(Új Bábel, új Bábel, zúg,
morog mindenki)
Most megint abban a szakaszban vagyunk, „amikor minden paraszt magyarul akar tudni”, zsörtölődnek egyes illetékesek, bár helyesebb volna így fogalmazni, minden magyarul beszélő „paraszt” (csiszlik, villamoskalauz, emigráns eprész, költő, fizikus) illetékesnek érzi magát annak megítélésében, hogy is kell valamit magyarul kifejezni; sarlatánság, dilettantizmus, sziszegnek és mennydörögnek (természetesen: mindég csak egyesek), a száz évvel lemaradottak; s még szegény jó Czakó Ádámot is lehurrogják, mert el meri mondani véleményét arról a nyelvről, amelyen ír, amelyért él, amelyet működtet, fenntart és éltet.
(Ilyenkor az emberen borzongás-szerűen átfut a sejtelem: miért félt Kölcsey attól, hogy az (író, költő) embernek egy akadémia mondja meg: mit és hogyan?)
Igen, morogja az a bizonyos jámbor olvasó, a nyelvművelők nyájas, megbocsátó, simogató hangon oktatgatják a „köznyelvet használó” köznépet (rádióhallgatót, újságolvasót, tévénézőt), hogy így meg amúgy, beszélni csak pontosan, szépen illik magyarul. Csakhogy a nyelvművelők eltévesztették a pályát! Ugyanis az úgynevezett MÉDIA (tévé, rádió, újság) az, ami alakítgatja, sőt tereli erre-arra a köznyelvet (valaha a színház, népszínmű, nóta- és slágerénekesek tették ugyanezt, mára azonban ez a jelzőlámpa kihunyt) – s ezen belül a romlás virágait is ez tenyészti; no, meg a Hivatalosság. Sőt: nemcsak hanyagság, lomposság, tudatlanság működik itt, hanem szándékosság is, sőt: szörnyű, szörnyeteg szándékosság! Nem a köznépet kell hát oktatgatni, jóra noszogatni, hanem berontani kellene, kemény rendreutasításokból ostort fonván, a köz- és szakírók, a „moderátorok”, a kommentátorok, a címszerkesztők (címbarmok!) gyülekezetébe!
A köznyelv hordozója, az „alacsony tömeg”, amely azért nem mind nagyszájú futball-szurkoló, vagy elménckedő diák, pincér, kalauz, idővel, rendre el szokta nőni a divat által felkapott, olykor ripacsos szórémeket, szörnyszólamokat (hacsak iparkodó írók közben nem kodifikálták ezeket).
Csodálatra méltó, hogy a nyelvben milyen erős (volt?) egy rejtélyesen működő öntisztulási folyamat! Elég egy Jókai-regényt kézbe venni ahhoz, hogy feltűnjön(jék), alig száz év alatt mennyi latin és más idegen szó, vagy szócsinálmány, mesterkéltség tűnt el a mindennapi szóhasználatból és az irodalmi nyelvből egyaránt! Még a menő hírlapi nyelvezetben leginkább bejáratott újságirkász-fejedelemnőknek is alig néhány latin szóra-kifejezésre telik; igaz viszont, hogy azokat feltartóztathatatlanul elsütik, ha módjuk van rá: voks, teátrum, alma mater, publikum, in memoriam, kardinális, pikturális és még egypár. Az utóbbi hetven-nyolcvan évben azonban mi minden kiveszett az erdélyi városok magyar konyha- és hátsó udvari szókincséből, vagy legalábbis megritkult: hokkedli, stelázsi, sparherd, firhang, eszcájg, vájdling, strimfli, fuszekli, lájbi, früstük, spilhózni stb., csak a ler maradt meg sütő értelemben, de az edény, a fazék, a lábas, az üst az idők mélységéből való… (A tepsi csak a török időkből…)
A magyar szókincs műveltségi rétege ellen az általános támadást éppen a szaktudósok és intézmények indították, úgy ötven-hatvan éve. És ez azóta is szakadatlanul folyik. Legutóbb pl. a tévé módszeresen, sőt vérhütt indulattal kényszeríti vissza a patikát, a patikust a gyógyszertár, s gyógyszerész helyébe. S nem üti meg őket a guta, csak a stroke.
