Faszari Csóka Jakabnak van egy élősdi cimborája, aki a bőre alá is bebújik, továbbá a velejét is kiszívja, s minek utána semmilyen furfanggal nem tudja levakarni magáról, kihúzza fejét a zsákból, majd randa szavakkal elkergeti.

Újfent nagy sikere volt az előző mesének, amelyet legalább akkora figyelemmel kísértek, amilyen szaftosan adatott elő, lévén ezeregy részlet kelt birokra benne, hogy melyik fűszerezze jobban a zamatát. De mert minden egyes szent perc, mely a két mese közé lopta magát, reáhurkolódott a rabszolgalány karjára, és strappado1 módjára növelte kínjait, nem sokat teketóriáztak, hanem szóltak Jakobinának, hogy lépjen elő, amaz meg bedugta mancsát a mondókás hordóba, hogy a hallgatóságot ekképpen üdítse fel: „A tapintatlanság, uraim, kitépi a józanság kufárjának kezéből a fontot, az illem építészének mérőlécét miszlikbe töri, az ésszerűség tengerészét pedig iránytűjénél fogva téríti el. S mivel gyökerét a faragatlanság földjében degeszti, szégyent és megaláztatást terem, miképpen naponta láthatjuk mindannyian, s amiként egy bizonyos csimaszpofával is történt, akinek történetét most mondom el.“

Volt egyszer, hol nem volt, legyen az elég, hogy Pomiglianóban élt a néhai Faszari Csóka Jákob2, felesége pedig, az egykori Loboncos Masella, Resinából származott3, s hogy mielőbb a lényegre térjek, akkora vagyona volt ennek az embernek, mint a tenger, lévén pajtájában hemzsegtek a disznók, s akár ezer esztendőre is akadt szalmája, amit tejbe aprítva lögybölt az állatok elé. Mindezek dacára, noha se poronty, sem egyéb kalamajka nem keserítette napjait, továbbá akószámra dúskált az aranyban is, ha futásnak eredt, mindvégig a zsebét vigyázta, nehogy fityingjeit elhullassa, s olyan cefetül élt, magamagát is nyomorgatva, mint egy kutya, mivel még nagyobb kupacba akarta halmozni vagyonát.

Ám valahányszor asztalhoz ült, hogy fancsali ábrázattal fenntartsa életét, legnagyobb bosszúságára beállított csimaszképű barátja, aki egyetlen pillanatra se hagyta volna magára, s mintha vekker ketyegett volna a gyomrában, továbbá homokóra pergett volna fogai közt, úgy beleverte azt a kemény mozsárfejét a mások kosztjába, hogy még csákánnyal se lehetett volna elhajtani. 

S addig-addig számolta, hogy hány falat lett elcsócsálva, addig élcelődött holmi idevágó motettákkal, és bigyesztgetett közbe mindennemű utalást, hogy végül a házaspár beadta a derekát, mondván, ha megjött az étvágya, csak tessék, szolgálja ki magát.

No, ennyi kellett a híres cimborának, meg se várta, hogy unszolni kezdjék másodjára is, hanem bevágta magát a férj és a feleség közé, s mintha kiéhezett bélpoklos lenne, mintha élesre csiszatolt borotva lenne, mintha tüzes szuka lenne, mintha gyomrában egy ordas farkas dübörögne, továbbá olyan sietve, hogy a svungtól majd’ kiröpült az ablakon, fogta magát, s ahogy az már lenni szokott – nocsak, ez meg ki a fene, tán a malomból pottyantották ide!4 –, meglengette az ujjait, mint aki pásztorsípon gyakorol, szemét meresztgette, mint egy felhergelt macska, s úgy csattogtatta az agyarát, mint akinek malomkő nőtt a foga helyén. Meg se rágta, amit magához vett, egyik falattal tuszkolta le a másikat, s amikor megtömte végre a pofazacskóját, dugig pakolta a bendőjét, továbbá úgy kifeszítette potrohát, hogy dobbőrnek is beillett volna, kinyalta szépen a tányérját, majd összesepert mindent, amit a környéken talált, s anélkül, hogy azt mondta volna, „no, lelkeim, vigyázzatok magatokra”, megragadta a korsót is, majd szívta, nyalta, szürcsölte, szopta, egyszóval egyszuszra kivedelte, hogy egy csöpp nem sok, annyi se maradt a fenekén. Azzal, mint aki jól végezte dolgát, nyakába vette a világot, s otthagyta Faszari Jákobot meg Loboncos Masellát, akiknek mindeközben bő arasznyival hosszabb lett a képük, mint előtte volt. 

