Tudtuk Bohumil Hrabalról, Karel Čapekről, T. S. Eliotról, Julio Cortá-zarról, Jorge Luis Borgesről, Ernest Hemingwayről, Truman Capote-ról, Al-dous Huxleyről, Mark Twainről, Jack Kerouacról, Raymond Chandlerről, Ray Bradburyről, Philip K. Dickről, Jean Paul Sartre-ról vagy Weöres Sándorról – hogy csak néhány nevet említsünk eme kifinomult ízlésű klubból. És most már György Attiláról is tudjuk: macskás lélek.
Sok mindent szoktak gondolni azokról az emberekről, akik vonzódnak a macskákhoz, leggyakrabban azt, hogy az esetek többségében unatkozó, magányos vénleányok. Darwin is gondolta ezt példának okáért, amikor megalkotta híres tételét a vénkisasszonyok és a bőséges vöröshere-termés összefüggéseiről. Meglehet, akkoriban még valóban inkább vénkisasszonyos manír volt macskát tartani, lehetőleg egy tucatot, lehetőleg ágyban, párnák közt és masnival a nyakban. Azóta szerencsére változtak az idők, s új emberi kategóriákkal bővült a macskák rajongótábora – méltán, tegyük hozzá: aki egyszer barátságot kötött ezzel a rejtélyes állattal, többé nem tud és nem is akar lemondani a társaságáról.
Esetünkben a rajongó férfiember, csángósan székely férfiember ráadásul, mely tulajdonságok közül egyikről se vélnénk, hogy predesztinálná a macskarajongásra, hacsak nem lenne mindezek mellett író is, ami viszont már sokkal inkább. Macskák és írók különleges kapcsolatban állnak egymással, s hogy ez milyen hatással van művészetükre – nos, elég csak megtekinteni a fenti, közel sem teljes listát. E jótékony befolyás legfrissebb bizonyítéka az .ÁETRIUXA, avagy Macskalauz haladóknak, mely szintén nem születhetett volna meg egy (több) macska ihlető létezése, akarom mondani, társszerzősége nélkül.
Minden macskásnak vannak történetei saját kényurairól, melyeket előszeretettel oszt meg hasonló érdeklődésű embertársaival, ez alól a macskás író se kivétel. Olvastunk már korábban is Cirmosokról, Fricikről, Micikről egy-egy mese erejéig. A Macskalauz ezen előzményekhez képest egy egész sorozatot, könyvnyi terjedelmet áldoz erre az egyébiránt (főleg jóllakottan) igen hálás témára. Ám valódi újszerűsége nem(csak) ebben áll: sztorik helyett vagy azokon keresztül egyfajta macskalényegről, a Cirmosok, Fricik, Micik mögötti macskaságról szól szerető humorral és (ön)iróniával, megspékelve izgalmatos kultúrtörténeti adalékokkal. Mindezt a szöveghez jókedvű kandúrként, kötődéssel, mégis önállósággal törleszkedő, beszédes illusztrációk fűszerezik – alkotójukat, Fogarasi Hunort mindenképp illik megemlíteni egy kiadós dorombolás erejéig.
A mű, alcíme szerint, arra vállalkozik, hogy eligazít a macskában. Nem csekély feladat, a macska ugyanis nem véglegesen feltérképezett, rengeteg benne a váratlan elágazás, titkos ösvény. Számos megválaszolatlan kérdés fölött töpreng és találgat a macskatan, máig nem tudta megfejteni például, hogy mifenét csinálnak a fajtájuk magányosan sétáló életmódjára nem éppen jellemző, jobb híján „társas együttlétnek” nevezett jelenség ideje alatt a csöndben-körben üldögélő környékbeli kandúrok. Gondolatátvitel útján kuncognak gazdáikon, hazatelefonálnak az anyabolygóra, hogy küldjenek cserealkatrészt az elromlott űrhajóba, esetleg csak szimplán csendkirályoznak? Ki tudja. Macskánál minden elképzelhető, és annak ellenkezője is.
Mindez nem azt jelenti, hogy a macskát nem lehet, nem kell vagy nem érdemes felfedezni, s ha valaki hajlandó nyugton ülni, birtoklás és tudálékosság nélkül figyelni rájuk, ne kerülhetne nagy titkok birtokába. Itt van például kalauzunk, ki alaposan fel van készülve macskából: olyannyira kiismerte őket, hogy félő, a leleplezéssel magára vonhatja e nemes dögök bosszúját. (Tartok tőle, hogy Bacilus a billentyűzeten kilépegetett .áetriuxa jelszóval a világuralom átvételére mozgósít, s most a könyv terjedésével máris macskák hadseregei fenik körmeiket fákon és kanapékon.) Egy felsőbbrendű lény valószínűleg nem szereti, ha ennyire kiteregetik a lapjait – akkor se, ha még mindig marad nála jócskán adu ász –, kiváltképp, ha kevésbé előnyös profilból is festik őt. Egyedüli enyhítő körülmény lehet, hogy vele összehasonlítva az emberiség még előnytelenebbül fest, és ez újfent kuncogásra adhat okot.