Egyszer, úgy ötven éve, kisfiúk Temesváron a Béga partján sárkányt eregettek, kérdem egyiktől, elég erős a kötél? Nem kötél az, hanem zsineg, javított ki azonnal. Ugyanaznap, ugyanott kérdem a vasasboltban, van e embermérleg? Az elárusítónő kioktató nyomatékkal hangsúlyozta: Személymérleg nem kapható!... Aztán megint csak telt-múlt az idő, s vagy huszonöt év múlva ugyanabban az utcában ezt hallom, dallamos székely kiejtéssel: „Ha méssz az ambalázsér, vegyél tramvájt, s a pölöriánál szájj le!” Hát ez biztosan egy atyhai atyafi, gondoltam szomorúan s vigasztalódni beültem a magyar színház előadására. Iskolás bérletet fogtam ki, s a szünetben tapasztalhattam, hogy a közönség gyönyörű, tiszta kiejtéssel társalog – románul!
És pár éve, Budán, egy borpatikában összeakadt a bajuszom a pincérrel, mert a káposztás tölteléket csak rollni néven volt hajlandó felszolgálni – erre én inkább átmentem az arabhoz és falafelt faltam fel, a csóré töltelékek helyett…
És mit tesz ilyenkor a katedra-nyelvész, anyanyelvem biztonsági őre? Csikorgó hangú értekezést ír lappangó szaklapokba, hogy „még mindig vannak olyanok”, akik mindig a Czuczor-Fogarasi szótárral jönnek, pedig a gyökelmélet már elavult, most ez a történeti izé van, és, az a Varga Csaba is csak egy délibábos, huhh! És képtelen felfogni, hogyha valamit 143 évvel ezelőtt kiáltottak ki elavultnak, akkor azóta ez az avíttá nyilvánítás maga is elavulhatott. (Nem akarok olyasmivel ízetlenkedni, mint a tagadás tagadása, vagy hogy a fiúk elhagyják apáikat s nagyatyáikhoz fordulnak, de eszembe jut egy gyerekkori emlék: Marosvásárhelyen, nem sokkal a háború előtt egy szélsőjobboldali tüntetés készült; más városokból leutazott diákok gyülekeztek (a bézból-ütőket kezükben akkor még kuglibabáknak hittem), ám egyszerre csak jön a tömeg, a tömeg; a hentesek, a mészárosok, a csizmadiák, a kisutcabeli kertészek, és nem azt szavalták, hogy munkásököl, vasököl, hanem, hogy: Az adót mü fizessük! A vendégtüntetés hamar eloszlott.
Jó volna, ha ahány csak van, írhatnám polgár „délibábos kalauz”, sőt valódi író, színész és tanítónő és keresztmama, fennen harsogná, hogy a nyelvet mi éltetjük, mi működtetjük, mi adjuk tovább, és az elfogult nyelvészek meg se álljanak az Ob és Irtisz … – de akkor közbekiált az, aki mindig szokott: Ugyan-ugyan! Mért pont – bocsánat, miért épp a szegény rosszul fizetett, rosszul képzett és örökösen megugatott finnugrászokkal bajlódsz? Hiába ültél végig annyi filozófia-szemináriumot, hiába részesültél annyi filológusi kioktatásban? Nem tudod, hogy minden mindennel összefügg? Menj ki például a virágpiacra: találsz-e illatozó szekfűt? Bizony mondom, hiába is keresnél, évek, évtizedek óta hiába szimatolunk fel s alá. S kérdezz meg egy virágkertészt, hogy mi az oka: legalább annyira kusza, kócos, gőzös káosz lesz az előadása, mint annak idején Iksz Ipszilonné kurzusa a lokvamenti hantik nyelvjárásának hangtörténeti változásairól! Avagy kérdezz meg egy zöldségtermelőt: miért nem olyan ma a legtöbb paradicsom? Miért nem karéjos, s miért nem húsos belül? Miért kemény a héja s miért híg latyak a belseje? S miért, hogy midőn annyi embernek nem jut kovászos uborka a vodkájához, vagy nem kerül ecetes sem a száraz kenyérhajhoz, akkor az egyetemes tudás legmagasabb rangú útmutatói azon vitatkoznak, hány milliméteres görbülete lehet a zöld uborkának? Hagyjuk már békén a katedrához láncolt szegény gályarabokat!
Fejezzük be ugyanezen a színvonalon: miért nem lehet döglött szamarat és okos patikust látni?... Mert amikor a szamár érzi, hogy közeleg a vég, elindul, s bemegy egy nagy rengeteg erdőbe, s olyankor az erdő túlsó szélén mindig kijön egy – moderátor! Uccu, fussunk utána! (Különben azért nem látni okos patikust, mert ma a farmakológiai-centrumokban csak feminák figyelhetők meg… A döglött szamarakat pedig lóhús gyanánt… pfuj!)
