Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért?”
(Márai Sándor: Halotti beszéd)
Nyugati magyar irodalom: kommunikáció sajátos helyzetben
Változásokkal terhes századunkban a magyar irodalom három, egymástól térbelileg elhatárolt szférában bontakozott ki. A történelmi Magyarország fölosztásával az egyharmadára fogyott anyaország irodalmán kívül, az elcsatolt országrészekben (Kárpátalján, Felvidéken, Délvidéken, Bánságban, Erdélyben) bontakozott ki az úgynevezett kisebbségi irodalom, s a különféle okok miatt kivándorolt magyarok körében szerte a világon a szórványmagyarság (diaszpóra) irodalma: a nyugati magyar irodalom.
A szórványmagyarság azoknak a gyűjtőneve, akik gazdasági okok miatt kivándoroltak, vagy történelmi, politikai tényezők hatására menekültek, disszidáltak, s távol a hontól idegen társadalmi és nyelvi környezetben, más országokban telepedtek le, kis, egymástól sokszor tetemes távolságra lévő szigeteket alkotva Új-Zélandtól Kanadáig, az Egyesült Államoktól Ázsiáig, Dél-Afrikától Skandináviáig.
Ez az idegen környezet befolyásolja a diaszpóra irodalmának egész kommunikációs rendszerét, kihatva annak valamennyi összetevőjére; olyan –az anyaországi és kisebbségi irodalomtól eltérő – kontextust jelentve, amely a nyugati magyar irodalom sajátosságának meghatározó tényezője.
A nyugati magyar irodalom elnevezés a huszadik század hetvenes éveiben született. Létrejöttének körülményeire így emlékezik Czigány Lóránt, a diaszpóra neves irodalomtörténésze: „A hetvenes évek közepén, mikor Béládi Miklóssal és Albert Pállal először ültünk le Párizsban ebben az ügyben, mivel zöld lámpát kaptak arra, hogy lehet foglalkozni a korábban tiltott gyümölccsel, akkor ott töprengtünk és törtük a fejünket, hogyan is nevezzük ezt a »valamit«, ami nem Magyarországon jön létre, és a szerzőket hivatalosan »disszidenseknek« nevezik. Mi ugyanis emigránsoknak tartottuk magunkat. Milyen semleges kifejezést találjunk ki tehát, ami aránylag pontosan fedné azt a »valamit«, ami ott, kint keletkezik. Megállapodtunk abban, hogy talán a »nyugati magyar irodalom« lenne a leghasználhatóbb kifejezés (…). Az elnevezésről kiderült, hogy időálló; mára a közmegegyezés is szentesítette használatát.” (Külön irodalmi tudattal rendelkezünk. In: Alföld 1990/2: 79.)
Nyugati magyar irodalom címen jelent meg 1976-ban, Amszterdamban a Hollandiai Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjainak előadásait, tanulmányait tartalmazó kötet, amely az idegenbe szakadt, szórványban élő irodalom problematikájával foglalkozott. Egy évtizeddel később Béládi, Pomogáts és Rónay A nyugati magyar irodalom 1945 után c. könyvükben (Bp. 1986: 15–17.) a fogalom használatáról szólva áttekintették a különféle elnevezések kínálta lehetőségeket. Az évtizedek folyamán a következő kifejezésekkel illették ezt az irodalmat: „kinti”, „külföldi”, „határon túli”, „emigráns”, „disszidens”, „diaszpórabeli”. Ezek mindenike csak részben tükrözi a fogalom lényegét, egy-egy sajátosságát emelve ki annak. (A határon túli elnevezés nem tesz különbséget kisebbségi és szórványbeli irodalom között, az emigráns és disszidens jelzők a politikai tartalmat emelik ki, a diaszpóra kifejezés az idegen közegben való létre, a szétszórtságra utal.) A nyugati jelző többértelmű: nem csupán földrajzi jelentése van, hanem politikai, társadalmi, kulturális vonatkozásokat is magában foglal. Azokra az országokra utal, amelyekre a polgári demokrácia gyakorlata érvényes. Egy bizonyos életmódra, civilizációs szintre, politikai hatalom és szellemi élet viszonyára, a kifejezés szabadságára. Egyszóval értékjelző kategória is. Amikor a fentebb említett párizsi beszélgetés során a nyugati magyar irodalom kifejezést ízlelgetve Béládi megjegyezte, hogy reméli, a hazai irodalmat nem fogják ezután „keleti” magyar irodalomnak nevezni, bizonyára a jelző negatív – diktatúrát, cenzúrát, „szocialista irodalompolitikát” jelentő – tartalmaira gondolhatott, azokra a tényezőkre, amelyek a keleti tömb országait jellemezték „a szocializmus építésének éveiben”.
Lássuk, hogyan is hatott ez az új, másféle környezet az alkotókra, milyen reakciókat váltott ki belőlük. Cs. Szabó László sok év távlatából azt a pillanatot idézi, amikor „kezdő” menekültként rádöbbent új helyzetére. (Cs. Szabó László: Még vagyunk. In: Nyugati magyar irodalom. Amszterdam 1976: 13–14.) Rómában történt. Egy múzeumi séta alkalmával a könyvtárosnő arra kérte, hogy segítsen katalogizálni egy budapesti kiadótól érkezett, érthetetlen magyar könyvet. A szerző a küldeményben saját könyvére ismert, dedikálta a meglepett hölgynek, majd kilépett a múzeum kapuján. Íme a történtek belső visszhangjaként az író torokszorító vallomása: „Noha felpezsdíthetett volna a vak véletlen hízelgő játéka, lesújtva fordultam ki a házból. Ácsorogtam a Via Babuino kirakatai előtt, szórakozottan nézegetve óangol bútorhamisítványokat és valódi Piranesi rommetszeteket; öngyűlölő, dúlt arc nézett vissza rám az üveglapokról, mintha torkomra pályáznék. Ez volt hát az utolsó ajánlósor, amit életedben leírtál. Hallod-e csúfondárosan csilingelő lélekharangodat az öblös déli harangbongásban? Akárhány évem marad is hátra – negyvennégy voltam –, meghalt az író, akkor pedig emberileg is élőhalott vagyok. Sehol egy folyóirat, könyvkiadó, tűzőrző kör a sivatagi látóhatáron, nevetségesen kevés a fejvesztett olvasó. (…) Élt negyvennégy évet. Meghaltam, hidd el, Via Babuino, meghaltam.”
A szórványlét talán legdrámaibb, kétségbeeséssel, fájdalommal teli, már-már kozmikus méretű magányban fogant lírai vallomása Márai Sándor Halotti beszéd c. költeménye, 1950-ből. Tragikus pátosztól feszülő, rapszodikusan lüktető sorai az emigrációban megtapasztalt – döbbenetes képekbe kristályosodó – idegenség érzésén túl Márainak az egész kultúrára, az emberi civilizációra vonatkozó pesszimista szemléletét is tükrözik. Az első magyar szövegemlék komoran koppanó szavai után („Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk. Por és hamu vagyunk”) az axiómaszerű kijelentés logikus folytatásaként, azt kibontva, az idegenben széthulló belső kincsek: az emlékek („Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek”), az anyanyelv („nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt”) pusztulásának fájón érzékletes képsorai következnek. Az idegenbe szakadt ember számára a lét szorongásokkal teli vesszőfutássá válik, énjének fokozatos elvesztését éli át a számkivetett, és végül a teljes megsemmisülés vár rá:
„Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek.
Még azt hiszed, élsz? … Valahol? … És ha máshol nem is,
Testvéreid szívében élsz? … Nem, rossz álom ez is.”
Márai költeményében a hon az egészet, az önkifejezés lehetőségét, az önmegőrzés és a kölcsönös megértés, a kommunikáció helyét jelentette. Elvesztésével az egész darabokra tört, az otthonosság megnyugtató érzése örökre szertefoszlott, hiszen az idegenné vált világban már egyik oldalon, egyik táborban sem érezheti otthon magát az ember:
„Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen,
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten…”
Ez a végtelen idegenség, ahová már a magyar kultúra óriásai is csak szellemhangokon üzenhetnek, közönyével, értetlenségével az óhazából hozott és féltékenyen őrzött anyanyelv megállíthatatlan romlását, és végső soron a személyiség pusztulását idézi elő:
„És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.”
Néhány évtizeddel később – a nyolcvanas évek elején – sok ezer kilométer távolságra Posillipótól, ahol önként vállalt számkivetettsége elején Márai papírra vetette a Halotti beszédet, Kanadában – sokévi tapasztalat nyomán – Fáy Ferenc költőből arra a kérdésre, hogy mit üzen haza, kétségbeesett kiáltás, lírai jajszó szakadt föl; a minden illúzióval leszámolt költői én a lélek brutális élveboncolását végezte el önmagán: „Mi felriadunk éjjel, tüdőnkben sípol a levegő, szürke, nagy árnyakat dajkál a fal… nyúlunk valaki felé… s tenyerünk égő melegében kénsárga csontok máglyái lobognak. Szánkra dermed a szó, pedig ordítani szeretnénk, hívni valakit: anyánkat vagy valami régi ismerőst. Kiáltozni a fájdalmunkat, vágyódásunkat, szomorúságunkat… és csak vinnyogni tudunk, reszketni, mint az állatok. Mellünkön ülnek a temetők, s fehér halottak üregszemében oszlik itt hajnallá az éjszaka. Minden percünk gyötrelem, és minden szavunk mélyből kiásott öröm. Bennünk nem nőttek meg a sírok. Mi öregen is fiatalok vagyunk. Boldog őrültek társadalma az emigráció. Őrülteké, ahol költők és gyilkosok születnek, szentek és fertőzöttek, kiknek homloka nem éri el az eget, és lábujja nem éri el a port.
Mit tudtok ti rólunk? Mit láttok ti az életünkből? Ismeritek a csomagjainkat, a hazalátogatók gőgjét, a kölcsönvett Mercedesek olcsó csillogását… de látjátok, ismeritek-e az éjszakát? Nappalaink üres vergődését? Mit tudtok ti a »nyolcadik törzsről«? A boldog őrültek társadalmáról? Állunk a tájban, időtlenül és talajtalanul. Nem akarjuk látni, hogy már fejünk fölé nőttek fiaink. Ruhánkat megszaggatta az idő, arcunkat kicserzette a szél.” (Fáy Ferenc. In: Hegyi Béla: Távolsági beszélgetések. Bp. 1989: 132–133.)
Akad olyan költő is, akinek az emigráció nem gyógyíthatatlan sebeket s azok kitárását jelentette, hanem a választás, a fizikai és morális megmaradás lehetőségét, tanulságos és szórakoztató kalandok sorozatát a nagyvilágban. Kalandos élete, poétai univerzuma, költői szereptudata alapján egészen különleges helyet foglal el a magyar irodalomban Faludy György. Készakarva hagytuk ki az előző mondatból – a magyar irodalom elől – a „nyugati” jelzőt. Faludy emigrációjának harmincnégy esztendejében keresztül-kasul bejárta a világot. Franciaország, Marokkó, Olaszország, Málta, az Egyesült Államok, Anglia és Kanada voltak az állomásai ennek a sok ezer kilométernyi „csavargásnak”. Saját bevallása szerint (uo. 245.) magyar költő kívánt maradni mindig és mindenütt; nem törte magát, hogy „beilleszkedjék”. Emigrációja örökös bolyongás volt, tudatosan választott és vállalt vándorlás. Költői elődeit ezért a középkori vagabund poéták között kell keresnünk, akik a változatosságot és kalandot kedvelve járták Európa útjait, és meglepő könnyedséggel találták föl magukat idegenben. Erre a könnyedségre, ám ugyanakkor a veszélyek pontos felmérésére, önmaga esélyeinek számbavételére, a lehetőségek közti biztos (ösztönös?) eligazodásra, s mindenekelőtt a szabadság igénylésére mindenféle önkényuralommal szemben utal a Jegyzetek az esőerdőből c. könyvének következő részlete is (Bp. 1991: 49–50.): „(…) megsejtettem, hogy egyhamar én is olyan helyzetbe kerülök, amikor okosabb menekülni, mint maradni. Ilyen helyzet először 1938-ban adódott, mikor feleségemmel Párizsba emigráltam (…). 1940 júniusában kiderült, hogy nem mentünk elég messzire. A szép bőröndöket réges-rég zálogházba csaptuk, és különben sem vittünk volna ekkora terheket magunkkal. Parányi hátizsákomban már csak az volt, amit Heine ajánlott: egy váltás fehérnemű, az üres könyv, melybe verseimet írtam, és ráadásnak egy üres teáskanna. Mégis, mikor késő éjjel hitvány szállodánk forgóajtaján kiléptem az elsötétített Párizsba, illetve a teljes hontalanságba, repeső boldogságot éreztem. Menekülésre harmadszor 1956. november végén került sor. Második feleségemmel ezúttal gyalog és sárosan léptük át a magyar határt a Fertő-tó közelében. (…) Zsebemben két fogkefe volt és borotva. A karabélyos osztrák határőr Guten Morgennel köszönt. Még setét volt; kezében kis lámpást tartott. Fénye mintha a nap világa lett volna.” Faludy diaszpórában született könyveit tehát az idegenségnek ez a másféle szemlélete jellemzi. Az önemésztés pokoli lángjai helyett a finom irónia, az intellektuális elegancia fényei ragyogják be soraikat.
Az idegenség tulajdonképpen viszonyítás, nézőpont kérdése. Feltételez egy biztosnak nevezett pontot: az otthont és annak attribútumait; ehhez képest valamennyi más ország, közösség, nyelv, kultúra az idegenség fogalomkörébe tartozik. Természetes tehát, hogy a hon vonzási ereje, a kiszakítottság érzése, a sóvárgás az elvesztett haza iránt annál nagyobb, minél több szállal, minél hosszabb ideig kötődött hozzá az egyén. Azok számára, akik fiatalon – diákként – hagyták el hazájukat, és intellektuális érésük, íróvá válásuk a másik ország idegen társadalmi, nyelvi, kulturális közegében ment végbe, a viszonyítási pontok meghatározása, a konzekvenciák levonása nem olyan egyértelmű, mint idősebb társaik esetében. A köztesség eme sajátos állapota lehetővé teszi számukra létük, szerepük, a magyarság sorskérdéseinek előítéletektől mentes szemlélését, az illúziókkal való leszámolást.
Ők azok, írja Vitéz György – bizonyára a Washington-i Arkánum folyóirat szerzői körére is gondolva –, akik észak-amerikai tartózkodásukat hallatlan élménynek, isteni kalandnak tekintik. Mert itt, aki akarja, belső hallását élesítheti, vagy titkos antennával a világűr neszeire figyelhet. (Magyar író Amerikában. In: Nyugati magyar irodalom. 1976: 65.)
Az idegen környezettel szemben – az otthonitól különböző kontextusban – többféle írói reagálás lehetséges. A szórványlét, ez az első látásra reménytelennek tűnő helyzet, nem fojtja meg az emigránsban az alkotót. Az élet huszonhat éve cáfolja a rémképet, állapítja meg Cs. Szabó László említett tanulmányában (14.): „Egy tucat könyv, több száz esszé, félszáz elbeszélés, versek, az Angol Rádió kitüntető ragaszkodása a vérmes, öreg Toldinál is jóval öregebb íróhoz, olasz lovagi cím magyar írói érdemekért, címszó idegen nyelvű kézikönyvekben mind ellentmond annak a földönfutó élőhalottnak, aki legszívesebben öklével zúzta volna szét reménytelen arcát a kirakatüvegeken.”
Igaz ugyan, hogy a diaszpóra sokkal lazább közeget jelent az írói munka szempontjából, mint a kisebbségi és anyaországi körülmények; az alkotó legtöbbször magányosságra kárhoztatva dolgozik, ez az izoláció azonban nem mindig van a rovására. Az elszigeteltség érzése nem föltétlenül és egyértelműen hátrány, figyelmeztet Vitéz György említett tanulmányában (53.) annak a szerzőnek a hitelével, aki mindezt saját tapasztalata alapján vallja. „Aki nem a közönség után szaladgál, aki nem »társadalmi élettel« tölti szabad (értsd alkotó) idejét, annak alkalma van el nem gondolt gondolatokra figyelmezni és készülni az eddigelé kimondhatatlan kimondására.” A szórványlét okozta magány – és ennek tudatos vállalása – e megközelítésben nem előidézője az írói elnémulásnak, hanem ellenkezőleg alkotásra serkent. A nyugaton élő magyar író egyfelől – polgári foglalkozása révén – integrálódik az illető társadalomba, annak megbecsült tagjává válhat (Vitéz György pl. klinikai pszichológusként Montrealban), másfelől szabad idejében, dolgozószobájába zárkózva áldoz titkos szenvedélyének, anélkül hogy bármiféle elismerésre is számítana annak a választott közösségnek, országnak a részéről, melynek minden más tekintetben teljes jogú állampolgára lett az évek folyamán.
E bonyolult és sok energiát igénylő szerepjátszás, örökös álarccsere közepette többféle stratégiát is választhatnak a diaszpóra alkotói. Vitéz György az észak-amerikai valóságból kiindulva háromféle stratégiát, tematikai hozzáállást határolt el. Az első – általában az idősebb nemzedékre jellemző – irányzat: „kísérlet a magyar Atlantisz habok fölött tartására”. Ebbe a csoportba tartoznak a harmincas évek neobarokk stílusában fogant művek, a Móricz-utánzó paraszttörténetek és az erdélyi írók „lábnyomába plasztikcsizmával lépő álgóbék” irományai. Ezeknek a szerzőknek hiányosak az ismereteik a mai magyar valóságról, járatlanok abban a témában, amelyhez pedig foggal-körömmel ragaszkodnak, ugyanakkor a körülöttük lüktető új világ hatása elől igyekeznek hermetikusan elzárkózni. A második csoportba azok tartoznak, akik a „száműzetés” irodalmának művelését tűzték ki célként. Ezen átesik általában minden idegenbe szakadt író. Akadnak azonban olyanok, akik kitartanak e szerep mellett. Írásaik a száműzetés keserűségéről szólnak, s a befogadó ország és kultúra ellenségként vagy legalábbis érthetetlenként jelenik meg bennük. (E művek alaptónusa az Európában divatos Amerika-ellenes kitörésekre hasonlít.)
A harmadik stratégiát általában a fiatalabb alkotók választották. Ők azok, akik fölhagytak az „exilium” pózával, és a befogadó ország polgáraivá válva hozzáláttak Amerika újra-fölfedezéséhez, s az idegen kultúra kincseivel igyekeznek ellenpontozni a magyar „cantus firmus-t”. „Leírnak mindent”, mert mindent le kell írni, és ha magyarul ír az ember, úgy kell fordulnia a magyarul beszélők közösségéhez, mint az emberiség polgáraihoz.
A hagyományostól a posztmodernig
Ha egyetlen szóval kellene meghatározni a nyugati magyar irodalmat, az a sokféleség lenne. Sztáray Zoltán a dzsungelhasonlattal – s az abban rejlő metaforasorral: ég felé törő fák, szerényebb bokrok, gyomnövények stb. – tette képszerűvé a fogalmat. (Gondolatok a nyugati magyar irodalomról. In: Új Látóhatár 1989/2: 145.) Bár a nyugati magyar irodalom szerte a nagyvilágban alakult ki, s alkotóit, intézményeit országhatárok, sok ezer kilométernyi távolságok választják el egymástól, és különböző társadalmak nyelvi-kulturális közegében működik, talaja mégis mindenütt egységes: a magyar szellemi élet; kifejezési eszköze pedig a magyar nyelv. Mindez azt jelenti, hogy az egyetemes magyar irodalom része. Pomogáts Béla a magyar irodalmat és kultúrát „respublicaként” határozta meg. Ennek a szellemi köztársaságnak szerinte az egység és a különbözés a lényegi tulajdonságai. Egység az irodalom nyelvi, etnikai, történelmi és kulturális tudatában, különbözés társadalmi és politikai feltételeiben, történelmileg meghatározott konkrét feladataiban. (Ez utóbbi bizonyára a szépirodalom ideológiai, politikai tartalmára utal, „elkötelezettségére”, arra a jelenségre, hogy bizonyos kényszerítő körülmények hatására az irodalomnak „feladatokat” kell vállalnia.) Pomogáts Béla Roland Barthes-ra hivatkozik, aki Történelem vagy irodalom? c. tanulmányában az irodalom „két előfeltevéséről” beszél: az egyik történeti, amennyiben az irodalom intézmény; a másik pszichológiai, amennyiben alkotás. Az irodalmat tehát részben intézmények, részben művek rendszerének tekinti. (A nyugati magyar irodalom a kirekesztéstől a befogadásig. In: Alföld 1990/2: 51.)
Ha a nyugati magyar irodalom műfaji sajátosságaira figyelve föllapozzuk a különféle sajtókiadványokat, antológiákat, a szerzők önálló köteteit, azonnal szembetűnik a líra túlsúlya az epikai és drámai művekkel szemben. A nyugati magyar alkotók többségét költők alkotják. (Még az olyan, az irodalmi köztudatban esszéíróként számon tartott szerző is, mint Cs. Szabó László, jelentős költői termést hagyott hátra, akárcsak a regény- és naplóíróként ismert Márai Sándor is.) E jelenségnek több magyarázata is lehet. Költőnek lenni mindenekelőtt alkati kérdés. Ugyanakkor a líra az a műnem, amely természeténél fogva közvetlenségével, rövidségével, tömörségével a leginkább alkalmasnak tűnt a diaszpóra alkotói számára azoknak a gondolati és érzelmi tartalmaknak a kifejezésére, amelyek új életkörülményeik hatására fogalmazódtak meg bennük. Az idegenbe szakadás miatt érzett fájdalom, a magány, az elvesztett hon utáni sóvárgás, az elidegenedés közvetlen, hatásos kifejezésére valóban a líra tűnik a legalkalmasabbnak. (A fenti témakör és hangszerelés a „száműzetés” költészetére jellemző.)
A líra ugyanakkor kísérletezésre, játékra is csábítja a poétikai kalandra kapható költőket. (Ez az alkotói magatartásforma főleg a fiatalabb generációra jellemző, azokra a költőkre, akik 1956-ban vagy azután kerültek Nyugatra.)
Sztáray dzsungelhasonlata nemcsak a változatosság érzékeltetése miatt figyelemreméltó, hanem azért is, mert a sokféleségen túl figyelmeztet a nyugati magyar irodalom műalkotásai közötti értékkülönbségekre is.
A diaszpórában sok az önjelölt író, színvonalas művek árnyékában középszerű irományok tenyésznek. E „szövegburjánzást” a polgári társadalmak szólásszabadsága teszi lehetővé, s az illető szerző anyagi helyzete, melynek köszönhetően kiadhatja saját könyveit. Számos kivándorló érzi úgy, hogy írnia kell, mivel ő olyan tapasztalatok birtokosa, amelyeket érdemes megörökítenie, másokkal megosztania. Ebből a heveny íráskényszerből egyrészt visszaemlékezések, önéletrajzi jellegű munkák születnek, amelyek közvetlenül utalnak a megélt eseményekre, másrészt a valóság átpoetizálása révén szépirodalmi alkotások. A kézirathoz aztán kiadót kell keresnie a szerzőnek. Ezeknek csupán egy része végez igényes kritikai tevékenységet, a többi válogatás nélkül, a közlési díj ellenében bármit publikál. Előfordul az is, hogy a szerző „házilag” állítja elő könyveit, a nyomtatás hőskorára jellemző körülmények között. Az ilyen „egyszemélyes” kiadó-nyomda természetesen nem végezhet olyan minőségű munkát, mint a szakembereket foglalkoztató kiadóvállalat, s így még az esztétikailag értékes, eredeti szövegek is megsínylik a publikálásnak ezt a fajtáját. A sajátos léthelyzetből fakadó motiváció, a cenzúra hiánya, a közlés korlátlan lehetősége miatt kevés olyan irodalomkedvelő ember akad a diaszpórában, aki ellen tudna állni a publikálás csábításának.
Az eddigi legteljesebb magyarországi áttekintés szerzői (Béládi, Pomogáts, Rónay: A nyugati magyar irodalom 1945 után. Bp. 1986) három fejezetben próbálták áttekinteni ezt a sokszínű, különböző irányzatokat, stílusokat, írói módszereket, poétikai stratégiákat fölvonultató anyagot. Az első fejezetben: Az irodalmi konzervativizmustól a nyugati irodalomig (60–165.) szerepel Nyírő József, Wass Albert, Zilahy Lajos, Kerecsendi Kiss Márton stb. Őket a „múlt íróiként” tartják számon. Újat ez az irodalom csak tematikájában nyújtott (emigráns léthelyzet, hontalanság, honvágy, idegenség). A két világháború közötti irodalom konzervatívan „nemzeti” eszme- és stílusvilága, realizmusa, népiessége, anekdotikus előadásmódja jellemzi. (E kritikai megállapítás általában helytálló e művekkel kapcsolatban, akadnak azonban kivételek is; ilyen minden bizonnyal Wass Albert trilógiája és Elvész a nyom c. több szálon futó, mesterien megkomponált regénye.)