A házaspár, lévén újfent megtapasztalta a cimbora tapintatlanságát, aki likas zsák módjára nyelte, zabálta, folyatta, pancsolta, marcangolta, tornyozta, nyakalta, pusztította, habzsolta, lapítgatta, vakarta, aprította, szaggatta, végül pedig eltakarította az asztalra kipakolt ennivalót, azt se tudta, mitévő legyen, hogy megszabaduljon végre ettől a vérszívótól, ettől a bűzös kenőcstől, ettől a nadrágsuhogástól, ettől a nyárvégi hőgutától, ettől a pákosztos kullancstól, piaci légytől, ettől a horogtól, cisztától, ettől a lejmoló szolgától, ettől a végenincs adótól5, ettől a poliptól, kémlelő nyílástól, fejfájástól, és kínjában mindkettő azt kívánta, bárcsak egyszer, egyetlenegyszer megebédelhetne végre anélkül, hogy ez a lármás pajzshordozó, ez a zsíros parafadugó ott purpárlézna velük.

Egyik reggel aztán, midőn Faszari Jákob megorrontotta, hogy a komája a városon kívül tartózkodik, s egy poroszlónak segédkezik, imígyen szólt:

– Ó, áldott legyen a Nap, mely az Oroszlán jegyébe lépve a kedvünkben jár, és száz kerek esztendő után nyugodtan lifeghet a tokánk, továbbá meglazíthatjuk végre a kantárszárat is, orrunkkal pedig abban turkálunk, amiben akarunk, anélkül, hogy a seggünkben matarászna valaki. Ha pedig mindezért a tisztelt Bíróság nyomorba taszít6, hát állok elébe, tessék, parancsoljanak agyontiporni engemet! Szavamra mondom, ebből a fos világból csak annyi üti a markod, amennyit fogaddal kikövetelsz. Úgyhogy rakd meg gyorsan azt a tüzet, most, amíg szabad a gazda, s csapjunk végre egy rendes lakomát, mert elsorvadok, ha néhány ínyencfalatot be nem kapok.

Ezeket mondotta, s avval mindjárt elrohant, hogy egy jó adag pantanói7 angolnát, pár csupor lisztet, meg egy icce Mangiaguerrát8 beszerezzen, majd hazament, s amíg a neje a pizzatésztát gyúrta, ő a halat sütötte ki ropogósra, amikor pedig mindennel elkészültek, nagy peckesen, továbbá csorgó nyállal asztalhoz telepedtek. 

Hanem ülepüket jóformán még le se rakták, amikor, hopplá, a portyázó cimbora az ajtónál termett és döngetni kezdett, mire Masella felpattant helyéről, az ajtóhoz osont, s amikor meglátta ezt az ünneprontó férget, a következőket mondta a férjének:

– Drága férjem, Csóka Jákobom, nem volt még hús a kellem hentesének pultján, melyet a csalódottság csontja nélkül pakoltak volna az orrunk elé, miként a kéjnek fehér ágyneműjében se fetrenghetünk anélkül, hogy egy-két poloska ne lapulna szét a seggünk alatt, lévén egy falatka jóval mindig a nyakunkba zúdul az éhezés zápora is! Lám, ezért ment rossz útra, s keseredett meg a szádban az ínyencfalat, lám, ezért akadt torkodon ez a szarízű ételdarab!

Csóka Jákob pedig imígyen felelt:

– Szedj le mindent az asztalról tüstént, pucold el innen, s rejtsd el valahová, ne legyen szem előtt! Aztán nyiss neki ajtót, s ha a környéket kifosztva találja, tán majd hamarabb elhúzza a csíkot, mi pedig kényelmesen leguríthatjuk ezt a pár mérgező falatot.

