul kiömlik, akár halott szájából a tej,
két ásítás és egy csüggedés majd óvatosan leporol,
s kifosztja a szekrényeid (még a szörnyeket is elrabolja), hogy 
legyen, amit követelj.

farzsebedben lakik a végtelen,
ott szuszog, fordul fel és le,
köldökpiszkod szép, deformált élelem,
benne lakik a dolgok értelme

weöres légy, mint a hajnalok
megütköző fénye a beragadt szemű asszonyokon.
sándor légy, mintha andalog
a világ összezsugorodó ariadnéfonala s ne vedd zokon.

mert minden a kutyákra vezethető vissza,
csak kutyául lenni lehet, csak ez a premissza,
és hogy ölek és ölebek és vérek és vérebek
jelzik az égtájakat, még mielőtt beléjük tévedek,

teniszcipők és ujjlenyomatos napszemüvegek
hieroglifáit hordják magukon a csontvázaink,
érces porlevesek metafizikájában esti ügyelet
várni, amíg a kilégzés újra önmagába int.

mert csikorognak szárazjég mondataid, 
meg ahogy a gégéd liftezik fel s alá amikor szólasz,
ez a mozgás lendíti forgácsba a világot,
a műgonddal megdizájnolt inexisztenciát.

(nyolvankilences januárban csak dobolnak,
rengnek, zúgnak a földrögök, egy híg
memento moriban sompolygó tangóholnap
fordul magába, prüszkölget még, amíg) >>>

kifacsart télvég felfakad
szappanos sebszagán téglahad
és az éj csámcsogva elszabad
     mert egy legenda legurult
 
A BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézete Weöres Sándor pályázatának dobogós helyezést elért pályázatait közöljük oldalainkon. André Ferenc I. díjban, Székely Örs II. díjban, Gondos Mária Magdolna III. díjban részesült.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében