Ágytál-lyrám elől tsak a hinták végleges eltolása szabadít, legyen hát veszteg e pályájáról görbülő tsillag. Az ég üres fél négy és négy között, üres és egyedül, mint egy doboz Soproni, olyan a hangja a levegőnek, mint egy doboz Soproni nekem a pánsíp, ha megtelek belülről levegővel. Ne a szívizom, de elméje őrülése tsinálja a patakokat a báj grófnőnek, melyekben evezni lehetetlen Cháron határátkelőjén át. Mi neki kellene szóljon, bennem ered át mint szűrve a Soproni beleimen vagy levegőn a pánsíp, illedelemből szólít tsak meg, Lidikém, ráforrok magam gégéjére, rajtam szűröm át syntaxom, sopronim, vizeletem.

Nem tud soha rólad szólni, mert nem talál soha fogást rajtad, benned, egy levél mindig tsak Notzucht, melyben ideálodat burittom hasadra s az alól semmi soha nem dissolveál, hiszen crealni egy tótsa tükörét kell felsebeznem (sáros potsolyákra írok és a felhőket vakargatom). Leszállni próbálok, kiugrani, de én a fecaliák s motskok között is az egekben fundáltatott ’Soltárt tseréltem pacemakerre: a fenének görög istenei kellenek zászlók, ágytálak és körtvélyek közé, ugatni öblös torokkal dithyrambot. 

Álöltözésed camuflage, mit a nyelv kikerül, mert se nem naturalis se nem aufgehoben. Mi lesz aufgehoben ha a zakuszkával lepetsétezett naturalis szoknyád nem az? Gebetbuchba tsukott szárny nélküli légy az én prosám, melyet nem az enzimhiány vagy a hydra, hanem a neked való elégtelenségem consummál hajnali három és négy között, mert idehagyott engem hozzád a verstani forma hiánya.

Tsak kívülső változó maradok. Rajtad, benned mindig tsak suffixum, a plánéták suffixuma. De a plánétákon nem nőnek rhododendronok, cyprusok, még egy kibaszott tő parlagfű sem; én vizet kérek, meg-másolom virágaid, szirmuk higany, bibéjük lávatűz. Zászlók, körtvélyek, erdők, tankok röpnek, keringnek, úsznak. Közben minden szén-alapú megég: a hemoglobint tartalmazó vérem, a növényi rostot tartalmazó zakuszka és Crudi Eszter itthagyott levese is, tökéletlen égéssel.