A bédekker haladók számára ajánlott ugyan (mit ajánlott, kötelező olvasmány!), de kezdők vagy éppen idegenkedők is élvezettel, s remélhetőleg haszonnal forgathatják. (Talán néhányan ez utóbbiak közül revideálják álláspontjukat az olvasottak hatására, ami már csak pragmatikus szempontokból se utolsó arra az esetre, ha a macskák tényleg átvennék a világuralmat.) Vidám kis értekezések ezek, ami persze nem jelenti, hogy tanulság nélkül valók. Sőt. Ami azt illeti, számolni kell némi kényelmetlenséggel: bár elvileg arról olvasunk, hogyan működik a macska, óhatatlanul meg fogunk tudni egyet s mást az ember nevű haszonállat működéséről is, és ennek nem mindig fogunk örülni. Mindenképp gyanússá válnak például azok a megrögzött ellendrukkerek, akik súlyos vádakkal szokták illetni a macskákat. Szemükre vetik, hogy hálátlan, önző teremtmények, alattomosak és kétszínűek, áldozatuk vergődésében gyönyörködő, kegyetlen kéjgyilkosok – szemben, ugye, az emberrel, aki mindenkor önzetlen, lojális, egyenes és nagylelkű, és egyáltalán nem szokása élve elásni gyanútlan macskakölyköket. Efféle sötét sikátorokba is behurcolász minket érdemes idegenvezetőnk. De úgy kell nekünk.
Az utolsó fejezet végére mindenesetre meggyőződhetünk: a macska, még ha ellenséges propaganda nemegyszer állította is ezt a történelem során, nem ördögtől való. De nem is egyenlő velünk. Olyan, amilyen, és nem áltat senkit azzal, hogy más lenne. Némelyik kedves, némelyik marcona, egyik oktondibb, a másik minden hájjal megkent gazember. Gazmacska. Hordozza gyarlóságainkat vagy felülemelkedik rajtuk, s ezzel kíméletlenül szembesít velük – de feloldozóan, mintegy vigasztalásként odabújik vigyázni álmunkat: ha így is szeretsz, így is szeretlek, mondja. Ha éppen ráérünk, tanulhatnánk tőle ezt-azt. Meglehet, direkt az emberi elbizakodottság ellensúlyozására lett teremtve a nyolcadik napon, s ha így lenne, valóban egyet kell értenem a szerzővel: „Ha van a Természetnek – ha úgy tetszik: a Teremtőnek – remekműve: úgy ez a Macska.”
Ez hát a Macska. Gyógyító, barát, zsarnok. Szellemek, démonok világában járkál, dimenziók között jön-megy. „Tán isten is, tán csak manó”, sejtette Baudelaire, akit, pardon, kifelejtettem a klubnévsorból. Mi, gyakorló macskások már tudjuk ezt. Etetjük, itatjuk, kényeztetjük Őt, hogy kegyes legyen hozzánk, s rossz hírünket ne költse az univerzumban. És igen, szeretjük is, fajtája minden bájával és hibájával együtt. Elbűvölő és nyugtalanító kettősségét, sztoikus nyugalmát és hedonista szenvedélyességét, ragaszkodó függetlenségét, szemének arany cikkanásait, melyek egy másik, ismeretlen valóság tüzét sejtetik.
De minek is csacsogok én erről: a macskarajongás oka, csakúgy, mint maga a macska, igazából megnevezhetetlen, hogy újfent egyetértsek a szerzővel, aki mindezt sokkal értőbben és pompásabban fejti ki. Tessenek csak meggyőződni róla. Végezetül azt kívánom, kilenc élete legyen a könyvnek, mint minden valamirevaló felisnek. Mert a macska szép, a macska jó, macskával élni csupa móka és bosszúság. Aki nem hiszi, tartson macskát. Vagy olvassa el a művet. Esetleg mindkettőt. Mi mást mondhatnék még: macskalandra fel!
György Attila: .ÁETRIUXA, avagy Macskalauz haladóknak. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy, 2012.
