Mindnyájunk Misi bácsija!
Most már nem titok, Te voltál nagy öregeink közül a soros. Elmentél. Azt szokták a soros elmenőkről mondani, hogy itt hagyták övéiket örökre. Pedig nem. Csupán az emlékezés messzeségébe vezető ösvnyére csalogatják őket, hogy rajta járják a felidézések útját régtől máig s a mán is túl, az ég kékjébe tűnő távlatokig. Aki emlékezik, gyarapszik egy gyakorító jelen-többlettel: újra meg újra átéli, ami megvolt már, megszüntetve megőrzi a múltbeli jelent, nem akar, de nem is tud élni nélküle immár.
Hányszor sejtetted Te is, és sejttetted barátaiddal is, hogy ez az egyetlen járható út az élővé tett múlt megőrzése felé.
Most, rátérve az emlékezés szivárványösvényére, ne vedd rossz néven, de nem sírfeliratot vagy nekrológot írnék, hanem fellebbenteném a sok-sok gyönyörű emlékről Maya fátylát, és megidézve őket, bizonyítanám örök jelenlétedet miközöttünk.
Talán részletesen el kellett volna mondanom, hogy még két hónap, és július 21-én betöltöd 87-ik életévedet. De másként volt megírva. Ám visszatekintve megélt éveidre, kiderül, nem mentél el teli kofferrel. Ránk hagytad minden vagyonodat, hiszen nekünk gyűjtötted sokoldalú munkásságod során. Hogy az ’50-es években a Kolozsvári Zeneművészeti Középiskolát igazgattad, karvezetője és karmestere voltál az iskola zene- és énekkarának, és kamarazenét tanítottál ugyanott egészen napjainkig. Aztán másfél évtizeden át a kolozsvári filharmónia művészeti titkára voltál. A rendszerváltás után újraalakítottad a Romániai Magyar Dalos Szövetséget, örökös tiszteletbeli elnöke voltál és maradsz ezután is. A költő szavait idézve, Te voltál és maradsz a tűz csiholója, szikrák szórására-vetésére ihletted énekkari kultúránkat, zenei életünk próbakövét. És kihagyhatnám a felsorolásból Rétyet, a székelyföldi nyári tanuló táborok Eldorádóját, amelyet következetesen vigyáztál és irányítottál? S mindezek mellett megjelentetted hazai zeneszerzőink kórusművészetének antológiáját, és lehetővé tetted, hogy saját művészetünk alkotásait mi magunk énekelve-művelve vehessük birtokba valódi, hiteles zenei értékeinket. Na, és az értékeinket következetesen számon tartó hommage-műsoraid, ünnepélyeid sorozata, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Erkel Ferenc, Nagy István, Márkos Albert életútjáról, életművéről, örökségéről. És a felsorolás korántsem teljes. Még félévvel ezelőtt is ott voltál vigyázó tekintettel, szó szerint, minden jelentős zenei eseményünkön, a koncerteken, a tudományos ülésszakokon, találkozókon, Kolozsváron és vidéken egyaránt.
Talán mindezt részletezve, minderről kellene szóljanak e sorok. Vagy mégsem? Reménykedem, hogy e sorokat átlépve, közvetlenebbül bírhatom szóra emlékeimet. Ha csak egy monológba sorvadt párbeszéd jussán is.
Együtt az emlékezés ösvényén pillanatra lehunyva szemünket, ott vagyunk nálad. Hol is? A líceumi énekkari próbáidon, Bartók egynemű kórusait tanítod be. Éppen a Ne menj el, el ne menj, Molto tranquillo dallama csendül fel... De már más koncerten vagyunk... Az újrázó tapsok elcsendesültek, kifelé jövünk. De honnan? Az újabb emlékkép egy másik hangverseny végét idézi, amelyiken Mozart Fuvolaversenyével érettségizik egyik tanítványod. Ám újabb áthallásban Mozart Á-dúr Zongoraversenyének hangjai csengenek vissza...Persze, persze, ez már megint egy másik koncertünk volt, avagy már a negyediken vagyunk és Kabalevszkij koncertjét kísérjük? Mennyi csodaszép zene! Évtizedek sorából megidézett énekkari és zenekari élményeink, amelyekre általad mind vissza tudunk emlékezni, veled együtt beléjük veszni, – hacsak egy álom-pillanatra is –, és ráébredni a tovább lépni!, a ne hagyd magad! késztető parancsára... Íme, most fogtál kezet Szvjatoszláv Richter zongoraművésszel, és a Filharmónia művészeti titkáraként biztosítod számára a késő éjszakába nyúló gyakorlás lehetőségét a koncertteremben… Félig nyitva az ajtót, bekukucsálunk a zenelíceum egyik – mi hagyományosan Misi bácsi szobájának nevezzük – próbatermébe, és ott látunk, éppen Kodály Zoltán kamarazenéjébe avatod be tanítványaidat. Folytathatnám az emlékező megidézéseket, amelyekben mindig jutott hely a vidámságnak, a humornak is. És az elkövetett csínyek megbocsátásának is. Nem büntetted, csak bíráló mosollyal fedted meg huncut tanítványodat, aki április elsejei tréfa jogán nevedben, tudtodon kívül, összecsődítette a zenekari tagokat, úgymond rendkívüli próbára, persze, tanár kollégáid méltó haragjára az elmaradt órák miatt. Mert a megbocsátások mértékével éppoly mélyen tisztában voltál, mint aez elvárásokéval és a követelésekével órán, vizsgákon, koncertpróbákon egyaránt.
Az emlékezés is elvárja a jogos szüneteket az újrakezdés igényével. Ezekben az újrakezdésekben aztán az emlékezés ösvénye kikövezett ország-világ úttá szélesedik. Guttman Mihály, a tanár, a karmester, a karvezető, zenei életünk gondolatokban, tervekben, megvalósításokban kifogyhatatlan menedzsere – olyan követendő példaképben áll össze számunkra az általa járt ösvény mozaikjában, amelyet nem könnyű követni. De ha tanítványaid sorára, utódaid munkásságára tekintünk, akkor, úgy tűnik, hogy ez a kép, száz és száz tanítványod hív követésében újra kilép önmagából, és élő valósággá válik már nemcsak az emlékezés, hanem a tevékeny lét göröngyös útján.
Mint egyike legöregebb tanítványaidnak, bizton mondom: Misi bácsink, megyünk a ránk bízott országúton, s emlékeinkből kifaragjuk a nem-felejtés kopjafáit, velük cövekelve a tovább-tovább útját.
Kolozsvár, 2013. május 20-án
