Bukarest, a román főváros a kóbor kutyák városa. Így tartja számon a világ. Igenám, de ebben a kóbor világban van valami csodálatos rendszeresség is, amit az állatok ösztöne diktál. A kutyák dolgoznak is a maguk íratlan szabályai szerint; őrködnek. Ott húzódnak meg a nagy házak bejáratánál, ahol a benyílóban és a lépcsők aljában fedél is van a fejük fölött. Az állatok általában szomorúak, csak a madarak boldogok, mert ők repülnek. Az emberek szeretik és el is nevezik őket, sok fantázia azért nem szorult a románokba, mert a nőstényeket kislánynak hívják. A sintérek és a ház lakói elviszik a nőstényeket az állatklinikára, és sterilizáltatják őket, ezek kapnak a fülükbe egy csipeszszerű fülbevalót, számmal. Ergo, ők már számbavétettek. No meg a naiv városatyák így próbálnak gátat vetni szaporodásuknak. Ám a faluról beáramlott parasztok holmi alkalmi munkára egy kosárban fészekalja kiskutyát hoznak Bukarestbe, és leteszik a házak bejáratához. Jönnek a jószívű román asszonyok, és ezeket s nyüszítő kis lelkeket felviszik az otthonukba, cuclival táplálják őket, míg fel nem cseperednek, a aztán leviszik a lépcső aljába. A sógorom megtanított rá, hogy a kutyák nem bántják a kicsi és az öreg állatokat, tehát van erkölcsi normájuk. Eltűrik maguk mellett. És most gondolok a kínai emberekre, akik tisztelik és vigyázzák az öreg és kövér embereket. Én egy fülbevalós szukát vettem oltalmam alá. Kezdetben holmi pálcikaszerű kutyaeledellel tápláltam, naponta egyszer, úgy estefelé. Később, télvíz idején, dobozos Pedigree húst vettem, hozzá csőtésztát főztem, ez a valami ételnek nézett ki, és délidőn feltálaltam a Kucinak az ebédjét. Ha éhes volt, vékony, sípoló hangot hallatott, ami az orrán jött elő, ügetett a piros tálkához. Jelzem, ez a sípolás, evés közben is ment tovább, ha a Kuci pihenőt tartott és rábámészkodott a világra. Ha valaki más, istenes lélek előttem már megetette, a Kuci nem sípolt és nem járult a piros tál elé. A kutyák párban élnek, a Kuci mellett is van egy nagydarab, mutatós kan, hideg időben, a lépcsők alatt összebújva melegíthetik egymást. Ha a Kuci már jóllakott, hagyja, hogy a kan is a tálhoz lépve fresszoljon. Totális a béke és az egyetértés. S ebbe a világba beléptek az építőmunkások, akik renováltak; hőszigetelték és lefestették a házat. Nekünk szerencsénk volt, mert az Európai Unió küldött erre pénzt, tehát mi nem kellett fizessünk.

A faluról betódult alkalmi munkások nem szerették a kutyákat, mert szerintem, ők semmiféle érzelmet nem táplálnak állat iránt. A kutyák ezt a viszolygást röptében fogták, és lényük mélyén negligálták, semmibe vették a dolgozók társadalmát.

Már őszbe fordult az idő, az éjszakák hűvösek a poros, koszos nagyváros fölött, és így éjszakára kitárulkozik előttünk a magasságos égbolt. Jó félévszázada élek itt, ezt volt alkalmam bőven megtapasztalni és megtanulni. Ezeket az éjszakákat szeretem, ha álmomból megébredek, megyek ki a teraszra és bámészkodom a csillagos égboltra.

Egyik nap, délben, viszem le a Kucinak az ebédjét. A Baragánról betódult férfiak közül néhány a földszintet vakolja, s amint meglátnak, kórusban kezdik mondani, hogy hiába hoztam az ételt, mert a Kucit halálra gázolta egy autó, csak a feje maradt ép, ha ez engemet érdekel, és tovább részletezik a tragédiát. Az egyik munkás egészen közel lép hozzám, mintha azt hinné, süket vagyok, s a képembe vágja: „Érti?” Bólintok, hogy értem, és hullanak a könnyeim. Ezek a baragáni munkások állati módra rosszak, buták, s az én állatbarátságom legbelül irritálja őket, legbensőjükben vihorásznak, mulatnak rajtam egy jót. Ezek a lények buták, piszokban, trágyában nőttek fel, az anyjuk sose biztatta őket: kisfiam, viselkedjél; így hát ők belefásultak a rosszaságba. S ahogyan hallhatom, hogy cifrítják a Kuci kimúlását, felfogom, hogy a szavaknak külön élete van, vannak jó szavak és rossz szavak, attól függően, hogy melyik szó mellé pászítod őket. Esterházy mondja: vannak piszkos szavak is. S a baragáni férfiak ajkáról kárörvendő, mocskos szavak pattannak le.

Felmegyek a cella-lakásomba, leteszem a kutyaeledelt a konyhaasztalra, és sírok, s ahogyan elülök a kutyaebéd előtt, egyszercsak azt hallom, hogy a Kuci ugat. Az ő hangját rögtön felismerem. Felkapom a tálkát, és sietek lefelé. A Kuci és kantársa ott vár rám a bejárati ajtó előtt. Hallom a Kuci sípolását, látom, hogy ráveti magát a piros tálkára.

És az történt, hogy amíg a kutya falt a lábam mellett, én az egész testemmel uralkodtam a baragáni rosszaság felett, szóra se méltattam őket, szótlanul álltam ott, feléjük fordulva, ám semmibe véve őket, átnéztem rajtuk. Magamban arra gondoltam, ezek a nyomorultak most éhesek lehetnek, s a kutya márkás kutyaeledelt fresszol, makarónival dúsítva. Hát ezt el lehet tűrni, ki lehet bírni? Esélyük sincs rá, hogy a lelkemben résnyi bejutás nyíljon, ami semmivé tehetné a munkások rosszaságát, mert én hallani vélem a röhögésüket, hogy egy autó halálra gázolta a Kucit. Mert ezek az emberek nem beszéltek, csak szavakat szavakra raktak, szövegeltek, minden érzés nélkül. Valahányszor találkozom az emberi rosszasággal, előbb józan észre intem magamat, óvom magamat az emberi rosszaságtól, ami ragadós, ami rám tapadhat. Nem várom el tőlük, nem nézem ki belőlük, hogy ismerjék Kantot és híres erénytanát, de arra számítok, hogy minden emberben maradjon egy cseppnyi a születésénél kapott emberi jóságból, ami a mennyei jóságból fakad. Ezekben a baragáni ficsúrokban keveredik a tisztesség a tiszteletlenséggel, ágyő moralitás, amellett ők elmennek. A mai civilizáció megpróbálja normákba csomagolni az embert, már akit lehet. Vannak tudósok, akik azt állítják, hogy a városi ember szíve gyorsabban ver, ám a falusi embernek és a neveletlenségnek ehhez semmi köze. Ezek a munkások elhidegült figurák. „Aki nem bolond egy kicsit, az nem is normális, s aki rossz, az rossz is marad.”

Lehajolok, felveszem a tálkát, és elnyel a ház bejárata. Hiszek abban, hogy ezt a történetet nem lehet tovább mesélni, érdemes és érdekes lenne, de nem lehet. A rosszaság megfogalmazhatatlan.