A Nyugat-hagyomány folytatóiként tartják számon Márai Sándort, Cs. Szabó Lászlót. Életkora, pályakezdésének időpontja, verskultúrája, műveltsége a Nyugat harmadik nemzedékének költőivel rokonítja – a kézikönyv szerzői szerint – Faludy Györgyöt, akinek polgári radikalizmusa, szabadságeszménye egyaránt tiltakozott a jobb- és baloldali önkényuralom ellen.
A második fejezet a nyugatos irodalomtól az avantgárdig vizsgálja a nyugati magyar irodalmat (166–223.). Ebbe a körbe a középnemzedék tartozik. Alkotásaikat a kísérletező kedv, a világirodalom különféle törekvései iránti érdeklődés jellemzi. Közéjük tartozik Csiky Ágnes Mária, Béky-Halász Iván, Major-Zala Lajos, Határ Győző, Tűz Tamás, Fáy Ferenc, Monoszlóy Dezső, Halász Péter, Domahidy András.
Végül a harmadik fejezetben: Az avantgarde jegyében c. alatt (224–291.) a „harmadik nemzedék” képviselői kerülnek bemutatásra. E „csoport” tagjai többnyire 1956 végén, fiatalon hagyták el Magyarországot és neves nyugati egyetemeken végezték tanulmányaikat. Évtizedek tapasztalatával maguk mögött természetes közegüknek tekintik választott otthonukat. (Árnyaltabban fogalmazva: másféle viszony fűzi őket a hátrahagyott honhoz és a befogadó országhoz.) Nagy érdeklődéssel fordulnak a kortárs világirodalom művei felé. Erősebben hatnak rájuk a nyugat-európai és amerikai irodalmak jelenkori törekvései. „Feladatuknak” tekintik ezeknek a törekvéseknek, kísérleteknek, poétikai stratégiáknak az integrálását költői világukba. Változatos költői hatások érték őket a 20. század világirodalmából (T. S. Eliot, Ezra Pound, Gregory Corso, Allen Ginsberg, René Char, Francis Ponge stb.). Az angol ezoterikusokkal, a francia szürrealistákkal, az amerikai beatnikekkel, a különféle szemiotikai, lettrista és konkrét költői irányzatokkal ismerkedtek meg, nem fordítások útján, hanem eredetiben. E nemzedék képviselői közé tartozik Bakucz József, Horváth Elemér, András Sándor, Vitéz György, Kemenes Géfin László, Mózsi Ferenc, Bebek János, Kibédi Varga Áron, Thinsz Géza, Gömöri György, Dedinszky Erika, a Magyar Műhely belső szerzői körébe tartozó Nagy Pál, Papp Tibor és Bujdosó Alpár.
Az eddigi vázlatos felsorolásból is kitűnt a líra domináns jelenléte a nyugati magyar irodalomban. A diaszpórában az íróknak több akadállyal kell megküzdeniük, mint költőtársaiknak; hosszabb, céltudatosabb munkára van szükségük, a terjedelmesebb epikus művek megjelentetése nagyobb anyagi áldozatot követel a szerzők részéről. Írói világuk megteremtéséhez meg kell ismerniük részleteiben környezetük társadalmi, politikai, történelmi stb. vonatkozásait, az énen túli világ látható és rejtett részleteit. Az „idősebb nemzedék” tagjai érett alkotókként, jelentős művekkel maguk mögött kerültek a szórványba. Az utánuk következők viszont kint váltak írókká; írásmódjuk szemléleti és technikai szempontból is különbözik az idős generációétól. Erősen önéletrajzi, személyes és vallomásos jellegű, műfaji áthallás jellemzi, a hagyományos történetmondást a lírára jellemző szövegszerkesztés váltja föl. Példaként álljon itt Ferdinandy György Távlattan c. gyönyörű novellájának befejező része, amely a trópusra való visszatérést eleveníti meg egy hazalátogatás után (in: Üzenőfüzet. Bp. 1991: 227.): „Reggel még kint álltunk anyámmal a kertkapuban. A távolság kilúgozta belőlem húgom nevetését, a Lehár-dalokat. Ami marad, furcsa hajnali álom. Egy másodperc töredéke, és felszippantja a nap. Holnap leülök újra az asztal elé. Fejjel lefelé, a déli féltekén fejjel lefelé állnak az asztalok. Elolvasom, amit írtam, meghúzom, belejavítok. Felforr a víz, kitöltöm a kávét. Állok a balkonon. A távlat megrostálja a részleteket. A mozaikkockák perzsaszőnyegéből néhány emlékszilánk, ha marad. Munkába lép a létfenntartás ösztöne is: a francia tanyára például most már gondolni se szabad. Még szerencse, ha egyszer egy évben viszontlátom magam. Bekapcsoljuk a biztonsági öveket, a gép orra a felhőkbe fúrja magát. Megérkeztünk. Zúg, pattog a fülem. Az utastér akváriumában tátogó, néma halak.”