Erre Masella, amíg odakinn a koma eszelősen dörömbölt, s már az angyalok glóriáját is ordítva leszedte, az angolnát a konyhaszekrénybe pakolta, a flaskát az ágy alá dugta, a pizzát beszuszakolta a matracok közé, Faszari Jákob pedig bevette magát az asztal alá, s a földig érő abrosz egyik likán pillogott kifelé.

Ám a koma, lévén a kulcslyukon belesve egykettőre kiszomatolta a koslatás okát, mikor végre ajtót nyitottak neki, megrökönyödött, ijedt pofával fújtatott, s Masellának arra a kérdésre, hogy hát mi a csuda lelte, ekképpen felelt:

– Miközben nagy gonddal, s ki tudja, miféle gondolatokkal azon voltál, hogy megvárakoztass idekinn, én pedig abban a reményben tébláboltam, hogy a füttyögésre kinyittatik, és a sült galamb is a szájamba repül, egy kígyó surrant el a lábaim között, te jószagú édesanyám, hogy az mekkora böhöm nagy bestia volt! Képzeld csak, s vésd jól az eszedbe, hogy akkorára degedt a teste, mint az angolna, amit a konyhakredencbe rejtettél! Én pedig, most, hogy nyakig álltam a pácban, s mint szittyó a szélben, úgy citeráztam, továbbá az ijedtség belém dermesztette a kakát, a félelem pedig fél véka gilisztát préselt ki belőlem, fogtam egy akkora követ, mint az ágy alá sinkófált flaskád, s azzal – sutty! adjál neki! – szétlapítottam a fejét. Akkora lepényt csináltam belőle, mint a pizza, amit a matracok közé gyömöszöltél. A szerencsétlen pára kínlódva, tekerőzve távozott a másvilágra, miközben egyre csak meresztgette rám a szemét, mint a komám az asztal alatt. Jaj, egy csöppnyi vér sem maradt bennem, úgy megijedtem, s olyan elgyötört vagyok!

A fentiek hallatán Faszari Jákob nem bírta tovább, s lévén a cukrot se vette be a gyomra, kidugta fejét az asztal alól, ahogy Trastullo tolja képét a színpadra a kulisszák mögül9:

– Nos, ha így állunk, akkor bizony cudarul állunk! Túlpörgettük ezt az orsót, de túl bizony! Nézz csak körül! Kerülj beljebb! Épp most szedtük ki a friss kenyeret, épp most nyertük meg az ügyet! De ha te úgy véled, hogy még mindig az adósod vagyok, hát majd a bíróságon találkozunk! Perelj csak nyugodtan a törvény előtt! Ha úgy érzed, hogy a tyúkszemedre hágtam, kössél pórázra, mint a kutyákat! Ha megrohantak a szeszélyek, dugd fel a seggedbe a beöntő slagot! Ha óhajtasz valamit, egy tollúseprűvel megkergethetsz10, s amíg a tönk szélén ülök lecsupaszítva, kikurkászhatod seggemből a rablómazsolát!11 Mégis, miféle modor ez, miket hablatyolsz te, cimbora! Netán kvártélyt rendeltek ki neked, mint a megszálló bakáknak, te meg erőszakkal csikarod ki a vagyonom?12 Bizisten, neked is jobb lett volna, ha az ujjammal beéred, mert a karomat úgysem adom! Hát van neked képed idejönni, s fellármázni az egész környéket?! Netán kiebrudalnál a saját vackomból is?! Való igaz, hogy a tapintatlanoknak jut a világ oroszlánrésze, ám aki képtelen felmérni magamagát, hát majd mások által megmérettetik. Ha pedig hiányzik a mérőléced, majd mi előkapjuk a motollát és a sodrófát! Hisz tudod a mondást: kemény kobaknak kemény mozsárban a helye! S mivel minden szalmaszálnak kerül zsákja, a saját nyomorunkat van szerencsém megtartani. Ha viszont azt hiszed, hogy tovább nyikorgathatod a muzsikádat, hát én majd megmutatom, hogy fityiszt se kapsz! A szádat koptatod, ha így folytatod! Az idődet pocsékolod, ha azt reméled, hogy átadom a puha vánkosomat! De rajta, hisz nem az én időmet vesztegeted! Majd csak a nyakadba varrja nyavalyáit a tavasz!13 Menj, inkább keress egy fogpiszkálót, azt csócsáljad, mert a te feneketlen bendőd kedvéért nem fogom rogyásig pakolni az asztalomat! No, nézd csak, hogy fut, hogy döfi át a lyukat!14 Felejtsd el, testvér, verd ki a fejedből, füstbe mentek a terveid! Nem jut neked csali, se jó fogás! Szépen kiszemelted a kerge gerléket, célba vetted a rigókat, s mi tagadás, rendesen átverted a szamarakat! Hisz a házam maga volt a Kánaán! Most pedig menj, és ne gyere vissza, mert nem látlak szívesen errefelé! Nevezd csak a házam kákabityikónak15, mert az én vödrömmel nem fogsz vizet merni ezután. És ha tényleg kilesed mások szájából az ebédet, ha valóban vecsernyekém vagy, cipónyammogó, konyhaseprű, asztalpucováló, serpenyőnyaló, vájlinglefetyelő, szennyvízvezeték, ha túlságosan kiéhezett vagy, s farkasétvágy gyötör, ha a beleid akkorára dagadtak, hogy megszégyeníted a szamarakat is, hát falj fel egy hajót, vagy a herceg medvéjét, vagy idd ki a Szent Grálból a krisztusi vért, s ha még ez sem volna elég, hörpöld ki a Tiberist meg az Arnót, marcangold szét Marianccio nadrágját16, vagy látogass el más eklézsiákba, s kezedből halászhálót fonva pecázgass, bánom is én, fald fel a szögeket az ártéren, guberálj szemetet, gyűjtsd be a halotti gyertyák viaszát, főzd meg a szarpatak habját, ha azt akarod, hogy megteljen a begyed! Ezt a házat pedig olyan messzire kerüld, mintha kigyulladt volna, lévén mindenkinek megvan a maga baja, mindenki tudja, mit rejteget a ruhája alatt, miképpen azt is, hogy a gyomra mit bír el, nekünk pedig nincsen szükségünk üres szavakra, becsődölt mutyikra, kicsorbult lándzsákra, és még sorolhatnám. Aki csak teheti, menti az irháját, s kiveszi szájadból a csöcsét, te naplopó szarka, te léha, mihaszna, te semmittevő! Menj dologba, vagy tanulj mesterséget, vagy találj magadnak másik gazdát, aki bírja cérnával, és telerakja a beledet! 

A cimbora, midőn meghallotta ezt a fogcsikorgató szidalmazást, ezt a gennyfakasztó rikácsolást, ezt a gyapjúbolyhozást, amihez fésű se kellett, behúzta a nyakát, majd nagy dideregve és jéggé dermedve, mint tetten ért tolvaj, eltévedt zarándok, hajótörött tengerész, mint egy szajha, akinek megléptek kuncsaftjai, mint egy kislány, aki besáfrányozta az ágyneműt, behúzta a nyelvét, fejét lehorgasztotta, szakállát a mellének szegte, és vizenyős szemmel, pimpós takonnyal, üres kézzel, szoruló szívvel, fogvacogva, farkát a lába közé csapva, nagy csendben, nagy alattomban fogta a motyóját, elsomfordált, s anélkül, hogy csak egyszer is visszanézett volna, elmerengett a nagybecsű szentencián, miszerint:

Hívatlan ebnek botozás

Jár a lagziban.

KIRÁLY KINGA JÚLIA

fordítása

 

 Jegyzetek

1Az inkvizíció egyik legförtelmesebb találmánya, mely mindössze egy kötélből és egy csigából állt. Az áldozat két karját a háta mögött, a csuklójánál összekötözték, majd ezeknél fogva a lehető legmagasabbra felhúzták a levegőbe. Mikor a kötelet elengedték, az illető lezuhant a padlóra, esését azonban, mielőtt a padlóhoz csapódott volna, megállították, hogy minél nagyobb terhelés érje a váll és a könyök izületeit, illetve izmait.

2Pomigliano d’Arco Nápoly és Nola között található.

3Az új Herculaneum, melyet a Vezúv lejtőjén építettek a régi helyére, miután a 79-es kitöréskor teljesen betemette a lávafolyam.

