ELMEJÁTSZMÁK – a Korunk idei májusi számának színes címlapján ez áll; fehéren feketén. Lélektani súlypontú lapszám; kitűnően összeállítva, és nem összegereblyézve, amint ez a témasúlypontos lapszámokkal gyakran megesik. A lapszám szerkesztője, Rigán Lóránd jól eligazodik a terepen, tudja, hogy az utóbbi több mint félévszázad alatt valóban eltelt ötven-hatvan év, és a dolgok nem ott folytatódnak, ahol annak idején a második világháború után leeresztett vasfüggöny miatt félbeszakadtak, amikor „kizökkent helyéről az idő.” Amikor például megérkezett a kolozsvári egyetemre az első kézi sokszorosítású szovjet pszichológiai tankönyv, és a Hazugság fejezet címe alatt ez állt: „A hazugság az osztálytársadalmakban megnyomorított lelkű ember tulajdonsága. A szovjet ember nem hazudik.”

Az akkori pszichológusok, akik a mélylélektan, a viselkedéstan, az orvosi alkattan és az alaklélektan különböző irányzatain álldogálva, vitatkozva próbáltak egyensúlyt találni a szaktudományok szigorúsága és a „művelt nagyközönség” mohó kíváncsisága között, úgy érezték, visszakézből szájon vágták őket. És mit lehet ilyenkor tenni? Semmit. Mintha nem történt volna semmi – kifelé. Otthon pedig a pszichológus a lakásában a nadrágszíjjal csapkodva rohangál föl s alá, s üvöltözik: „Mennyi hülyeséget kell mondani az embernek; s még meddig?”

Ám aztán telt-múlt az idő s mintha kezdenének visszatérni a régi szép idők. Csakhogy: nem éppen úgy. Ahogy nem tért vissza a Franck kávépótlék (cikória), és nem a Suchard főzőcsokoládé; és mindennek vaníliaesszenc és szója íze lett, úgy a közhasználatú, a „művelt nagyközönség” számára készült pszichológiában is mindennek műíze lett.

A tévébámuló jámbor polgár, aki egyetlen estén akár tucatnyi rémes gyilkosság „szakszerű” pszichológiai elemzését is megkaphatja, hol a rendező és a szereplők láttatásain, sugallatain keresztül, hol a direktben megszólaltatott és a játékban is szerepet kapott „pszichiáterektől” és kriminológusoktól, megtudhatja, hogy mindennek oka a család. Ha van, és nagyon jó, az a baj, mert meleg védőszárnyai alatt nem nőhetnek ki a fiókák tollai; vagy, ha van ugyan, de rossz: züllött, hibás, akkor megsokszorozva adja tovább az erkölcsi és szellemi nyomort, ha pedig egyáltalán nincs, akkor a menhelyek… a nevelők… a cimborák… stb. Ne is folytassuk. 

Ez az infantil-fatalizmus, ami képernyőn, színpadon és olcsó regényben mindent bemázol, tulajdonképpen csak kevés vulgarizált freudizmust tartalmaz – mely szerint a kisgyerekkori szex-élmények és feldolgozásuk módja (elfojtás, neuraszténia vagy szublimáció, átlényegítés) határozza meg kivédhetetlenül a személyiség sorsát – hanem inkább „adlerizmus” a töltete: HATALOMVÁGY és folyományai…

Természetesen, az Elmejátszmák nem e valóban közönséges, ordináré érdeklődés kielégítésére törekszik; visszatér vagy a visszavezető utat keresi a száz év előtti eredeti helyzethez, amikor a pszichológia a maga harcállását még a filozófia és az idegélettan közé, a lételmélet és a mikrobiológia közé próbálta kiépíteni. Szigorúan szaktudományos írások ezek, még egyszerű recenzálásukra sem tehetnék kísérletet. Azonban van egy olyan vonatkozása a tárgy szókincsének magának, ami arra indít, hogy ne csak a „művelt”, hanem a „széles”, a legszélesebb közönség tudattartalmainak is némi hangot adjak „ez irányban”.