Távoli országok, idegen kontinensek élményeiből, valóságelemeiből épülnek föl ezeknek az elbeszéléseknek, regényeknek a világai. Nyugat-Európa, Észak-Amerika, Ausztrália, Ázsia valóságát nem az átutazó felületességével mutatják be, hanem belülről, az ott hosszabb ideig élők mélyebb tapasztalatával. Műveikben a magyar próza vallomásos és önelemző hagyományai a modern nyugat-európai és amerikai epika eredményeivel ötvöződnek (a francia nouveau roman, Joyce tudatfolyam-ábrázolása, a dél-amerikai elbeszélők, a „szövegirodalom” megtermékenyítő hatása érződik ezeken a műveken).
E „nemzedék” jelentősebb képviselői: Karátson Endre, Kabdebó Tamás, Ferdinandy György, Sárközi Mátyás, Sárvári Éva.
A kézikönyv szerzői tehát a nyugati magyar irodalom leírásakor három szakaszt, három „nemzedéket” különböztettek meg. Az elsőbe a két világháború közötti konzervatív irodalom emigráns írói tartoznak, a másodikba a Nyugat-hagyomány folytatói, s a sort az avantgárd jegyében született irodalom zárja. E hármas tagoltság mögött – a könyv fogalomrendszere szerint – tulajdonképpen hagyomány és modernség pólusai, s a köztük lévő átmenetek körvonalazódnak. Csakhogy a kultúra, az irodalom újabb fejleményeit tekintve nem feledkezhetünk meg a modernet – az avantgárdot – követő posztmodernről sem. Ezek szerint a diaszpóra irodalma a hagyomány, a modern és a posztmodern jegyeit viseli magán.
Befejezésképpen Kemenes Géfin László montreali költőt és kritikust, a Nyugati magyar költők antológiájának szerkesztőjét (E. P. M. SZ. Bern 1980) idézzük, aki előszavában az újabb nyugati magyar költészet, irodalom öt sajátos vonására hívja föl a figyelmet.
Elsőként a nyelvi-formai újító szándékot emeli ki. Szerinte a diaszpóra költői nemegyszer meglepő biztonsággal és eredetiséggel nyúlnak a nyelvhez mint alakítható-változtatható versi anyaghoz. Ennek az az oka, hogy a művek nem magyar nyelvközegben íródtak. Ez a sajátos körülmény másféle alkotói hozzáállást eredményez: a diaszpóra költői az anyanyelvet fokozott tudatossággal kezelik, hiszen sok esetben kizárólag az alkotás vagy a házastársi és baráti érintkezés nyelve a magyar, nem a munkáé, a bevásárlásé vagy a szórakozásé. „E distancia révén az anyanyelv mint írói alapanyag kap új szerepet az alkotó életében; finomságaira, rejtett lehetőségeire, hangzás- és jelentésbeli gazdagságára a költő jobban felfigyel, hiszen a nyelv az »idegen« környezetben nem a napi élet szükséges, magától értetődő és megszokott kommunikációs eszköze, hanem, mint szobrásznak a kő és fém, elsősorban művészeti médium, amely megmunkálásra vár, sőt elvárja, hogy nem megszokott módon, hanem újat létrehozni akaró képzelettel és alkotóerővel nyúljanak hozzá.” (7.)
A második közös vonás ezekben a művekben a diaszpóra költőinek kulturális, irodalmi hagyományaikhoz való sajátos viszonyából származik. Teljes egészében egyikük sem veti el a múltat, de a magyar irodalmi hagyomány a legtöbbjüknél átértékelődött. A nyugati magyar alkotó szellemi őse-rokona megválasztásakor egyénibb módon járhat el, mint anyaországi társai, mivel nem befolyásolja a hazai hivatalos értékszemlélet. A Nyugaton élés egyik következménye éppen az, hogy az írók nagy része előtt a magyar irodalom hírneves alakjai fejéről eltűnt a glória, bírálhatókká váltak, kiváltképpen, amikor a hazai ítészek (ne feledjük, a tanulmánynak is beillő előszó 1980-ban jelent meg!) csak a legkritikátlanabb imádat hangján beszélnek róluk. Ez az egészségtelen kritikai mentalitás a művet hozzáférhetetlenné teszi az értő bírálat számára: a tömjénezés veszedelmes csapdának bizonyulhat a befogadás során. A „megdicsőült költők serege” hamis biztonságérzetet kelthet egy amúgy is torz önismerettel megvert nép lelkületében. Súlyos megállapítások ezek, melyeket megerősít Cs. Szabó László erre vonatkozó véleménye, annak bizonyságaként, hogy az idegen környezet „kijózanító” hatása egyaránt érződött a régebbi és újabb nyugati magyar irodalomban: „(…) provinciális közérzetű országnak és irodalmának, akármilyen élénk s termékeny, mindig kell szent aranyborjú, rituálisan tisztelt totemszobor. Ady dölyfösen igényt tartott rá, páni rémülettel bevallotta verseiben, hogy mi lesz, ha valaki elébe vág, akár holtában is (Az elsőség jósága), Illyés Gyula meg-megrendülő idegzettel s feszengő iróniával tűri, Juhász Ferenc adysan követeli, ahogy valószínűleg igényt emelne rá ép elmével József Attila is, ha élne. Önkéntelenül Debussy egyik vonzó kis zeneművének a címe jut eszembe, Gyermekkuckó. (…) Tréfás irodalmi társasjátéknak induló eszmecserénkben Czigány Lóránttal egyszer csak ráhökkentünk, hogy a »legnagyobb magyar« jegyében már jóval Széchenyi közismert nemzeti rangja előtt is újkori irodalmunk szinte megszakítatlan királyság.” (Cs. Szabó László: Még vagyunk. In: Nyugati magyar irodalom. Amszterdam 1976: 28.)
