A Jung-i teória szerint, ha az ősvaló „álmainkban bukkan fel, bízhatunk a konfliktusok megoldásában, mivel a vitális pszichikus központ már aktiválódott (azaz kialakult az egység) a nehézségek legyőzésére. Bartók a Csodálatos mandarinnal érkezett el ehhez az állapothoz. Érthető, hogy lezártnak tekintette az animaprojekciót, az árnyak és az ősvaló zenei felkutatását, kivetítését. Nagyszerű segítőtársra lelt Balázs Béla személyében; két kulcsfontosságú művel járult Bartók válságos éveinek (a zenei élettől való visszavonulásának ideje), lelki és zenei kiutat kereső alkotói periódusának alappillérévé. A jungi elmélet másik alaptanának a szinkronicitásnak, koincidenciának (egybeesésnek) szinte modell értékű példájává: két távol eső alkotóműhely, az íróé és a zeneszerzőé, találkozik ennek jegyében. Balázs Béla Kodálynak szánta a Kékszakállút, de Bartók VETTE ÉSZRE az ott heverő librettót. A Fából faragott királyfiról szerzője előrevetítette, hogy Bartók zenésíti meg, jól érezte meg az újabb koincidenciát. Lengyel Menyhért a Csodálatos mandarint Stravinskynak szánta, Bartók mindent elkövetett, hogy az általa annyira megkedvelt librettót zenébe varázsolja. Bartók számára mindennél többet jelentett ez a téma. Fantasztikusan kötődött hozzá, szinte várta megjelenését életében. Íme az újabb egybeesés. Milyen más lenne a bartóki életmű, ha ez a „segítség”, gondolati együttállás nem következik be.
A három mű és az előkészítő zongoradarabok ideje 1920-ra megoldott, lezárt szakasz Bartók életművében és ÉLETÉBEN. Utána bő tízéves szünet következik a Cantata profanáig, a VADÁSZVARÁZSLATIG.
Aniela Jaffe A vizuális művészetek szimbolizmusa c. tanulmányában a szent szimbólumok közül elsőként a kőről és az állatról beszél: „A vallásban és a művészetekben végtelen bőséggel felbukkanó állatszimbólumok nem pusztán a szimbólum fontosságát hangsúlyozzák, de azt is jelzik, milyen életbe vágóan fontos az emberek számára az, hogy a szimbólum pszichikus tartalmát – az ösztönt – életükbe beépítsék. Az állat önmagában se nem jó, se nem rossz; az élet egy darabja. Semmi olyat nem kíván, ami természetével ellentétes lenne, engedelmeskedik ösztöneink, (...) az emberi természet alapja is az ösztön. Az embernél az állati lény – mely benne mint ösztönös lélek lakozik – veszélyessé válhat, ha nem ismeri fel, és nem integrálja. Az ember az egyetlen olyan lény, aki saját akarata által képes ösztöneit kontrollálni, de arra is képes, hogy elnyomja, eltorzítsa, kárt tegyen bennük, és az állat – képletesen szólva – akkor igazán vad és veszélyes, ha megsebesítik. Az elfojtott ösztönök fölül kerekedhetnek az emberen; sőt el is puszíthatják. ”A szerző nagyszerű gondolattal zárja fejtegetéseit: „ A primitív embernek meg kell szelídítenie a benne lévő állatot és segítőtársává kell tennie azt; a civilizált embernek meg kell gyógyítani a benne élő állatot és barátjává kell tennie.” Az állat szó helyébe tegyük az érintetlen ösztönt, ha úgy tetszik a természetet, és megértjük az állatátváltozás Cantata profana-beli varázsának igazi jelentőségét. A modern kor legnagyobb problémája az egyensúlyvesztés, az ösztönök elszabadulása, amely napjainkra szinte minden gátat széttörni akar. Az ösztönök akadálytalan szétáradása vagy a nagyfokú tudatosság kontrollja miatti elfojtás eredményezi modern világunk minden baját: a szélsőségek játékszere lett az emberiség. A Cantata profana a tudattalan világunk két elemére összpontosít: az ősvalónkra (öregapó) és az ösztönök (a szarvasfiúk) konfliktusára. Az ősvalónkhoz való „helyes” viszony harmóniája törést szenved civilizált világunkban. Marie-Louise von Franzot idézve: „A primitív emberek életét a belső központ irányítja, míg mi a gyökértelen tudatosságunkkal oly mértékben belebonyolódtunk a külső, teljesen idegen dolgokba, hogy ősvalónk üzenetei igen nehezen tudnak eljutni hozzánk.” A továbbiakban azt fejtegeti, hogy az animának, az árnyéknak és az ősvalónak is van világos és sötét oldala. A Kilenc csodaszarvas a civilizációt jelképező negatív ősvalóval való kapcsolatukat szakítja szét. „Ősvalónk sötét oldala – írja a szerző – a legveszélyesebb, mert az ősvalónk a legnagyobb pszichikus erő. Megalomániás vagy egyéb kóros fantáziák rabságba ejtheti, megszállhatja az egyént.” Ezt az öreg apót tagadja meg a kilenc szép szál fiú, az ösztönök belső egyensúlyát, harmóniáját megtestesítő állattá változása. Bartók a Cantata profanával visszamegy a barlangfestmények mágikus világába és előre mutat az ember és a társadalom egyetlen lehetséges pszichikai egyensúlyára, harmóniájára.