Nemegyszer megfigyeltem (írtam is róla), hogy sok egyszerű ember a lélektan tárgyát valahova a teológia és a spiritizmus érintkezései pontjára helyezi. A lélek képzetéhez hozzátartoznak a jóság, az életesség, sőt a szépség képzetei is! Gondoljunk csak az ilyen kifejezésekre, hogy lelketlen: ez a rosszindulat magas foka! S bár a babonás ember hisz a rossz lelkekben is, azt mondja, hogy: szegény az ördög, mert nincs lelke! Tehát a néphitben az ördögség nem negatív lélek, hanem lélekhiány állapota, s talán ezért igyekszik örökké mások lelkeit megkaparintani… Nagyon ősi etnológiai, sőt vallási hiedelmek öröklődtek köznapi vagy meseszövegbeli szólásokban: „úgy megijedt (az ördögtől), hogy se bűt, se bát nem tudott mondani”… Mivel Óegyiptom hite szerint az embernek három lelke van: a KÁ (vagy az OK), a halál után visszatér az egyetemes lélekbe, személyes, azaz egyedi lélek van kettő, a BŰ és a BÁ. Az egyiknek le kell szállnia az alvilágba, a másik még sokáig ott él a holttest körül, s akkor enyészik el, amikor már mindenki elfelejtette a halottat. Bizony, sokszor hallani naiv olvasóktól a csodálkozó kérdést: miért üldözték úgy a régi törvények a bűbájosságot?... Azért, mert az nem bűvészkedést, vagy szemfényvesztést jelentett, hanem halottidézést, spiritiszta praktikákat! A Régi Keleten a Bubaion viszont magának az istenségnek a fogalmát is jelentette.

A jó és a szép az egyszerű ember tudatában összefügg, olykor éppenséggel azonosulhat; s ennek külön erős vonatkozása van a „szex”, azaz a nemi erkölcs fogalmaira. Azért hozom ezt éppen itt szóba, mert az Elmejátszmák füzetébe, szerkesztője munkájától mintegy függetlenül, véletlenül becsúszott két nagyon „pikáns” mozzanat. Az egyik – egy előző számból folytatódó regényelemzésben (Kabdebó Tamás Danubius Danubiáját Haklik Norbert szemelgeti) ez a fejezetcím: A legnehezebb, avagy hogyan fér meg ugyanazon bekezdésben az orális szex és az ima; a másik, egy könyvcím a szerkesztő ajánlatai közt: „Mithu M. Sanyal: Vulva. A láthatatlan szerv fölfedezése.” Egy kis malackodás még meg is mosolyogtatja az embert, de ez már csípi a szemet.

Az első általam kipécézett helynél a szöveg nagy része tulajdonképpen nem is a címről szól, hanem arról, hogy a tízparancsolat hatodikja, a „ne paráználkodj” több nyelven egyszerűen azt jelenti, ne légy házasságtörő – például még a németben is: „breche die Ehe nicht!” Másokban már olyasmit, hogy „ne bujálkodgy!” Románul „nu preacurvăreşti”: „ne nagyon kurválkodj!” Sajátságos módon, nem haklik a recenzens eszébe, hogy a házasságtörésben – akkoriban, amikor oly szigorúan büntették –, nem a másik személlyel elkövetett nemi aktust sújtották, hanem az esküszegést! A középkori magyar jogrend szerint a mások szolgálóleányaival való szeretkezés azért volt halálos vétek, mert: elvonta őket – a munkától! Ugyanígy: a szemérmesség sem önálló „nemi” produkció, hanem részint önvédelemből, s nagy részint szépérzékből fakad. (Ami a vulvát mint költői tárgyat illeti, azt hiszem, Janus Pannoniusnál találkoztam először vele, ahol Ursula micsodájáról „költ”, de semmi különösebb hatást nem vált ki, csak egy fintort.) Hamvas mondja az altest belső szerveiről, hogy a természetnek ahhoz az oldalához tartoznak, amelyik mer nem szép lenni. Ilyenformán a legősibb idők óta a művészet nem ábrázolta, hanem csak jelezte, nagyon is stilizálva! Állítólag a Mandala is ilyesmi. Sajnos sohasem fogom megtudni, mit ír a könyv, mert nincs képem a könyvesbolt eladónőjétől kérni ilyen című könyvet. Külön érdekességnek tartom, hogy a könyvet a csíkszeredai Bookart kiadó jelentette meg. (Hallom, sógor, viszik a kied anyósának a bácstálán fálét kiállításra, a kásárvás mindánit náki!). A szemérmetlenséget a szépérzék utasítja el, nem véletlen, hogy egyes modern művészeti és mű-elméleti felfogások éppen a szép fogalmát tagadják! (Az sem véletlen, hogy Dosztojevszkij valahol azt mondja: A világot csak a szépség mentheti meg!)

Még valami: többször olvastam francia antropológusoknál, hogy az emberi öntudat az őskezdetektől fogva igyekezett magát elhatárolni az állatoktól, a szemérmesség nem egy műfogását így kell értelmezni: Szép az, amit érdek nélkül, csakis emberként veszünk észre.