A harmadik sajátosság az elmúlt száz esztendő nyugati irodalmának hatásából származik. Ez közvetlenebb és erősebb, mint az óhaza esetében, hiszen az idegenben élő magyar alkotó a 20. századi nyugati irodalom törekvéseit „első kézből” ismeri meg, s ez érvényes a filozófia, a pszichológia, a nyelvészet és más tudományágak esetében is. Ezért ezeken a műveken érződik valami „nem magyar”, de talán ez a „más” Kemenes Géfin László szerint nem üt el rikítóan a magyar közegtől, hanem új színárnyalatot hoz létre vele, s így végső soron nem deformáló, hanem gazdagító.
A negyedik közös jegyet a nyugati magyar írók „mélyebb nosztalgiája” jelenti. Többről van szó, mint az ifjúság és az elhagyott haza utáni sóvárgásról. Ez a nosztalgia a 20. század második felének iszonyatos hiányérzetéből fakad. Két nagy veszteség okozta ezt: az ember metafizikai világképének szétfoszlása és az utolsó világmegváltó eszme megvalósítási kísérletének kudarca. Az idegenben élő művész minderre – helyzeténél fogva – érzékenyebben reagál: „(…) kétszeresen vagyunk »hajótöröttek«, hiszen a kozmikus otthon mellett a földi otthont is elvesztettük.” (9.) Új helyzetükben, megváltozott életkörülményeik között azonban valamit találtak is: az önmegvalósulás lehetőségét biztosító egyéni szabadságot és szellemi függetlenséget. A köztességet, kétlakiságot megtapasztalt írók nem a múltba vagy a jövőbe vágynak, hanem önmagukba. A költői alkotás fontossága, a teremtés igénye ezért megnövekedett számukra: „(…) szakma és társadalmi pozíció helyett életmegnyilvánulás, életcél és életideál számunkra a versírás.”
Végül a nyugati magyar irodalom ötödik sajátos vonásaként a szerző a cenzúra és öncenzúra hiányát említi. A hatvanas, hetvenes évek hazai kritikai gyakorlatával szemben Széchenyi tanácsát idézi: „Csak mindenoldalú vizsgálat által lelhetni fel az igazságot, s ez csak a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat meg. Hol a beszéd korlátos, ott rab a nyelv és csak rabként szól.” Vitéz György már említett tanulmányában, a hetvenes évek második felében az elszigeteltségben alkotó magyar író helyzetéről, stratégiaválasztásáról írva, két fontos lélektani tényezőre hívta föl a figyelmet (uo. 53–54.). Az első az, amit tömören, ironikusan „a lángoszlop összeomlik” kijelentésben fogalmazott meg metaforikusan: az idegenbe szakadt író, költő lassanként észreveszi, hogy nemzetének többé már nem tanítója, vátesze, lelkiismerete, s ezzel párhuzamosan azt is megtapasztalja, hogy ezt a veszteséget a nemzet jó egészségben túléli. A második tényező a romantikus költői szerep föladásából következik, s ez a belső cenzúra, az öncenzúra eltörlését eredményezi. A prófétai póz megszűnésével az alkotó teljesen szabaddá válik, s arról és úgy ír, amiről és ahogyan akar. Ez a szabadság az iróniához vezet, állapítja meg Kemenes Géfin László. Az újabb nyugati magyar irodalomban a külső és belső világ föltérképezésekor, a hagyományokhoz való viszonyuláskor ez az (ön)ironikus szemléletmód jelentkezik több alkotónál is. Ezért szükségessé vált – a szerző szerint – annak a Németh László-i tételnek az újraértékelése, amelyik határozottan kijelenti, hogy a magyar nem ironikus alkatú. A Nyugaton élő magyar alkotó iróniája a hamis emberközpontúság, a kritikátlanul elfogadott hagyomány, a millenáris optimizmus, a hivatásos komolyság iránti egészséges kétely kifejezője.
Mindezek ismeretében a diaszpóra írójának ars poeticájaként is lehet értelmezni az antológia szerkesztőjének konklúzióját: „(…) ha már vállaltuk a hajótörést, legalább adassék meg a szabad vizsgálódás, a szabad kísérletezés, a szabadon hullámzó eszmeáramlatokban való fürdőzés gyönyörűsége; az írás mint úszócsapás létfenntartó játéka.” (10.)