4Gyakori mondás, amivel a nagyétkűeket illették, Basile már A nápolyi múzsák című ekloga-ciklusába is beemeli. (Guarini és Burani: 263.)

5Utalás arra a középkori jogrendre, amely előírta, hogy az ingatlanokra haszonélvezeti adót fizessenek.

6A nápolyi udvari élet akkora fényűzést követelt az alattvalóitól, hogy a nemesek gyakran emiatt jutottak a tönk szélére. (Rak: 433.)

7Pantano Nápoly közelében található városka, amelynek mocsarai híresek voltak az angolnahalászatról.

8A Mangiaguerra  egy testes vörös bor, melynek erősségét a neve is fémjelzi, a mangiaguerra ugyanis szó szerinti fordításban azt jelenti: háborúfaló. Jellegzetesen Nápoly-környéki bor volt. (Del Tufo: 57–58.)

9Trastullo a nápolyi commedia dell’ arte egyik állandó maszkos alakja, tipo fissója volt. „De hadd térjek rá más élvezetekre, / melyekre szintúgy büszkék vagyunk, / s amíg lovagjaink lándzsákat törnek, / ezeregy tréfamester /– Trastullo, Pantallone – járul elénk, /kik tettekkel, szóval / nevettetik e környéket, / hogy kificeg helyéről az utca köve.” (Gioan Battista del Tufo [1588?]: Ritratto o modello delle grandezze, delizie e meraviglie della nobilissima citt­à di Napoli. IV. 258–259. Editrice Salerno. 2007.)

10A gyerekek gyakran szórakoztak azzal, hogy az ún. rókafarokkal kergették a kutyákat és macskákat a ház körül. Felix Liebrecht, a Pentameron első német fordítója azonban úgy véli, hogy a csődbe jutottakat kergették meg így.

11Schiaffame sso naso a Napole: eufemizált kifejezés, amely a csődbe jutott emberek meghurcoltatásának rituáléja kapcsán alakult ki, akiknek csupasz üleppel háromszor kellett érinteniük a pellengért. Valójában azt jelenti, hogy beleütheted az orrodat az ülepembe, tőlem ugyan semmit se kapsz.

12A civileknél elszállásolt bakák erőszakosságára utal, amely gyakori volt akkortájt. (Croce: 265.)

13Újabb utalás a márciussal kapcsolatos babonákra, amikor, a hidedelmek alapján legalábbis, felerősödnek a betegségek tünetei.

14Utalás a lovagi tornák egyik versenyszámára, amelynek során vágtában kellett lándzsájukkal betalálniuk egy gyűrűbe. Ez első látásra sokak számára könnyűnek tűnt, ám valójában az egyik legnehezebb szám volt. (Croce: 266.)

15Az eredetiben a sta casa puoi mettere nome penna, ami egy megnevezhetetlen, elveszett és soha elő nem kerülő dologra vonatkozó kifejezés. A kákabityikót, amely egy létező vízi növénynek a népies megnevezése, a hangzása miatt választottam.

16Gyakran használt közmondás, eredete tisztázatlan. „Reggelente sose vesztegettük az időt főétkezésre, mivel nehéz lett volna szétszedni, majd visszacsomagolni a málhákat, így a gyakorlatozás után, menet közben faltunk valamit, az ételünk pedig kétszersült, datolya, mazsola, mandula, s ehhez hasonló falatkák voltak, amikkel csillapítottam ugyan az étvágyamat, de arra megesküszöm, Tisztelt Uraim, hogy Marinaccio nadrágját is felfaltam volna, ahogy a közmondás mondja, olyan farkaséhség gyötört.” (Pietro della Valle [1662]: Viaggi di Pietro Della Valle il Pellegrino. Róma. p. 24.)

 

Giambattista Basile: (Giugliano in Campania, 1575 körül – Giugliano in Campania, 1632.) olasz költő, író, mesegyűjtő. Legismertebb műve a nápolyi dialektusban írt mesegyűjtemény: Lo cunto de li cunti overo lo trattenemiento de peccerille (A mesék meséje, avagy a kicsik mulattatása), mely később Pentameron címen vált híressé. Lapszámunkban is a Pentameronból közlünk részletet.